Sziasztok!
Szerintem itt az önbizalom témában érdemes átgondolni, hogy egy konkrét dologról beszélünk-e vagy általánosságban. Van egy csomó dolog amiben az ember csak úgy „véletlenül” jó és van amiben pedig nem igazán. A gyerekek nagyon okosak, teljesen mások mint a felnőtt generációk, pontosan tudják hogy miben jók és miben nem. Talán már elmúlt az a korszak, amikor amolyan „makarenkói” nevelési elvek voltak divatban, szerintem manapság sokkal általánosabb az, hogy a szülők bíztatják és dícsérik a gyerekeket, de ezek a gyerekek átlátnak a szitán és érzik hogy mi igaz és mi nem. Persze nagy különbségek vannak a pedagógusok között, de azt hiszem, hogy ez igazi jó pedagógus sokkal erősebb hatással van rájuk, mint egy olyan, akinél mindenki egyest kap, már az iskolában sem olyan rossz a helyzet, főleg ha odafigyelünk arra hogy milyen iskolát választunk.
Az ember akkor szerez önbizalmat, ha egy olyan dologban, amiben bizonytalanabb magában, sok próbálkozás után szerez némi tudást és tapasztalatot. Ha nincs alapja az önbizalomnak, akkor az a hitelesség rovására megy. Szerintem a gyerekeknél is beválik ez... Ha valamiben nem olyan jó, akkor inkább abban lehet segíteni, hogy tudjon „gyakorolni”, sikerélményt szerezni. Ha nagyon nem megy, akkor nagyon fontos vele tisztázni, hogy nem kell mindenben jónak lennie, és ugyanolyan értékes akkor is, ha valami rosszabbul megy neki. És meg kell találni azt, ami jól megy és megmutatni neki, ha nagyon nem akarja észrevenni, hogy ebben a dologban igenis nagyon jó vagy.
Az én két gyermekem közül az egyiknek nagyon erős az önbizalma, és hozzá reálisan látja magát. Ha bármi olyasmiben, amiben nem tartja jónak magát, próbálom kicsit „magasztalni” kinevet, és többször megkért, hogy inkább az őszinte véleményemet mondjam (pedig azt szoktam mondani). Mondjuk a tanulásban remek, de a külsejével nincs megelégedve. Én persze gyönyörűnek látom, de szerinte ABBAN ÉN TÉVEDEK ÉS ÉN NEM LÁTOM REÁLISAN. Szülőként ez is könnyen előfordulhat velünk.
A másik gyermekem pont az ellentéte, önbizalomhiányos, ráadásul ott van neki a „csillagosötös” bátyja, a legjobb barátja is született zseni, ő pedig hozzájuk méri magát. Vele nehezebb. Néha rosszul esik neki, ha az igazat mondom, mélyen belül erősen kételkedik magában, pedig nagyszerű gyerek, bizonyos terepeken zseniális. A nyilvánvaló értékeivel szoktam példálózni, ha valamiben úgy érzi, hogy nem mennek a dolgok, és azt erősítem benne, hogy ezek az erősségei mindig kihúzzák a csávából. És ez így is van. Ezt szerencsére el tudja hinni. Vannak jó időszakok, amikor valahogy jobban mennek a dolgok, ebből is remekül tud töltekezni, szeret visszagondolni arra, hogy honnan hova jutott, ezek szerintem erősítik őt..
Az a legfontosabb, hogy ne támasszunk hatalmas elvárásokat és próbáljuk reálisan látni a gyermekünket és abban segíteni őt hogy megértse azokat az értékeit amiben joggal lehet büszke magára.
..
Én így gondolom, de magam is kíváncsi lennék mások véleményére ...

