A tükröm.
Soraimat, Sanyi írása ihlette (idézem) "Mindegyik életterületünk belőlünk tükröz egy részt. A családunk és barátaink az Önmagunkkal való kapcsolatot mutatja, a párkapcsolataink és flörtjeink a bennünk élő férfi és nő kapcsolatát, míg az anyagiak és a pénz világa, az anyagi tudatosságunkat tükrözik vissza"
Ahogy ezt elolvastam, végi gondoltam:
Család: Saját nincsen, a szülői és testvéri kapcsolat viszonylag jó, de nem túl szoros.
Barátok: Mindössze két barátom van.
Párkapcsolat, flört: Öt éve semmi, abszolút nulla.
Anyagiak: Szintén őt éve, hogy egzisztencia, biztos állás semmi, csak időszakos alkalmi munkák.
Pénz, anyagi javak: Pénz az alkalmi munkák révén áramlik hozzám, ami egy bizonyos szintre állt be. Az anyagi javaim szolidak, szintén egy bizonyos szintre állt be, de kevesebb mint ami a múltban volt.
Nyomás, és a hozzá kapcsolódó minden napi érzések: Nyomás, hogy nem tudok egzisztenciát teremteni, nem találok párt, így nincs párkapcsolat, se saját család alapítás. Az érzés, hogy, értéktelen vagyok, mert nincs szűksége rám a munkaerőpiacnak, a társadalomnak, és nincsen szűksége rám a nőknek és az érzések okán egyre alacsonyodó önbecsülés.
Hit: Nem hiszek magamban, sem abban, hogy a fentiek és a körülmények változhatnak.
Vágy: Vágy arra, hogy tőlem függetlenül, a nem létező hitem ellenére, egy külső bizonyosságot kapjak arra, hogy tévedek és mégis értékes vagyok, és szűkség van rám.
Mindennapok / Várakozás: Várom a csodát, a sült galambot, a fent említett külső bizonyítékot megvalósulását. Immel - ámmal teszek is, hogy kicsit elősegítsem a csoda megtörténtét, de ez a tett erőtlen és halovány.
Beletörődés / Vívódás: Hogy úgy sem jön el a csoda, a sült galamb, a bizonyíték, és fogadjam el azt, ami van, de ez nincs összhangban a vágyaimmal és ezért ez az állapot életunttá, közönyössé tesz.
Tehát? Akkor mit is mutat belőlem a "tükör", amiben látom magamat.
A leírtak alapján, hogy látjátok ezt, mint kívül álló személyek, vagy nem fontos az, hogy miként látszik ez kívülről?
42 éves vagyok és a neme szerint férfi.
Már adtál meg címkéket. Saját címkéid:
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
mert Te belül sem fejlődni, sem változni nem akarsz.
Tehát a tükör azt mutatja, amilyen belül vagy. Reménytelennek látod magad és a világ pontosan visszatükrözi.
A csodavárás illúzió, folyamatosan ámítod magad.
A helyes önértékelés pedig az elején igencsak kemény és fájdalmas.
Te döntesz. Ha felelősséget vállalsz magadért először önmagadban kell rendet tenni. Az önámításod alapja, hogy ugyanolyan értékes vagy, mint más. Nagyon elterjedt sweet ezo maszlag ez az egyenlősdi, a valóság viszont az, hogy az értékessé válásnak a lehetősége van meg minden emberben! Vannak olyan leszületések, ahol az ego teljes tévútra tud vinni, a fejlődés szikrányi lehetősége nélkül.
Kb akkora az esélyed, hogy ezt az önbecsapásodat a társadalom helyeselje, mintha felvennél egy kavicsot az út porából és megpróbálnád gyémántként eladni. A gyémánt ugyanis azért értékesebb, mert olyat tud, amit a kavics nem. Például tiszta és nagyon kemény.
A sikeres emberek fő ereje az érzelmi intelligenciában van. Ez azt jelenti bevállalják és megélik a legkeményebb érzéseket és belemennek a legkeményebb tapasztalatba is. Tudatosak az érzéseiket illetően.
Az önismereti probléma megoldás alapja, hogy őszintén szembenézzünk azzal, nekünk mi a sarunk. Ha még azt a fáradságot sem veszed, hogy végig hallgasd ezen az oldalon azokat az ingyenes előadásokat, amik ezzel a témával foglalkoznak, mégis mit vagy hajlandó Te önmagadért megtenni?
