átéled meditációban, egyre mélyebbre és mélyebbre haladva, mint amikor a hagyma héjakat bontja le az ember úgy lehet eljutni mit érez maga a lélek.

Mondok egy példát, féltékenység, birtoklási vágy. Tipikus egó vezérelte érzelem. Alatta testvér féltékenység. Alatta elszakadás az anya + baba szinbiózustól. Alatta elszakadás Istentől.

A gyökér okhoz nem lehet közvetlenül hozzáférni, hiszen minden lépcsőfoknak tanítása van, másrészt a gyökér ok meditációk komoly borulásokat okozhatnak még a tapasztalt meditálóknak is.

Mondok még példát.

Szereplési vágy, egó centrikus figyelem vadászat. Alatta teljesítmény kényszer, maximalista szülő. Alatta szeretet hiány. Alatta jogom van-e az élethez?

Az érzéseink, érzelmeink vannak, és jönnek-mennek, ha akarjuk, ha nem. Ők is hozzánk tartoznak valamilyen szinten, tehát természetes dolog hogy vannak.

A problémák csak abból adódnak, ha nem mi uraljuk és irányítjuk az érzéseinket, érzelmeinket, hanem ők minket.
Véleményem szerint - és én ezt igyekszem megvalósítani is - a cél a felismerésük, a tudatosításuk és a valamilyen mértékű átélésük.
Ha eljutok odáig, hogy felismertem és megengedem, hogy átéljem és ha lehetséges, akkor valamilyen mértékig megnyilvánítsam, akkor már nincsen ok arra, hogy tudattalanul irányítson.

Merthogy tudattalanul irányít akkor, ha elnyomom, mint nemkívánatos valamit és nem hagyom tudatosulni. S ez azért rossz, mert ilyenkor nem a mi kezünkben van az irányítás, hanem az adott érzés/érzelem veszi át az irányítást és sokkal erőteljesebben nyilvánul meg, mintha a keletkezése idejében tudatosan átéltem volna.

Egyébként nincsen olyan, hogy rossz érzés, csak mi nyilvánítjuk annak, mert megijedünk, megrettenünk tőle, vagy az intenzitásától. Tehát a tudati hozzáállásunkkal tesszük úgymond jóvá vagy rosszá (nemkívánatossá).

Az érzelmeknek van egy olyan jó tulajdonságuk, hogyha hagyjuk a maguk ütemében jönni és hatni ránk, akkor amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is mennek (elmúlnak és tovább nem hatnak ránk).

S igen, vannak felszíni és mélyen elrejtett rétegei is, ahogy a Kati nagyon szépen leírja.
Mi dolgom velük? Annyi, hogy összeszedjem a bátorságomat és megismerjem őket, hogy ne befolyásoljanak tovább.

Létezik olyan lelki gyakorlat, hogy érzelemkontroll. Ez azt jelenti, hogy reggel, a nap kezdésekor eldöntjük, hogy az adott napon kicsit, nagyon, közepesen vagy erőteljesen hagyjuk megnyilvánulni az érzéseinket/érzelmeinket.
S persze közben megfigyeljük magunkat, hogy mindez hogyan és miként hat ránk.

Az előző hozzászólókat egészíteném ki néhány gondolattal.

Én először köszöntöm őket, ezzel is megmutatva, hogy fontosak. Ugyanis minden érzésnek jó szándéka van. Az már más kérdés, hogy akkor, abban a helyzetben nem biztos, hogy szükségesek, sőt éppen gátolnak. Viszont a jó szándékot méltányolni kell.

A következő lépésben megnézem, hogy egyáltalán a én érzésem-e, vagy átvettem valakitől. Most bizonyra sokan csodálkoznak, hogy miről is beszélek. Mondok néhány példát. Amikor a kedvenc filmedet nézed, és beleéled magad a hősöd érzéseibe, akkor azt átvételnek nevezzük, hiszen nem veled történnek az események, mégis azt érzed, amit ő. Meghatódsz, dühös leszel, még a testi tüneteket is produkálod.

Ez még erősebb akkor, ha a családtagjainkról van szó. Bizonyára megfigyelted, hogy némelyek azt mondják, „én sem szeretem ezt vagy azt, mert apám sem szerette.” Vagy „félek a kutyától anyu is félt.”
Vannak olyan átvett érzések, amelyek hasznosak, és vannak, amelyek gátolnak, és érdemes változtatni rajtuk.

Szóval az enyém-e az érzés, vagy éppen valamelyik felmenőmé? Ezt onnan tudom meg, hogy elkezdek kutatni az emlékezetemben, hogy vajon van-e okom az adott módon érezni. Például arra jövök rá, hogy vajon lehet- e engem szeretni? Vagy féltékeny vagyok. Esetleg magányos, netán minden apróságra robbanok. Félek a gyerekszüléstől, vagy nem tudok kiállni magamért.

Gondolkodom, és arra jövök rá, hogy mindig szeretet vett körül. (Nem volt okom a féltékenységre, mindig sokan voltak körülöttem, és a többi.) Ha erre rájöttem, elkezdem keresni, hogy vajon a szüleim, nagyszüleim közül kinek volt oka így érezni? Rendszerint meg is találom, - nem mindig, mert gyakran kevés a családi információ – de ha igen, ebben az esetben szeretettel és tisztelettel visszaadjuk az érzést a rokonunknak, annak, akié eredetileg volt. (Családállításban vannak erre oldó mondatok, rituálék.)

Ha viszont enyém az érzés, akkor, például utána járok, hogy mi a jó célja, és hogyan lehet ezt a jó célt más módon elérni? Vagy belemerülök, és hagyom hatni.
Én mindenképpen foglalkozom velük, mert azt tapasztaltam, hogy ha elnyomom, még erősebben jelentkeznek, és olyan helyzetben, amikor aztán nagyon képesek rombolni.

Minden emberben hasonló érzések kavarognak: irigység, féltékenység, kisebbség, biztonság, féltékenység, harag, szeretet, gyűlölet....
Ettől nem vagy sem rosszabb ember, sem jobb ha valamit te mégsem tudsz érezni (mondjuk sose voltál féltékeny, irigy).
Az embereket az különbözteti meg mégis egymástól, hogy ki az aki hajlandó nem csak szembenézni saját sötét valójával, de változtatni is akar rajta.
Mert azt kell elismerni, hogy amit érzek az én magam vagyok. Az belülről jön, nem pedig kivülről. Nem a világ sugározza, nem egy másik ember, nem egy körülmény, hanem én. Én gyűlölök, én vagyok irigy, én vagyok hitetlen. Nem az egóm, hanem én igy ahogy vagyok. Nem tagolom magam részekre, hogy az egóm szegény elesett és illúzióban él, De a lelkem, na az aztán mennyire fényes.
Az érzésekkel együtt, egyébként mindig megjelennek a gondolatok is és vagy arra a döntésre jutsz általuk, hogy elfeded őket, vagy arra, hogy szembefordulsz velük.