Mire elég a szeretet?
Azt mondják, hogy a szeretet a legnagyobb erő az Univerzumban, ezért képes bármiféle konfliktust, ellenállást, határt feloldani. Vajon ez tényleg igaz? Valóban képes bármekkora akadállyal megküzdeni az igazi szeretet? Vagy kell mellé még más is, hogy az egyenlőség, béke, kiegyensúlyozottság megvalósuljon? Mi erről a véleményed, mi a tapasztalatod?
Mire elég a szeretet és mire nem?
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Ez jó kérdés. Épp most jöttem egy pszichodráma-foglalkozásról, ahol ezzel kapcsolatban volt egy megrázó felismerésem. Mások tükreinek és a fejlődésem egy pontjának köszönhetően ráébredtem és átéltem, hogy milyen szörnyen bántam én magammal attól kezdve, hogy elkezdtem felnőni.
Hogy egy robot voltam, aki a gyermekből, aki még tudta szeretni önmagát valahogy egy gép lett, eltévedt a világ útvesztőiben és elfelejtette kicsoda. Mert úgy tűnt, mások nem fogadják el kellőképp olyannak, amilyen, ezért megpróbált mindenáron mindennek és mindenkinek megfelelni, mert azt hitte, akkor majd szeretni fogják. De mindenki csak továbbra is azt csinálta, amit addig, és nem változott semmi, sőt, még rosszabb lett.
A végén teljesen azonosultam azokkal a szerepekkel, amit a környezetem elvárásainak megfelelően magamra erőltettem.
Az egyetlen bűnt követtem el magam ellen, amit ember elkövethet: nem szerettem magam. Nem vállaltam magam. Mindenki annyiszor és úgy tiporhatott el, ahogy csak akart. És mindezt én csináltam magammal.
A fontos kérdés: hogy miért? Mi az oka? Az, hogy tudatlan voltam. Tudatlanul szerettem. Igaz, sokszor teljes erőmből. De tudatlanul. A legjobb szándékkal. De tudatlanul.
Csak éltem, de nem tudtam, hogy élek. Nem tudtam, hogy az, aki vagyok, amit szeretek, amit adni tudok és elfogadni örömmel, természetesen, a magam módján, az vagyok én. VAGYOK AKI VAGYOK. Tudni értékelni, becsülni azt, akik vagyunk, amire képesek vagyunk, szeretni magunkat őszintén, kegyelemmel, ugyanakkor a belátásra való hajlandósággal, félelem és bűntudat nélkül nem olyan könnyű dolog. És nem egyenlő azzal, amikor valaki tudatlanul szeret.
Aki tudatlan, könnyen elveszítheti önmagát, és akkor nem tud szeretni. Csak a tudatos szeretet, az önismereten, a belső megélésen, az önbecsülésen alapuló szeretni-tudás az igazi szeretet. Az gyógyít, az emel fel, az világosít meg, az oldja fel a konfliktust, akár egyetlen szempillantás erejével.
Mert a tiszta, igazi szeretetnek valóban mágikus ereje van, amit semmi, semmilyen más, érzelmi, gondolati "mágia", tett, vagy szándék nem tud felülmúlni.
A tiszta szeretetet az különbözteti meg az alacsonyabb rendű szeretettől, hogy motiváció nélküli. Csak szeretjük azt a valamit/valakit, mert jó szeretni. Nem akarunk kapni ezért semmit cserébe, és nem is érezzük, hogy többet kellene adnunk, mint amit tudunk. A tiszta szeretet bölcsesség, amit csak az nyerhet el, aki megtanul alázatot gyakorolni az Élet minden rezdülésével szemben, és megtanul elfogadni. Látja (tisztán-látás) és elfogadja magát olyannak amilyen és tudja, a korlátai elfogadásával kerülhet arra a helyre, amelyet kijelölt számára a Mindenség. Aki bölcs, tudja, hogy működik az Univerzum, a szeretet, és ezért alázatot gyakorol a törvényeivel szemben. A szeretet önzetlen, de nem önfeladó. Magát és másokat egyaránt értékel, de amikor a másikra figyel, elfelejti a maga baját.
A tiszta szeretet figyelem. Figyelem önmagunkra és a másikra egy időben. A tiszta szeretet belső béke, harmónia. Nem érzelmek átélése, inkább áradás, ami minden érzelmet, jót és rosszat felold. A szeretet boldogság. A tiszta szeretet nem ítél, és nem határol el. Tudja, hogy egyek vagyunk a Mindenség minden szintjén, és nincs jó és rossz, csak egyéni megélések vannak. A tiszta szeretet egyenlőség, szabadság, testvériség, de tudatosan alkalmazva, a megfelelő szinten. A tiszta szeretet empátia, mely képes átélni a másik helyzetét, de nem azonosítja magát vele, és a sajátjával sem.
A tiszta szeretet a dolgok szemlélve átélése. Gyönyörködés a világ össze csodájában, jóban és rosszban, tudván, mind a szeretet megtapasztalásáért vannak. A szeretet az életünk elfogadása.
A szeretet türelem, és jóság, de csak az önzetlenül örömből megélt türelem és jóság, amit soha nem bánunk meg, és soha nem várunk érte cserébe semmit. A szeretet bölcsesség, és tudás, amely felismeri a felszín mögött bújó motivációkat, önmagában és másokban is, és nem szolgálja azt. (Ne vess gyöngyöt a disznók elé - csak ennyit jelent)
És lehetne folytatni. De valójában ezek mind nem kellenek a szeretet megéléséhez. Hiszen kicsi csecsemőként mindannyian megéltük, és még egy darabig utána megértés, és tudás náélkül. A tiszta szellemi-tudatosságú szint eléréséhez (szeretet) ugyanezt kell megvalósítanunk.
Kérdések és kételyek csak addig vannak, amíg meg nem tudjuk újra élni a szeretetet egyre nagyobb életterülteteinken. Furcsa, de el lehet érni ezt a szintet. Furcsának tűnik, de ott tényleg nem kell semmi más a szeretethez, csak szeretet.
A szeretet nem leírható, és az elmével nem felfogható. Csak megélhető. Addig tanulunk és fejlődünk, amíg erre rá nem jövünk. Aztán már csak szeretünk egyre többet és többet.