Katalin, örülök, hogy válaszoltál és a soraiddal közelebb vittél az önismerethez.
Mindaz, amit itt olvasok, nekem egy új nyelvezet és ha lassan is de tanulok belőle.
Mit vagyok hajlandó tenni? Pld írásban beszélgetek, számomra már ez is nagy lépés.
Katalin, hogy mit akar a belsőm, arról nem tudok neked nyilatkozni, arról sem, hogy miért vagyok olyan, amilyen, de valamiért vagyok és valami idevezérelt. Elhiheted, nem rossz szándékkal olvasom mások blog bejegyzéseit és az azokhoz tartozó egyéni hozzászólásokat, nagyon érdekes gondolatokkal találkozom.
azt neked kell érezned és elfogadnod, hogy jó-e ez az ütem, amivel haladsz.
Elnézést, ha türelmetlen vagyok, de ez meg nekem tükör, ezzel nekem van dolgom :-)
Gondolkodtam azon, amit írtál, idézem: " mert Te belül sem fejlődni, sem változni nem akarsz".
Aztán rájöttem, hogy ez nem volt mindig így, ez pár éve kezdődőt, amikor egy hirtelen jött, negatív változás állt be az életembe.
Azóta én magam sem tudom mit akarok, vagy hogy akarok-e valamit, csak céltalanul élek egyik napról a másikra. Visszagondolva, olyan, mintha annál az esemény sorozatnál, akkor és ott meghaltam volna.
Ha már önmegvalósítunk, pont a napokban (és már nem először) jöttem rá arra, hogy az anyagi javak megléte önmagában nem boldogit és a körülmények ilyen, vagy olyan alakulása sem boldogit.
Azt mondtam, elég volt! Elég volt a rosszkedvből, a fásultságból, a boldogtalanságból. Döntöttem, többet nem keresek okot arra, hogy miért ne érezzem jól magamat. Így most boldog vagyok, mert így döntöttem és nem érdekelnek a boldogság elleni kifogásaim. A múltban épp elég kifogást gyűjtöttem arra, hogy miért nem vagyok boldog. Kukába ezekkel a kifogásokkal!
Most jöttem rá, hogy a belénk nevelt, a társadalomból elleset viselkedés minták, miként teszik tönkre a közérzetünket. Mostantól ezt nem hagyom.
Mindezzel önfegyelmet, és odafigyelést teszek önmagam felé, hogy a külső tényezőktől semlegesítsem magamat.
Gábor
Amitől elkezdtem változni: belementem abba, amitől féltem, hogy önállóvá válhassak. Elengedtem a szüleimet, úgy léptem egy új életbe, hogy 20 ezer forintom maradt volna havonta, amikor megteszem. De a döntésem után egy nappal megsegített az élet, és most van annyi, hogy albérletbe tudtam költözni. Igaz, még mindig függök részben, a gyerektartástól, egy két támogatástól, de olyan irányt vettem az életeben, amiben csökkentem a függéseket és növelni igyekszem az önállóságomat: ennek megfelelően a bevételem is nőtt egy kicsit a tavalyihoz képest. Sok a mínuszom (hitel), de BÍZOM BENNE, hogy az út, amin elindultam a továbbiakban is annak megfelelően alakul, ahogy eddig, ha úgy teszek, ahogy eddig. A változásom az önismereti tanulásom gyümölcse is. Valamint azoknak az erőknek a megmozgatásán múlt, amelyek bennem vannak, csak sokáig nem használtam őket. Hit, döntés, és a felelősség vállalása a saját sorsomért.
Amiket fejleszteni kell: döntéshozás, merni tévedni, prioritások felállítása, önállóságra való törekvés, a fájdalom és szenvedés kockázatának felvállalása, különben nem fejlődünk, tudni nem az a lényeg, mi sikerül, mert ami sikerül az már megvan belül, és minden kudarc, ha vállijuk a kockázatot azokat a képességeinket fejleszti, amelyek azután sikeressé tesznek.
Ha igazán akarok tenni az életemért, akkor teljes szívemből kell akarnom! Célokat kell keresni, pl kitűzni az önfenntartást, a havi eleget célnak. Az elég jó kezdet. A párkapcsolat is munka, és sok önfejlesztés, mielőtt elég jó partnert talál az ember egyáltalán. Aki azt hiszi, az élet csak úgy ad egy "jó" kapcsolatot, vagy bárkit, az téved, és az élet elnézi a tévedésed az összes következményével együtt. Nevezetesen hogy nem találsz.
