"Csodálatos élmény éjszaka a bársonyos, meglepően meleg tengerbe merülni. Esténként, jó időben, amikor fordul a szél, alig van hullámzás. Sima a víztükör, akár egy tó felszíne, mégis lágyabb a sós víz... Felhő úszhatott a Hold elé el, mert alig dereng valami csillagfény, s a part sincs sehol a közelben kivilágítva.

Csobbanás nélkül belesimult a vízbe, és valami ünnepélyes hangulat fogta el, amikor körbeölelte a sötét víztömeg. Megilletődve döbbent rá, milyen jelentéktelen is az ember a természet e hatalmas eleméhez képest... Féled és vágyod is egyszerre. Kicsiny leszel, de valahogy bizakodó... minden úgy van, ahogyan mindig is volt. Mintha csak bölcsődbe térnél meg, sejtjeid pontosan emlékeznek rá, hogy ez az ősleves valaha már az otthonuk volt. Minden a helyére kerül.

Várt még kicsit, s amikor már nem érzékelte a saját teste határait a vízben, alábukott és lélegzete fogytáig úszott a hullámtörő felé. Mikor felmerült és levegőt vett, már nem hallatszott a part menti kavicsokkal szünet nélkül incselkedő hullámok zaja. A nyugalom öröktől valónak tűnt, csak elmosódva ért el hozzá a homokparti nevetgélés. Minél kisebb zajt csapva úszott még beljebb, aztán a hátára feküdt, és mozdulatlanul lebegve a csillagokat bámulta. Feje félig a vízbe merült, csak az orra emelkedett ki belőle. A csend így még tökéletesebbé vált.

Elvarázsolt érzés: alatta a hatalmas, ringató víztömeg, fölötte a holdnélküli csillagos ég, körülötte minden mélysötét... Ha lecsukja a szemét, szinte semmilyen külső inger nem éri, csak egy piciny őrláng pislákol agyában, hogy visszatartsa lélegzetét, ha mégis átcsapna fölötte egy vétlen hullám. Már nem félt."

Szia, Péter!

Az ősbizalomról eszembe jutott ez az élmény, amit Odesszában, az egyetem befejezése után éltem át. Most előkerestem az akkori írásomat, és tényleg valami hasonló hangulat járt újra át... Most döbbenek rá, hogy a legelső egységélményeim mindegyike a tengerhez kötődik. Köszönöm, hogy felidéztetted velem!...:)