A szeretet mindent elfogad, mert mindent tud ítélet nélkül szemlélni, ok-okozat láncolataként. A szeretet megbocsát, mert tudja, mindenki az útját járja, és méltó ajándékokat és méltó feladatokat kap ahhoz, hogy megtanulja amit meg kell, hogyan szeressen. és hogy az EGÉSZ MINDENKI SZÁMÁRA CSAK ERRŐL SZÓL ITT A FÖLDÖN.
Ma felismertem, hogy ritkán szerettem önmagam, pedig ebben a drága életben ez az egyetlen ami igazán fontos, és értelmet ad az életnek. És ezért sajnos nem tudtam jól szeretni másokat. De megbocsátottam, mert tudom, nem tudtam máshogy, máskor, mást csinálni, és ha tudtam volna, nem tanultam volna meg mindazt, amit ma tudok magamról és a szeretetről.
Most, hogy mindezt tudom, és azt is a tudás csak arra kell, megértsem, mi a legfontosabb, már el is engedhetem. Hogy élhessek.
Valóban a szeretet egy csoda. És szeretni tudni kell. De nem kell hozzá semmi más, a többi csak addig tart, amíg meg nem tanított az Élet (Önmagunk) minket tiszta szívvel szeretni.
Aztán már elég "csak" szeretni. De máshogy, mint eladdig.
Namaszte
http://www.youtube.com/watch?v=oADfmYQWmW8
Megint "fölfelé " tudok mutogatni...
A Szeretet a rendelkezésünkre áll ! Ő VAN !
Öröktől és Örökké ! Mégis Mindíg a jelenben..
.
Az ember Igenje az, ami kell még válaszul erre a Szeretetre.
Magunkba kell fogadni Isten Teremtő, Irgalmas
Szeretetét ,hogy általa működhessünk...
Amikor már "értjük " : Ez a Szeretet Tart meg ...Tartott meg...
mindíg....MINDENT...
Akkor már azt is értjük ,érezzük és
éljük , hogy egyedül Kegyelem van.
Kegyelem mely Örök.
ÚÁ
Megint saját tapasztalat, hogy a szeretet nem minden határt, ellenállást old fel. Életembe sokszor beleszól valamiféle felsőbb erő: hiába teszek meg mindent a cél érdekében, akkor sem sikerül. Pl. hiába szerettem tisztán és nagyon valakit, az én szeretetem mégse volt elég a konfliktusok és az ő ellenállásának feloldására. Még harcoltam nagyon, amikor megkérdezték tőlem: " Miért nem érted már meg végre, hogy az égiek azért veszik el őt tőled, mert már félre van téve neked egy sokkal jobb?" Persze, ezt abban az élethelyzetben igen nehéz megérteni. Hogy van számomra nála jobb.
Volt egy nehéz évem, amikor megéltem azt, hogy az én szeretetem már semmire nem elég. De az az év igen nagy tanítást hordozott számomra.
Felfogtam, hogy a szeretet nem old meg mindent. Legalább olyan fontos a harmonikus, békés élethez a hit, az elfogadás és az elengedés.
Hinni abban, hogy minden úgy van jól, ahogy éppen történik, elfogadni minden sorsfordulatot mellyel az élet megajándékoz, és ha kell, lazán el tudni engedni embereket, helyzeteket, szerepeket, elhatározásokat, álmokat.
Azaz: amennyiben egy harmonikus, kiegyensúlyozott, boldog élet a célom, el kell engednem minden elvárásomat és ragaszkodásomat. Meg kell tanulnom szabadon áramlani az életem sodrásában.
Ezt szerintem csak szeretettel tudod elérni. Azt tudod elengedni akit igazán szeretsz. Akkor tudsz mindent elengedni, ha szeretet magad.
Jóéjt
Hédi
(bocs itthonról nem tudok bejelentkezni)
Szerintem mindenre képes, csak nem azon az "egos szinten", amin általában éljük az életünket.
Persze, hogy nem tudom elérni, hogy valaki szeressen, vagy ne legyen konfliktusom stb. Vagyis a külső világot csak kisebb-nagyobb mértékben tudom "befolyásolni", de tán nem is ez a lényeg.
Ha valaki nem szeret, tudom, hogy nem azért nem szeret, mert nem vagyok szerethető. Ezek egyébként is csak a személyiség szintjén léteznek, egy magasabb szinten mindenki szeret mindenkit és mindent.
Konfliktus csak a személyiség szintjén van. Tehát ha valaki nem szeret, de én tudok szeretni, tudom magamat szeretni, (mert csak mást is addig, és olyan szinten, mértékben tudok szeretni, ahogy magamat) akkor semmi problémát nem okoz nekem az ő személyiség szintű "negatív" kapcsolódása hozzám.
Konfliktusnál nagyon sokszor tapasztaltam, hogy ha nem legyőzni akartam a másikat, csak magamat képviselni, és őt megérteni, és közben figyeltem arra, hogy szeretem magamat, és őt is, mert mindketten csak az úton járunk valahol, nem ellenségei vagyunk egymásnak, akkor a konfrontálódás nem vita volt, hanem valami "két gyarló ember" közelítése egymás világa felé.
Nagyon klassz élmények voltak ezek, és azért voltak ilyenek, mert megvolt bennem a szeretet. (magam és a másik felé is)
Persze volt, hogy a végén a másik nem úgy látta, mint én, vagy továbbra sem szeretet valaki, vagy vége lett a kapcsolatunknak stb. de belül mélyen, tán nem is olyan mélyen, jól éreztem magam, és nem éreztem problémát.
Talán azért nem, mert nem azonosítottam magam a külvilági eseménnyel, hanem attól függetlenül azt éreztem, hogy az én jól levésem nem a másikon múlik. Események, emberek jönnek-mennek, de én mindig maradok magamnak, aki figyel rám, szeret engem, és jól érzi magát velem.:)))
És ez az érzés a bennem magam felé levő szeretetből fakad.
Tehát szerintem a szeretet mindent megold, ha nem arra törekszünk, hogy a fizikai síkon úgy alakuljanak az események, ahogy az egonk azt kitalálja, hanem csak lazán szeretjük magunkat.
