Lelkitárs / az én történetem
Érdekes kérdés a lelkitárs kérdése. Több párkapcsolat, szerelem után, egyszer csak a semmiből megjelent az életemben az a nő, akinél tudatosan tudtam, hogy Ő a társam. Ez nem olyan volt mint a korábbi szerelmek, ezért nem is tudom mihez hasonlítani, vagy körül írni.
Egyszerűen ott állt ő, és tudtam, hogy ő társam. Ezt olyan szinten és magabiztosan tudtam mint még soha eddig semmi mást, és azóta sem volt hasonlóban részem.
Tudtam, hogy vele fogok élni, és valóban, a sors, az élet, vagy nevezzük bárhogy is, mindent megtett, elkerülhetetlen volt ennek a kapcsolatnak a létrejötte.
Tökéletes harmóniában, olyan szinten együtt tudtunk működni, mintha már ezer és ezer éve ismernénk egymást, egymás minden apró rezzenését, gondolatát.
Ismerősök, barátok, munkatársak mindig azt mondták, nem hiszik el, hogy létezik ilyen párkapcsolat, mint a miénk, mert annyira tökéletes.
Ebben a tökéletességben teltek az évek, míg egy napon, a párom édes anyja elment, váratlanul eme földi világból (a tragédia ellenére, ez a történet is érdekes és különleges, egyszer talán megírom).
Ez volt az a pont, amikor minden megváltozott, és a párkapcsolatunk teljesen véget ért, mintha csak az lett volna a feladatom, hogy eddig a pontig kísérjem el a lelkitársam, és ne tovább.
Bármennyire is nem volt jó ezt érezni, tudni, de a sors, az élet itt sem adott más választást, útjára kellet engednem öt, a lelki társamat. Így is történt, és tudom, hogy boldogan él, egészen másként, mint ahogy velem élt. (mintha kicserélték volna öt)
Az ismerősök még évek múltán is értetlenkedve kérdezik, hogy lehetséges, hogy egy ilyen példa értékű kapcsolat, így véget érhet, egyik pillanatról a másikra.
Ezt "tudatosságot" megtapasztalni, életem egyik legcsodálatosabb élménye volt, ahogy a párkapcsolat is. Azóta is hiányzik ennek a tudatosságnak az érzése és félek, hogy többet ezt nem tapasztalom meg.
Évek teltek és azóta sem volt párkapcsolatom, mert hasonló érzésben, megérzésben sem volt részem, pedig aki ezt az érzést, hogy "tudom", megtapasztalta, annak a kevesebb már nem elég.
Már adtál meg címkéket. Saját címkéid:
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Felacso??:-)
kedves Látogató!
Jó hogy le írtad a történetedet.
Ismerős ez az érzés.
Sokszor azt kell el engednünk akit a legjobban szeretünk.
Hogy mért?
Nem tudom.
Talán ezt kell meg tapasztalnunk ezt az érzést.
Szép estét!
Kedves Látogató!
Nem vagy egyedül ezzel a megrendítő élménnyel. Házasságon és kapcsolatokon túl lépett be/tért vissza az életembe, 40 év után. Teljesen váratlanul ért, de azt tudtam, hogy hazaértem. Ő is tudta, és bár egy működő házassága volt, nem tudtuk ésszel megakadályozni az egymásratalálás csodáját. Négy évig tartott valami viselhetetlen szépségben és fájdalomban. Felelősség és lelkiismeret és egy eleve elrendelt mélységes kötődés között őrlődve. Közben pedig sokat tanultunk, elsősorban magunkról. Én megtanultam, hogy mi a feltétel nélküli szeretet, az alázat és az együttérzés. Legnehezebb volt elengedni, és azt adni, hogy nem vagyok. Ő továbbra is az egyszeri és megismételhetetlen társam. Nem a mi elhatározásunkon múlik ez. Valami eleve elrendeltséget tapasztaltam meg. Vele a saját igazi arcomat is megismertem, az egomat hátrébb szorítottam, és megéltem az Egy-séget. Jobb lettem általa. A legnagyobb adomány volt. Most is az.