Micsoda egy szó. Szeretet, ha két t-vel írnánk, szeretett lenne, ha szét is választjuk, akkor szere tett-é válik.
A szere tehát eszköze a tett. Mások szeretete tehát tett. Tetteinkben szeretünk, vagy éppen nem szeretünk. És milyen érdekes valóban. A szeretet szófaját tekintve ige. A mit csinál, kérdésre ad választ: szeret... Nem pedig valami nyálcsorgató fotelezotérikus ömlengés amit nagyban cselekszenek, hogy ömlengenek, de tenni nem tesznek egymásért semmit.

Hol van hát a szeretet és a példamutatás?

- Nem akarok megváltozni! - Megállt a kezemben a kanál.
- Tessék? – meredtem a barátnőmre. Arra, aki ki nem hagyott volna egy eseményt, egy találkozót, egy könyvet, hogy abból ne szűrjön le tanulságokat saját életére. Aki előadásokat hallgatott, tanfolyamokat végzett, állandóan meditált, hogy elérje hőn áhított boldog életet, lelki egyensúlyt. Mindig agyalt, mindennek a titkát meg akarta fejteni, hogy minél tudatosabban éljen, és irányíthassa az életét.
Valóban sokat változott, ezért is lepett meg ez a kijelentése.

14 éves korom óta mindig van párkapcsolatom. Folyamatosan volt mellettem valaki. Egyik kapcsolatból úgy léptem ki, ha jött egy újabb kapcsolat, ami kihúzott belőle. Egyedül soha nem hagytam el senkit. Képtelen voltam rá, nem tudom az okát, csak nem tudtam megtenni. Megvártam, míg felbukkan egy újabb kapcsolat lehetősége és miután biztos voltam benne, hogy az újabb kapcsolat tényleg sokkal jobbnak ígérkezik, mint a régi, akkor kiléptem a meglévő kapcsolatból és azonnal beléptem az újabb kapcsolatba. Ilyen voltam, így működtem.

Életem során többször is kerültem erre a pontra: meghalni és újjászületni ugyanabban a testben, levedleni teljesen régi bőröm remélve, hogy alatta van egy másik... egy új és friss... és menni tovább meg nem állva.
Ezekben az élethelyzetekben mindig megfordul a fejemben az, hogy mindez nem más, mint folytonos menekülés valami állandóság elől, valami felelősségteljes státusztól, magam elől, a sorsra bízva minden fontos döntést.