Így vagyon szerintem is! Egy dologgal egésziteném ki azt amit irtál arról, hogy mi van ha más nem szeret.
Szerintem akkor vadásszuk azt hogy szeressenek, ha magunkat nem szeretjük. Mivel sokszor gyerekkorunkban a rengeteg kritikának és elutasitásnak köszönhetően sokak inkább utálni tanulják meg magukat, felnőtt korukig hajszolják a szeretetet. Érzelmi rabszolgák lesznek egy csepp szeretetért, ami tán nem is az, csak érzelmi alamizsna.
Kellemes napot!
Hédi
Így igaz Hédi!
Dr. Csernus szavaival élve, aki nem tudja szeretni magát, eladja magát a szeretetért, (persze csak morzsákat kap, ha egyáltalán kap) azok a szeretet kurvák.
És mi nagyon sokan ilyenek vagyunk, csak ki többé, ki kevésbé, tisztelet azon néhány társunknak, aki tényleg mindig, minden helyzetben tudja magát szeretni, és nem koldulja azt, végig az élete folyamán különböző játszmákon keresztül.
Egyébként hogy szeret az, aki magát sem tudja szeretni? Miből ad, ha neki sincs?
És "szidjuk" a másikat, hogy milyen szemét,nem szeret stb. amikor mi akarunk elvenni tőle valamit, azért, hogy mi jobban érezzük magunkat.
Hogy én is mekkora koldus voltam! Az egész fiatal koromat a placcon töltöttem :) Aztán a válásom alatt jöttem rá, hogy forditva ülök a lovon. Mitől fog engem szeretni aki nem tud?!
Engem a szülői ház indított el ezen az úton, hogy aztán a rögös ösvényen magam találjak haza. Persze az emberben megmaradnak a rögzült bevésődött kéregető mozdulatok. Nálam az az éberségem jele, hogy nyakoncsipem e, amikor bejelentkezik egy ilyen rutin.
Adieau
Hédi
A szeretet himnusza
(1 Kor 13,1 – 14,1)
Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén,
Ha szeretet nincs bennem,
Csak zeng érc vagyok o vagy pengo cimbalom.
Legyen bár prófétáló tehetségem,
Ismerjem bár az összes titkokat és minden tudományt,
Legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak,
Ha szeretet nincs bennem,
Mit sem érek.
Osszam el bár egész vagyonomat a szegényeknek,
S vessem oda testemet, hogy elégessenek,
Ha szeretet nincs bennem,
Mit sem használ nekem.
A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,
A szeretet nem féltékeny,
Nem kérkedik, nem gogösködik,
Nem tapintatlan, nem keresi a magáét,
Haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója,
Nem örül a gonoszságnak,
De együtt örül az igazsággal.
Mindent eltur, mindent elhisz,
Mindent remél, mindent elvisel.
A szeretet soha el nem múlik.
A prófétálás megszunik,
A nyelvek elhallgatnak,
A tudomány elenyészik.
Tudásunk csak töredékes,
Töredékes prófétálásunk is.
Mikor azonban eljön a beteljesedés,
Véget ér az, ami töredékes.
Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek,
Úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek.
E amikor felnottem, elhagytam a gyermek szokásait.
Ma még csak tükörben, homályosan látunk,
Akkor majd színrol színre.
Most csak töredékes a tudásom,
Akkor majd úgy ismerek,
Ahogy én is ismert vagyok.
Most megmarad a hit, remény, szeretet,
Ez a három,
De köztük legnagyobb a szeretet.
Alapjában véve egyetértek Veletek, hogy nem tudjuk a másikat sem szeretni, ha magunkat nem vagyunk képesek szeretni.
DE vajon lehet-e önzés nélkül szeretni magunkat?
Hogyan kell helyesen szeretni magunkat, hogy ne legyen belőle hedonizmus?
És ha nem lehet, akkor meddig mehet el az önzés?
Edit, Hédi, és mások, mit gondoltok erről?
Üdv: hermess
Ha tudatosan mások kárára imádom magam. De igazad van, a vegytiszta állapotban kevesen leledzenek. Tudod én nem vagyok a behatárolós, besorolós tipus, igy a számomra ez egyfajta érzés is. Amikor tudom és pontosan TUDOM, hogy elfogadom magam és olyan vagyok amilyen vagyok, jelmez nélkül, na akkor az az állapot AZ. Nem rózsaszin, nem a mennyekben érzem magam, hanem magamban.
Az önzés szó magába foglalja a negativ szándékot, az nem a szeretet. Ide persze nem sorolom azt a fajta önzést, amikor valaki puszán azért rámsüti, hogy önző vagyok mert nem kap meg tőlem valamit. Az az ő baja, az ő irigysége.
Engem pl. ez a mostani élhetőnek nem nevezhető világ pontosan arra tanít, hogy a rengeteg csapkodás, lopás, gáncsoskodás és minden egyéb hiradó-tartalom ellenére magamban megmaradjak.
Vagy valahogy igy, legalább is most igy...
Üdv!
Hédi
... ha valaki az önmegvalósítás szakaszában a tehetségének él, éjt nappallá téve fest, vagy ír, s ettől teljesen önmaga, és visszatöltődik a lelke szerint való elfoglaltságból, és kapcsolata van fölfelé, és jön az inspiráció, meg a sikerélmény.... de közben elhanyagolja a párkapcsolatát, családját, gyerekeit?
(Bocs, de most fordult a szitu, én kérdezgetek Tőletek, mert ezt a témát én sem gondoltam még végig....:)
"de közben elhanyagolja a párkapcsolatát, családját, gyerekeit?"
Szerintem ez nem feltétlenül önzőség. Ugyanis,
1. vagy azt teszi, amit a sorsa szerint tennie kell, ami az életfeladata
2. vagy lenne igénye a családjára, de most ez az időszak van az életében, vagy pedig csupán képtelen a két dolgot kiegyensúlyozottan megvalósítani az életében, azaz nem tudja a mértéket, a harmóniát megtartani.
Önzőség szerintem az, amikor érzi és tudja valaki, hogy mással is kéne törődnie, más feladata is van, csak sz.rik rá, mert neki így kényelmesebb.
