Munkába ment, mint szinte minden hétköznap most is, a közeli város úgy huszonöt percnyire volt otthonától.
Szerette a reggeli utazásokat, bármely évszakban.
Szemben Bakony, mindig tartogatott valami csodát, havas hegytetőt, vagy a völgyben meghúzódó varázslatosan megülő páragomolyagokat amint titokzatosan átsüt rajta a felkelő nap.
Ilyenkor nemgyőzött betelni a látvánnyal, figyelmét lekötötte a sok szépség.
Minden reggel talált egy csodát. Ez így volt jó, hiába látta már számtalanszor, a csoda mindig rátalált.
Egyszer nagyon felzaklatta valami és csak járt az agya, csak úgy pergette a gondolatok fonalát, hogy észre sem vette a hétköznapok szépségét.
Történt egyszer, hogy a reggeli ámulatból kizökkentette valami, valaki és úgy ért be a munkahelyére, hogy nem vette észre az az napi szépséget.
Pedig előtte való hetekben szinte lebegett és azt gondolta öt már ebből az állapotból senki, de senki nem tudja kibillenteni.
Hát tévedett, ő maga volt kibillentségének az oka.
Mert még élt benne az elvárások hite, pedig már hányszor de hányszor kapott leckét.
Illúzióit nagyon nehezen tudta elengedni, elképzelt megalkotott valamit magában, valamiről, valakiről és ha az nem olyan volt a valóságban mint ahogy elképzelte, akkor az nagyon felkavarta.
Így volt ez most is de nem csak ez történt. Már megint felülbírálta, túl agyalta a megérzéseit, és ahelyett hogy hitt volna az első belső érzésnek, sikerült felülírnia belső sugallatát.
-Úgy kell nekem, mondta magának mert hatalmas szenvedést okozott neki ez a pofáresés.
Talán két hét is beletelt mire megemésztette hibáját. Ez a szószorros értelmében így volt, mert testi tüneteket is produkált.
Még messze volt a teljes önelfogadástól, erre is ráeszmélt.
Végül azzal nyugtatta magát, milyen hatalmas tanulság ez számára, már csak ezért is megérte.
Mert még vágyott a tökéletességre.