Nálunk most az a módszer működik, hogy beszélgetni, meghallgatni, beszéltetni. Mindig azon a hangulaton reagálni vissza, ahol a gyerek tart. (Pl. ha szomorú, akkor nem azt válaszolom, hogy dehát nézd milyen szép az ég, hanem: "ez biztosan nagyon elszomorító neked. Mit gondolsz, mi lehetne a megoldás? A többiek hogyan szoktak reagálni? Van ötleted, mit tehetnél? Mit érzel olyankor?) Nem kioktatni, nem megmagyarázni, csak bólogatni, figyelni, reagálni. Hagyni, hogy kiadja magából, amit érez. Nagy igazság, hogy a válaszok mindig bennünk vannak, és a gyerek is megtalálja a saját válaszait. Nem mondom, hogy mindig sikerül értő figyelemmel fordulni feléjük, de rögtön érezni a különbséget, ha rosszul reagálok (mert én is éppen ki vagyok billenve :) Olyankor bezárkóznak, nem válaszolnak. Egyetértek Ágival, hatalmas elvárásokat nem támasztok feléjük, szeretném, ha jól éreznék magukat, és igyekszem kiemelni, hogy észrevegyék, ha jók valamiben. Igazság szerint saját magamat nevelem. :) A saját értékeimet is meg kell találnom, és saját magamat is meg kell értenem egy-egy helyzetben. Velük tanulok figyelni magamra. :)

Nagyon köszönöm az ötleteket...

Egy kis plussz a történethez, hogy én a 9 éves Kicsilánynak a "vérbeli mostohája" vagyok. A múltkorában Doreen Virtue Delfinek és Szirének jóskártyáit nézegettük és mivel kettesben voltunk, beszélgettünk....és akkor osztotta meg velem ezt a történetet, hogy az anyuja biztatja, de ő úgy érzi, hogy nem bízik magában. Bevallom én úgy érzem, hogy a sulira gondolt, mert úgy emlékszem azt is mondta, hogy amikor dolgozatot írnak, mindig azt hiszi, hogy 0 pontja lesz. Illetve ha keresgélek a memóriámban, akkor a múltkorában Apa elmondta, hogy sírt, amikor megtudta, hogy az osztályban hogyan is áll a többikhez képest. Ebből gondolom, hogy az önbizalom a suliról szólhat.

Két éve élek velük, heti váltásban vannak nálunk, vagyis minden második héten. Van egy hétvégénk együtt, esténként max 3 óra....hazaérkezéstől a lefekvésig. Az együtt töltött pár órában, próbálom őket megfigyelni, hogy jobban megismerjem őket, illetve ha valami megérint, mint ez az önbizalom kérdés, akkor próbálok ötletelni, hogy abban a pár órában, amit együtt töltünk, hogy tudok tenni értük valamit.

Igen, azt hiszem fontosnak tartom, hogy kívülről is biztassuk a gyereket, segítsünk nekik, ahogy tudunk ....és mégis engem az még jobban érdekel, hogyan tudom az önbizalmat felébreszteni az Ő kis Lelkében? Hogyan tudom Őt Lelkileg erősíteni? Mondjuk úgy, hogy annyira megerősödjön, hogy esetleg ne is legyen szüksége a külső dícséretre, biztatásra....egyszerűen tudja és legyen tisztában az értékeivel mindenhol és mindenkor...attól függetlenül, hogy ki mit mond neki.

Egyébként mit jelent az a "makarenkoi" nevelés?