Igen keskeny a határ szerintem, és talán az a döntő, hogy milyen szándékból teszi azt, amit tesz.
Pl. Nálam is van olyan időszak amikor érzem, hogy kevesebbet foglalkozok a gyerekeimmel, másokkal, a háztartással, sőt még a csekkekre sem figyelek. Mert akkor érzem, egy belső kényszer hajt affelé, hogy magammal foglalkozzak. Ilyenkor mindig felépítek valamit magamba, majd mint aki jól végezte dolgát újra vissza tudok térni az "életbe", és mindenki profitál az elvonulásomból. De utána teljes odaadással részt tudok venni mindenben.
Az, hogy valaki eközben elhanyagolja a párkapcsolatát az relatív. Ki érzi ezt? A partnere? Vajon miért? És biztos, hogy igaza van? Vagy csak ő az önző, mert a társa magával foglalkozik és nem vele?
Ha te magad érzed, hogy hanyagolod őket, az is csak akkor lehet önzés, ha tudod, hogy közben mindezzel őket megrövidited, és annak ellenére, hogy ezt tudod, csinálod.
Sok példát láttam arra amikor a párból az egyik fél szeretetféltésből éveken keresztül leste a párja minden kivánságát, felépített magának egy félsitent. Majd amikor rájött, hogy bocs, de más életét élem, akkor átment dacba, lázadásba és vissza akarta szerezni amit éveken keresztül a másikra tukmált. Hirtelen önmegvalósít, csak magára és a saját céljaira gondol. mondván éveken keresztül háttérbe szorult, most rajta a sor. Na hát ez már az igazi önzés.
Kellemes napot!
Hédi
Szerintem lehet önzés nélkül szeretni magunkat. Csak pontosítani kell, hogy mit is nevezünk önzésnek. Mert ezt a fogalmat oly sokszor használjuk, de igen-igen mást jelent mindenkinek.
A hedonista nem szereti magát, hanem pótcselekvést végez szerintem.
Aki igazán szereti magát, az le tud mondani magáról anélkül, hogy azt áldozatnak érezné, és csak akkor teszi ezt meg, amikor tudja, érzi, hogy most ez a helyes cselekedet, ezt kell tennie.
Vagy csak úgy megteszi, mert most éppen ehhez volt kedve a nagy önszeretetében.
MI meg sokan a szeretet nevében áldozatot hozunk, amit vagy világgá kürtölünk, vagy lessük mikor kapjuk vissza.
Egyébként a szeretetnek nem az önzés a másik pólusa szerintem. Márpedig, ha nem az, akkor a szeretet soha nem válthat át önzésbe.
Szeretem magam, mert gondoskodom magamról. Megadom (megteremtem) magamnak mindent, amire szükségem van. Ami táplálja a testem, a lelkem, a szellemem. Ez az Ajurvéda (Jó-Élet) tana is.
Ez az egyéni szint.
Ez nem önzés. Aki ezt nem teszi, az nem él.
Szeretem az életem, mindennel együtt. Szeretem a milyenségem, TUDOM hogy a milyenségem (a személyiségem tudatos, és nem-tudatos) szűrőjén át vetíti ki a teremtő-erő a világot. Elfogadom magam és az életem az összes feladatával, és tudom, hogy az a dolgom, a szeretetet éljem meg bennük.
Abban feloldódik a rossz, és jó marad a jó.
Ez az élet szintje.
Az önzésnek a feladataink szabnak határt. És a közösségek, amiben élünk, és amiből a feladataink származnak.
Az egyéni út az alap. Hogy tudjuk szeretni magunkat. Az egyéni utunk harmóniába rendezése más utakkal segít, hogy ne váljunk öntörvényűvé.
Az az érdekes, hogy a végé rájövünk: csak a belső megélésen kell változtatni. Mert valójában nincsenek konfliktusok. Csak téveszmék.
Namaszte
"Az önzésnek a feladataink szabnak határt. És a közösségek, amiben élünk, és amiből a feladataink származnak."
Edit is ezt írta, nem önzés, ha "...valaki azt teszi, amit a sorsa szerint tennie kell, ami az életfeladata"
És ha az ember a Felsőbb Én-je által vezérelve felismeri a feladatait, akkor nincs értelme önzésről beszélni. Köszönöm, a gondolataitokat!
De azért tényleg vékony a határ, mert még egy Flow tevékenység is lehet az élet ellen való, ha még nincs biztos kapcsolata valakinek felfelé... Nemde?
Aditi, sokszor egyetértek szösszeneteiddel, de most mondandód első részével vitatkozom.
Aki nem a védikus jólét definíciója szerint él, az nem él.
Fogalmaid szerint írva, szerintem ez tévedés.
Aki az élet-halál körforgásba beleszületett itt a Földön az él és életével, életének minden másodpercével -- a saját teremtő erejének korlátai között -- megteremti a maga valóságát. Bárki, bárhogyan is él, tudatosan vagy tudattalan programok futása mentén, ideértve a karmát is, mind idematerializálódik, mert ez a szabály.
Nincs jó élet, nincs igaz élet, de még helyes élet sincs. Ez az egy élet van most, amit megélünk, ahogyan azt megéljük, és ezzel teremtünk. Ezt teremtjük. Ha illúziók és tévedések mentén élünk, akkor az az életünk és azt éljük, akár tudatában vagyunk illúzióinknak és tévedéseinknek, akár nem.
Nincs olyan, hogy kevésbé él. Tudatosnak hitt teremtéseink zöme is utóbb tévedésnek bizonyulhat, ezért a tudatossággal is rendkívül óvatosan kell bánni. Minden élet egyenrangú, bármennyire is vagyunk tudatában életünknek és teremtéseinknek. Lehet minősítgetni a mások és a magunk életét, de tudatában kell lennünk, hogy az övé is egy és az enyém is egy. És van még több mint 6 milliárd emberi élet itt a Földön. A többi érző és teremtő lényről nem is beszélve.
