Az életben szükségünk van a másokkal való meghitt együttlétre, azonban időközönként - ha a helyzet úgy kívánja meg - szükségünk van a távolságtartásra is.
Ezt különösen igaznak érzem olyan nehéz időszakokban, amikor az érzéseink, vagy az indulataink mást diktálnak, mint ami a szívünk mélyén előkívánkozik belőlünk.
Miért olyan nehéz mégis a távolságtartás ilyenkor? A távolságtartás az éppen zajló eseményektől, hogy egy (pár) lépést hátrálva másképp, más felfrissült szemmel nézzük az olyan-amilyen, de bennünk és körülöttünk zajló eseményekre?

Nem az számít valójában, hogy valakinek milyen élete van. Hogy van e háza, vagy nincs, családja, gyermeke, kutyája, macskája, pattanásai, betegségei, pénze, okossága, bölcsessége, szépsége, szerelme, vagy soha sem élte meg, bármilyen anyagi, lelki vagy szellemi természetű java. (És nem is ítélhető meg ez alapján, vagyis nem vonható le róla, arról, hogy kicsoda valójában valódi, igaz , a valósággal (Ővele) egyező következtetés.)

Mert valójában csak az számít, hogy mik azok a körülmények, amiket ha megteremt magának, önmagát éli hogy meg tudhassa osztani a szeretetet, ami a lénye esszenciája és amit az élettől kap ajándékba, amivel született, mint természetes adottságával.

Vajon milyen lenne a vas személyisége ha lenne neki? Milyen jellemű a víz? Hogy érzi magát a levegő?
Ha minden anyagba beleképzelnénk egy-egy embert, milyen embereket kapnánk az egyes anyagfajták természetét alapul véve?

És ha már önismeret: Te milyen anyag vagy? :)