Szerintem ezt tapasztalás révén érhetjük el, gyerekek-felnőttek egyaránt. Magamból kiindulva: amit más mond kívülről, azt max elhiszem vagy még azt sem, de nem fogom valóban tudni a képességeimet. Gyerekeknél a tapasztaltatáson kívül fontos még, hogy tudatosítsuk vele a végén, hogy sikerült, megcsinálta, tudja. Azt vettem észre, hiába történik meg a tapasztalás, mégsem tudatosul bennük, és olyankor nincs hatása a sikernek az önbizalomra.
Ha csak a tanulással, iskolai eredményekkel kapcsolatos az önbizalom hiány, akkor talán a legegyszerűbb átbeszélni vele a tanulnivalót, segíteni neki, ahol nem tudja, türelmesen addig kérdezni, amíg kell, és ha valamit már tud, akkor együtt örülni a haladásnak, és tudatosítani benne: látod, hogy tudod? Én részekre szoktam bontani a tanulnivalót, és részenként örülök a haladásnak, hogy ne lankadjon el a végére, legyen folyamatosan sikerélménye.
És nálunk is fontos az őszinteség, hiába van célom azzal, hogy együtt örülünk és tudatosítjuk a sikert, és kvázi manipulálom a gyerkőcöt ezzel valami számára pozitív irányba, ennek a célnak ott akkor háttérbe kell szorulnia, és az örömnek, valódinak, nagyon őszintének kell lennie, mert olyan detektoraik vannak a hazug dolgok leleplezésére...ha nincs épp kedvem az együtt tanuláshoz, csak a cél miatt magamra erőltetem, rögtön elbizonytalanodnak és nem hat a pozitív megerősítés

Fontosak az iskolai élmények, viszont ha ekkora önbizalom hiány van, hogy attól fél, nulla pontot kap, minden egyes alkalommal, amikor dolgozatot írnak, akkor az ok jóval mélyebb.

Azt érzem, hogy nem pusztán a dicséret és a biztatás a megoldás. Szükség van a dicséretre, mégpedig abban a formában, hogy konkrétan, tényszerűen a saját fejlődését értékeljük, önmagához képest, elkerülve a másokhoz viszonyítást, összehasonlítást.

Amit még érzek az az, elő kellene venni azokat az alap élményeket, nagy töréseket, ami azt az érzést generálták, semmire sem vagyok képes.

Elsősorban magát a válást. Ha tudatosan, vagy tudat alatt van az egyik szülő részéről olyan elvárás, a gyerek majd a kapcsolatot összetartja, de mégis elváltak, akkor beég a gyerekbe, semmire sem vagyok képes. Megbuktam mint család összetartó és pont.
Ha nem volt ilyen elvárás, akkor is ott van egy olyan mechanizmus, a gyerek annyira szeretne abban hinni, a szüleivel minden rendben van, mert innen meríti a biztonság érzetét, hogy inkább "bevállalja" azt az életérzést, a baj velem van...

Sajnos ezt erősíti, ha azt kapja, higgy magadban és akkor majd a többi gyerekkel megversenyeztetve jobb eredményt érsz el...

Ez maga az alap élmény.

Azt érzem, sokkal inkább vigasztalásra van szüksége. Romlik a teljesítmény, amikor válás van. Együttérzés többet segít, keress olyan élményeket, ahol kudarcot vallottál, oszd meg vele, hogyan dolgoztad fel. Ezt megteheti az apa is. Átadni azt az érzést, ha utolsó a versenyben, akkor is szerethető és elfogadható.

jó cikkek a témában:

http://modszerkocka.hu/jol-dicserni/

http://varazsbetu.hu/beszelgessunk/hogyandicserjen/index.php

http://www.ertsunkszot.hu/dicseret-aminek-erteke-van/

Terápiás tapasztalatom az, hogy az iskolai élmények megismétlik azt, ahogy a testvérek egymáshoz kapcsolódnak, ahogy a szülők elvárásokat támasztanak, jutalmaznak és büntetnek. A gyerek egy kész mintarendszerrel megy az iskolába, az első hat-hét év tapasztalatai már meghatározóan hatnak. Összegezve, az alap mintákat kell felszínre hozni. Ezeket a gyerek szívesen megmutatja, játékos formában, lerajzolja, vagy eljátssza plüss állatokkal, babákkal. Lehet játszani iskolást, ha rá bírod erre venni :-) Ki fog bukni, mivel akadt el.

http://domoszlaikatalin.freeweb.hu/