Ja, és a szeretet nem tanít meg élni. Élni magunknak kell megtanulni. Eddig is sokféleképpen éltünk az inkarnációink során, a karmikus körökben pedig szépen programozott volt az életcilkus. A karmikus körök fölött is eljárt az idő, és sok, önmagát tudatosnak megélő ember még mindig nem vette észre, pedig már egy évtizede megtörtént és egy évtizede benne van az emberiség tudatában. Itt volna az ideje megtanulni élni karma nélkül. Ami persze nem igazibb mint bármely más élet, bár a tudatosodás lényegesen gyorsabb lehet, mint a karmikus körökben.
Namaszte
Légy szives áruld el kedves Karmatörlő, hogy mi történt meg tiz éve? Lehet, hogy korábban már utaltál rá, de nem találom.
Egyetértek veled, hogy jobb lenne megtanulni karma nélkül élni, de szerintem sok esetben még mindig jobb azzal.
Ha nem a szeretet tanít meg élni akkor vajon mi? Igen magunknak kell megtanulni, de ehhez "tananyag" kell. Az én látásmódom szerint ez a szeretet. Biztos még más is tartozik hozzá, de azt még nem tudom.
Abban teljesen egyetértek veled, hogy nincs ilyen, vagy olyan élet, ÉLET van. Az azonban fontos, hogy az ember lánya, fia azt a feladatot amiért leszületett találja meg, oldja meg. Van akit ez motivál, van aki nem is tud róla és van aki a sutba vágja. Na ez az amit jó lenne megtanulni "felülírni", de már csak akkor, ha felismertem. Az az élet, ami viszont enélkül a "motiváció" nélkül zajlik nevezném tán tartalmatlannak, vagy eredménytelennek. Most erre nem találtam jobb szavakat :)
A kérdés számomra inkább az, hogy mi lesz azzal a szakadékkal, ami egyre inkább keletkezik a tudatos életre törekvők és a "lézengők" között. Persze lehet, hogy csak én látom azt az egyre mélyülő tátongó szakadékot és csak számomra tűnik úgy, hogy ennek a feszültségnek egyszer "fel kell szabadulnia".
Korábban azt hittem, hogy a tudatosság át fog szivárogni és be fogja tölteni az egyre brutálisabb és hamisabb "életetteret". Ma ez nem igy tűnik. Vagy egyszer csak jön valaki és bedobja az Egy gyűrűt Mordor tüzébe?
Üdv!
Hédi
... én is kíváncsi vagyok, mi erről a véleményetek! És arra is, hogy milyen tanítások szerint mondja Karmatörlő azt, hogy már nem működik a karma? Vagy csak az eddigi adósságok töröltettek, de továbbra is működik? Én a karma törvényét alapvetőnek tartom, furcsa lenne, ha csak úgy megszűnne... és mi van helyette?
(Bocs, ha már írtál erről, eléggé időt rabló lenne megkeresni... akár másold ide át, vagy hivatkozzál, légyszi, melyik blogban hol található)
Hédi kérdését egy picit továbbgondolva, ha ez a rés egyre növekszik, akkor előbb-utóbb bekövetkezik egy olyan pont, amikortól kevésbé tudatos embertársaink életvitele (pl. a túlfogyasztás) a tudatosabbak további fizikai fejlődési lehetőségét is elveszi... MI történik akkor? Átmegy-e önvédelembe a reakció? Vagy már olyan tudatosak leszünk, hogy egyszerűen odahagyjuk pusztulni a testünket?
Példa: Utazunk egy űrhajón, mondjuk tízen... Van X tartalékunk vízből, levegőből, élelemből, ami kis ráhagyással elég az utazás várható végéig. Azonban 2-3 ember elkezd unalmában lényegesen többet fogyasztani a közösből, pazarol, szükségletein felül használ mindent. Már látszik, hogy így nem tart ki a készlet, már szűkíteni kellene, de amazok továbbra is pazarolnak...
Mikor jön el az a pillanat, amikor a józanabb többség önvédelemből fizikailag rákényszeríti a szokásaik megváltoztatására az Elvevőket?
MOST pedig tudatosítsuk magunkban, hogy ez az űrhajó maga a FÖLD, és az utasok mi vagyunk cca. 6 milliárdnyian. Csak az arányok még rosszabbak - itt a többség pazarol, s a kisebbség már látja, hogy ennek nem lesz jó vége.
A többség persze nem pazarol, de ha megtehetné, azok is pazarolnának... értem alatt, hogy a tudatosság szintje a többségnél még nem tart ott, hogy fenntartható módon éljen.
Lesz valamilyen leválogatódás?
A pénz urai millószor többet . Minket . Eddig szükségük volt ránk , hogy a mi természet és lélekpusztító "pazarlás" -unkat eszközként felpörgetve rátegyék a mancsukat a világ természetadta és velünk megtermeltetett anyagi javaira . Miután ez megtörtént , már csak akadály vagyunk őnekik , akik erre az útra terelték az emberiséget . Ez a kisebbség már beindította a sokágú népességszámcsökkentő programokat , mert nem elég gyors nekik a fejlődés áraként és következményeként fellépő tömegpusztulás . Tiszta ,szellős és élhető Földet szeretnének . Nélkülünk , kevesebb , öntudatlanabb és irányíthatóbb rabszolgákkal .
A magyarok pazarolnak ? Nem . Ha az ország által megtermelt pénzbeli hasznot nézzük , akkor ahhoz képest semmiképp sem . Más népek ugyanilyen életmóddal jóval kevesebb pénzszaporulatot hoznak . Adósságszolgálatban a világ élvonalában vagyunk . A népességcsökkentő rémálom nálunk már valóság . A magyarul beszélők száma enyhén csökken , ezen belül a magyar etnikumé egyre gyorsulva . Öregkorunkra a kisszámú fiatalsággal együtt zsákmányként élhetünk bérleményeinkben .Reményre ad viszont okot ,hogy a magyarként élők (tudatilag , spirituálisan , hagyományilag ) száma növekedésnek indult . Néptesti túlélésre szerintem nekik van esélyük Magyarországon .
Leválogatódás van . Aggódni fölösleges . Üdvözlettel : felacso
Felacsó ! Te tudsz valamit !
Azon már én is gondolkodtam, hogy a többség pazarlását hagyni kell-e, hiszen ők csak külső tükrök számomra. De vajon miben külső tükrök?
Abban-e hogy dolgozzam fel a halálfélelmet, az éhséget, egyáltalán a szenvedéstől való félelmemet, vagyis azt, amilyen érzéseket kivált belőlem az ő pazarlásuk, és annak következménye az életmre, vagy pedig arra tükör, hogy tennem kell valamit.
Tehát az "ősi" dilemma: elfogadni (feldolgozással, nem beletörődés, megalkuvás) vagy változtatni????
Azon is gondolkodtam már én is, mivel én is úgy látom, hogy nyílik az olló a tudatosságban az emberek között, hogy vajon mi lesz ennek a vége?
Tulajdonképpen a kövek, növények, állatok is sokkal kevésbé tudatosak, mint az emberek, és sokkal többen is vannak, mint az emberek, de ez nem okoz problémát szerintem senkinek.
De akkor miért probléma, hogy az emberek egy része (nagyobb része) sokkal tudatlanabb, mint egy másik része?
Talán azért, mert ők "kárt" tudnak okozni a tudatlanságukkal, konkrétan meg tudják szüntetni az életfeltételeket mindenki számára.
De akkor kinek a dolga ezt megváltoztatni? Istennek, tudatosabb emberekenek, vagy együtt?
Ha az a feladat, hogy fejlődjünk, akkor Isten haggya, hogy elpusztuljunk? És akár miért ne. Lehet más bolygóra is születni, és ott folytatni.
Lehet, hogy pont az szolgálja a fejlődésünket, hogy a leendő borzalmakat átéljük és feldolgozzuk.
Lehet, hogy ennek a modellnek lejárt az ideje?
Kellemes hétkezdést mindenkinek!
Hédi
Kedves Karmatörlő!
Én is pontosan így értettem, bocs, ha félreérthető voltam.
Valóban, nincs jó és nem-jó élet abban az értelemben, h ezt KÍVÜLRŐL meg lehetne határozni (ítélni).
A jó és rossz fogalma érdekes dolog, mert ha szeretünk, és nincs semmilyen ítélet bennünk, akkor valóban nincs jó és rossz (erről már sokszor írtam), de mégis, a MAGUNK számára állandóan meghatározzunk az életünkben, mi a jó. És azt tesszük, azt választjuk, azt éljük.
Ez azért van, mert csak annak számára tökéletesen egyformán jó és megélhetően elfogadható MINDEN ÉS MINDENKI, aki már olyan tudatos és tiszta, ami lehet, h nincs is, de legalábbis Buddhikus, vagy Jézusi tudatszintekkel írható le (megközelítőleg).
Addig úgy áll a helyzet, hogy ha "felvilágosodottak" vagyunk átláthatjuk, megérthetjük, beláthatjuk amiről írtál, a minden elfogadását, és talán olykor mi magunk is képesek vagyunk Isteni szemünkkel látni, azonban mindezt minden szinten átélni az életünkben még nem tudjuk.-
Ezért van az, hogy tegnap még undorodtunk valamitől, és csak arrébb mentünk, és ma már tudjuk, mivel és hogyan segíthetünk hatékonyan, valakinek, akitől tegnap még elválasztottuk magunkat, ahelyett hogy undorodnánk. Vagy el tudjuk dönteni, van-e dolgunk vele, avagy nem, de nem az undorunk miatt, hanem tisztán-látással,... Látván, hogy ami a minket zavaró körülmény, az valójában a másik szegénysége, hiánya, nem tudása...stb, amire csak addig reagálunk egóval, amíg bennünk is vannak hiányok. Aztán megtaláljuk a helyünket abban, ahogy hozzátehetünk a dologhoz, és elindítjuk a harmónia felé. Ez is a szeretet.
Az Ajurvéda nem egy dogma ami szerint élni kell, csak egy tudomány, ami segít megtanítani, mit jelent az, hogy "jól élni", mindenki számára, éppen hogy egyéni módon, tehát úgy, ahogy az NEKI jó. Furcsa, de létezik ilyen. Amióta elkezdtem az életemet tudatosabban élni, figyelem, hogy tényleg "jól" működik ez a tudomány, ezt csak ezért hoztam példának. Az életünk és a fejlődésünk természetesen abszolút egyéni megélés, az Ayurvéda tanait többek közt éppen azért kedvelem, mert ezt tanítja... :)
A kevésbé élésről nem osztom a véleményed. Én egészen mostanáig NEM ÉLTEM. Csak vegetáltam. Mások gondolatai és a tudatalattimban tárolt töltések, érzelmek, sérülések irányítottak, a saját tudatosságom helyett. Ez úgy történhetett meg, hogy annyi blokk volt bennem már a születéskor....
De látom, ezzel mások is vannak így. Ezt nevezem én olykor Pokolnak, vagy Zombi-létnek. Ez egy szörnyű állapot, amiben olyannyira uralnak a programok, h gyakorlatilag nem tudsz MAGADRÓL. Ez betegség. Blokkok. Ezért írtam, hogy szeretni magad, annyit tesz: megadni magadnak, amire szükséged van, de ez természetesen társul azzal a tudatossággal, h ezért te vagy a felelős, és hogy MEG IS TEHETED. És hogy EZ AZ ÉLET. Hogy tudod, te is egy élőlény vagy, természetes és abszolút egyéni szükségletekkel, és hogy az Élet úgy talált ki téged, hogy képes vagy megismerni a szükségleteidet és megteremteni. Ez az Élet élése.
Aki másokból él, mert azt hiszi a bajaiért mások felelősek, meg a világ, még nem tapasztalata meg azt a fantasztikus érzést, hogyan lehet az Univerzum kerekét fogatni, hogy hogyan befolyásolod a saját életed, a világod kívül-belül, és hogy mennyi mindent tehetsz magadért, és hogy alapvetően CSAK TE TEHETSZ MAGADÉRT. Ezért felelősség és ajándék is az Élet EGYBEN.
Persze a nem-élőket is befogadja és tökéletes egységébe vegyíti az Univerzum, és nekik is megadatik a fejlődés lehetősége, hogy élővé válhassanak. Mint ahogy én is megkaptam ezt a csodálatos ajándékot. Élni tudni egy művészet.
Szeretni tudni, az egy másik. Mert ha már élsz, még nem biztos hogy szeretsz is, a szeretetnek abban az értelmében, ami a tiszta szeretet. A tiszta szeretet az Univerzum alapja, mert ez rendezi tökéletes egységben a dolgokat. Ez fogadja be a Zombikat, az Élőket, és az Isteneket, és kovácsolja egy olyan egységgé, amiben mindenkinek helye van és fejlődésre van ítélve (EZ a Tágulás: TUDATI TÁGULÁS). Ha már tudsz élni, tudod, hogy felelős vagy az életedért - de ez könnyen fordulhat át öntörvényűségbe, ilyen értelemben vett önzésbe.
A szeretet az, amely alárendeli az egyéni érdekeket és utakat a közösnek. De nem oly módon, hogy feladja magát (és ezzel visszatér a Zombi-létbe), hanem a szeretet belső megélésével. Épp úgy, ahogy az Univerzum összehangolja az összes létezőt!
És itt kezdődnek a "csodák".
Mert a szeretet valóban, soha nem fogy el. Ezért ha adsz valamit, amit úgy érzed, téged megrövidít, vagy érdekből adod, vagy tudatlanul megalázkodva mások akarata előtt, egy rendszer előtt, egy vallás előtt, vagy vársz cserébe valamit, vagy birtokolni akarsz érte, vagy csak engedelmeskedsz valakinek, vagy beletörődsz, hogy ezt oda "kell" adnod....stb, akkor azzal valóban kevesebbé válsz, akár anyagi akár lelki, akár szellemi dologról van szó. Ha viszont megéled a HÁLÁT, az önzetlen örömet, ha meglátod a MÁSIK IGÉNYÉT, és azért adsz, elfelejtve a sajátod, örömmel, és MÉG CSAK ESZEDBE SEM JUT GONDOLKODNI KÖZBEN, akkor a tiszta szeretetet éled, amit utána pótolni fog az Univerzum.
Ezt már lehet hogy nem hiszed el. Ezt csak megtapasztalni lehet. Erre van a Bibliában szimbólumként (ehhez sem ragaszkodom, mint ahogy semmilyen írott rendhez) a kifogyhatatlan bőség-kosár, és kancsó.
Ezért is van, hogy amit kívülről látunk, az nem a valóság. A valóság a szándék, a belső megélés. Ami vagy tiszta szeretet, vagy valami más. Több lehetőség nincs. És bármit tehetünk bármelyik motivációból, miközben a tett ugyanannak tűnik, a megélés mégis teljesen más. És mivel az a mi megélésünk, CSAK MI TUDHATJUK VAGY/ÉS ÉLHETJÜK ÁT.
A karmák letételék ez egy biztos útja. A szeretet megtisztítja a karmáinkat, mert amit elődeink nem tiszta motivációból tettek, és átörökítették, akár a vérünkben VAN, akár a gondolatainkban a neveltetésünk kapcsán, vagy akár a DNS-be írták, a szeretet, amiből minden előáll, minden létező a teljes Mindenségben, az alapja minden más rezgésnek, amiből minden születik - megtisztít minden alatta rezgő szintet.
És igen, engem a szeretet tanított meg élni. És azt hiszem, és érzem, hogy a legvalódibb értelme az életünknek a tiszta szeretet mégélése az Életünk minél több pillanatában. Mert végső soron abból vagyunk, az a forrásunk, a létünk alapja, és végső soron, a halál után csak az marad meg. Minden más elenyészik.
Nincs konfliktus, csak téveszmék. Az Univerzumban semmi sem áll konfliktusban egymással, mert az Élet, a Létezés mindent magába ölel és elrendez, és minden változásra azonnal reagál, és újra feláll a tökéletes rend. Nincs ellenállás az EGÉSZ szintjén. Csak rész-szinteken. Az egész szintjén REND van.
A konfliktus ellenállás, látszólagos ellentét, ami azonban csak a felszín. Ha a felek a felszínt látják, akkor csak harc lehet, vagy önfeladás a "megoldás". Ha viszont van szeretet bennük, akkor MINDIG VAN EGY OLYAN MEGOLDÁS, AMI MINDEN FÉL MEGELÉGEDÉSÉRE SZOLGÁL. Ha konstruktív vagy, nyitott, érzékeny, meg tudod fogalmazni az igényed arra való nyitottsággal, hogy a megoldás lehet hogy alterálja azt, ha meg tudod ugyanígy hallgatni a másik fél igényét, empatikusan átélni, mintha rólad lenne szó, előbb utóbb találkoznak az útjaitok. Lehet hogy éppen te segítesz neki.
Aki nem tudja, mit akar, nem tud konstruktív lenni, ezért konfliktusba kerül. Aki tudja mit akar, az jó, de konstruktívvá kell válnia, hogy ne akarja minden áron érvényesíteni az akaratát, hanem képes legyen változtatásokat, szívből jövő áldozatokat hozni. Akkor létrejöhet az egység.
Namaszte
Mindenre elég a szeretet, ha feltétel nélküli. Mert akkor nincs elvárás. Csak az a baj, hogy még nem tudok mindenkit feltétel nélkül szeretni.
Van akit, akiket tudok így szeretni, de mi van, ha ők nem tudnak engem, na és akik engem szeretnek így, ha vannak ilyenek és én nem tudom Őket??
Na jó, ezt viccnek szántam, de teljesen komoly.
Szóval akit nagyon szeretek, attól nem várok semmit.
Feltétel nélkül szeretik az igazi anyák a gyermekeiket, a nagyszülők az unokáikat. Nekik bőven elég a szeretet mindenre.
Viszont nem minden anya és nagyszülő tud feltétel nélkül szeretni.
Ide ugyanúgy érvényes a mondás: nem (csak) beszélni kell róla, hanem csinálni.
A szeretet csak akkor elég mindenre, ha az IGAZI, és nem önző szeretet. Ami összeköt, és nem elválaszt. Megölel, ahelyett, hogy "most hagyjál". Elfogadás, befogadás ugyanúgy hozzátartozik, ahogy az adás.
Ezért nem elég a szeretet a gyakorlatban, mert nem tudunk feltétel nélkül szeretni.
MÉG.
Szerintem nem kell hozzá semmi más, legalábbis mostanában úgy érzem, tapasztalom. Elég önmagában mindenhez, mert minden ami körülöttünk van, táplálkozik belőle és megsokszorozva sugározza vissza ránk...:))
Találtam egy elgondolkodtató írást a témáról. /érdemes elolvasni:) /
,,Nincs az emberiség szókincsében még egy annyira félreértett szó, mint a szeretet. A magyar nyelv a legtöbb nyelvvel ellentétben ráadásul még a „szerelem” szót is megkülönbözteti, mint a szeretet egy speciális változatát. Az életünkben elszenvedett összes ezzel kapcsolatos csalódásnak, bánatnak és szenvedésnek ez a félreértés az oka.
A szeretetet valamint a szerelmet általában mint érzelmet tartjuk nyilván. Ezzel sajnos megfosztjuk magunkat attól, hogy megismerjük magasabb megnyilvánulásait.
Ha azt, amit szerelemnek hiszünk, mint érzelem éljük meg, akkor még a jobbik esettel állunk szemben. Sokan ugyanis összekeverik a nemi ösztönnel, vagy elvárásokkal, esetleg önző érdekekkel. Ennek persze köze sincs az előbb említett érzelemhez, hiába is áltatjuk magunkat. Persze ebben az esetben nyilvánvaló, hogy az ilyesmi előbb utóbb csalódáshoz, keserűséghez és boldogtalansághoz vezet.
Az érzelmek az érzékszervek észleléseivel vannak szoros kapcsolatban. Először érzékelünk, majd ez kivált az agyunkban egy reakciót, melyet érzelemnek neveztünk el. Ez kétség kívül olyan erővel tud hatni ránk, hogy az egész logikánkat is összekuszálja. De akkor is csak egy érzéki észlelés eredménye, mely a létezés skáláján az anyagi valóság része.
Minden dolog, mely anyagi eredetű, folyamatosan változik, így az érzelmek is. Nem is csoda, ha egyik nap szeretünk valakit, a másik nap gyűlöljük, sőt van aki merő „szeretetből” még ölni is képes. Ez azért van, mert a szeretet valódi mibenlétéről fogalmunk sincs.
Lehet, hogy nincs fogalmunk, viszont egész életünk azzal telik, hogy keressük. A csecsemő egyik legfontosabb éltető eleme a szeretet. Olyannyira, hogy ha megfosztják tőle, akkor lelke, személyisége súlyosan károsodik, sőt ez az elvonás szélsőséges esetben még halálhoz is vezethet. Az embernek a levegőhöz, a táplálékhoz és a fényhez hasonlóan a szeretetre is szüksége van ahhoz, hogy élni és fejlődni tudjon. Érdekes módon ez nem függ össze azzal, hogy a csecsemő magatehetetlen és az életben maradáshoz gondoskodásra van szüksége. A lelki károsodás akkor is bekövetkezik, ha a gyereknek „mindent” megadnak a szereteten kívül.
Érdekes, hogy a csecsemő egy olyan dolgot tart életfontosságúnak, melyet látszólag nem is ismer. Honnan is lenne az újszülöttnek tapasztalata egy érzelemről? Még is úgy tűnik, hogy jól ismeri, mert hajszál pontosan meg tudja különböztetni az őt körülvevő emberek viselkedésében. Tehát egy velünk született, szinte ösztönös dologról van szó.
Valójában a szeretet egy olyan erő, mely a létezés minden szintjét áthatja. Talán szokatlan sőt hihetetlen kijelentésnek hangzik, de a szeretet egy vonzóerő, mely az egész létezést összetartja. Annak minden szintjén más formában nyilvánul meg. A lét felépítő eleme ez az erő, mindent, ami létezik, átsző jelenlétével. Egyik megnyilvánulásában fény, egy másikban az elemi részecskék között ható összetartó erő. A legfinomabb formában a próféták a végtelen léthez, Istenhez fűződő kapcsolatában nyilvánul meg. Az anyagi lét legmagasabb síkján az anya és a gyermek között feszülő finom szálként mutatkozik, mely független minden feltételtől és élethelyzettől, sőt még a halálon túl sem szakad meg.
Mivel a szeretet létünk alkotó eleme, ezért jól ismerjük. Azért töltjük egész életünket a keresésével, mert tévesen úgy hisszük, hogy elszakadtunk tőle. De hogyan is szakadhatna el a hal a víztől? Élete abban a pillanatban véget érne. Ez pont olyan, mintha a hal az egész életét a víz keresésével töltené. A szeretet felépít bennünket, éltet, áthat és körülvesz. Ha egy pillanatra megállunk az élet rohanó forgatagában és egy cseppnyi figyelmet szentelünk neki, akkor jó esélyünk van arra, hogy megismerjük valódi arcát.
Ha ezt nem fedezzük fel magunknak, akkor emberi kapcsolataink nem törnek ki soha az elvárások, az ösztönök, a vágyak és az önzés hamis ördögi köréből, és soha nem találjuk meg azt, amit születésünk óta keresünk. Nem is várhatjuk el, hogy megtaláljuk a keresett boldogságot és hogy ez az állapot maradandó legyen.
A szeretet egyik fontos tulajdonsága, mely a létéből ered, az állandóság. Állandó és változatlan, mint maga a létezés. Ezért azt a viharos érzelmet, mely az egyik végletből a másikba csap át, eleve nem lehet a szeretet megnyilvánulásának nevezni. Ez pontosan az előbb említett félreértés, melynek áldozatai vagyunk.
Ha a szeretetet keressük, akkor előbb ezt a minket felépítő erőt kell felfedeznünk önmagunkban. Hiszen önmagunkhoz semmi a világon sincs közelebb. Ráadásul senkiben sem bízhatunk meg annyira, mint saját magunkban. Ha megtaláltuk ezt az erőt, akkor át fogja hatni lényünket, életünket és kapcsolatainkat.
A valódi szeretet, a valódi, változatlan boldogság megtalálása tényleg ennyire egyszerű, csak fel kell hagynunk azzal a reménytelen kísérlettel, hogy folyton önmagunkon kívül keressük és hogy másoktól várjuk el, hogy boldoggá tegyenek. Ugye logikus, hogy ez lehetetlen?
írta: Baffia Enikő
Oveyszi szufi iskola