Nem a sikerre kell törekedni, hanem bevállalni az életet a kudarcokkal együtt a jobb jövőért. Tanulni kell akarni.
Azt mondják, az életben csak 20 százalékot kell megtenni valamiért, a többit hozzáteszi az élet, ha jó az irány (valóban szükséged van arra dologra). De rá kell jönni, mi az a húsz százaléknyi tennivaló és miben.
Nem elég létezni, akarni kell élni tudni, jobban tudni élni! Ha nincs hited, használd az akaratod, lásd, hogy működik és kezdj hinni magadban!
Namaste
Teljesen egyetértek azzal, mit írtál.
Nincsen hitem, önbecsülésem sincs, e nélkül pedig mit sem ér az akarat. Elérni célokat, amikről nem hiszem, hogy sikerülhet, szinte esélytelen.
A hit nélküliséget, az önbecsülés hiányát még tetőzik a negatív meggyőződések, amikkel magas szinten azonosultam.
A hit, az önbecsülés hiánya, és a negatív meggyőződések mellet ott vannak a félelmek, abból is egy igen erős.
És ötödikként van, valami mélyről fakadó vágy bennem "azóta a nap óta", ez nem más, mint a meghalni.
"Meghalni elhagyta, magányosan, elszegényedve, nincstelenül" ez a kép tör a felszínre, valami mélyről és valahogy nem használ semmi, hogy ennek megtörténtét megakadályozzam.
(és ez az amitől félek, ebbe hogy menjek bele? A fene sem akarja átélni)
Ezért lenne jobb, most meghalni, míg az be nem következik, amiről egy sorral fentebb írtam.
Közben próbálok javítani az életemen, annak minőségén, de ahogy soraim elején írtam, nincs hozzá hitem.
Meditációkkal kapcsolatban azt vettem észre, hogy nem tudok meditálni. Hallgatom, de közben elkalandoznak a gondolataim, végül felpörgök tőle, de lehet, hogy ezt már írtam és csak ismétlem magamat.
Köszönöm a soraid, jól eset
A meditáció nem megy egy bizonyos szint alatt. Akinek nincs rendben a lelki élete egy bizonyos mértékig, annak súlyos következményekkel is járhat ha meditál (pszichológusok is megerősítették), én sem tudok rendszeresen meditálni még mindig. Ilyenkor imádkozom. :)
Nem szabad erőltetni, inkább segítséget kell találni a továbblépéshez, a személyiség megerősítéséhez, aztán majd jöhet a meditáció is.
Nekem is a legnehezebb dolog hinni tudni. Most is éppen olyan krízisben vagyok lelkileg amiben megint úgy látom, porrá tört a hitem és azért nem találom a kivezető utat. De azért nem adom fel. Az segíteni szokott. :)
Tudd, hogy a lélek nem a halált vágyja ( a fizikai halált), hanem azt az állapotot, amivel a halál jár. Mert abban szabaddá válik a lelek, közelebb kerülsz önmagadhoz és a boldogsághoz, azzá lehetsz, aki vagy. Meghalni, bármennyire is ellenkező dolognak tűnik nem olyan könnyű. És amikor végigmész a halál fázisain, ugyanúgy végigcsinálod azt a szenvedést, amit megspóroltál az életedben a félelmeid miatt, mint ahogy az életben ha tudatosan bevállalod. Ez utóbbi esetben van esélyed lefaragni belőle: a halál kapujában már csak lepörgetheted, illetve kötelező lepörgetni, már nem tehetsz semmit. Szerinted melyik jobb?
Szerintem érdemesebb most belefektetni a dolgokba és a lefele zuhanós, szenvedés helyett egy kapaszkodós utat választani, még ha az is fáj is, mert azzal legalább te vagy a középpontban és nem csak sodortatod magad.
A félelemünk, vagy az ilyen félelmetes képek amikről írtál gyakran csak intuíciók. Ilyenkor én a következőt szoktam tenni: ha látok egy fenyegető, negatív képet, elhatározom, hogy figyelni fogok, vagy adott esetben azonnal tenni azért, hogy ne az következzen be. Már volt olyan esetem, amikor megláttam valamit, és bekövetkezett de nem egészen úgy, mert közben én más irányba tereltem a tetteimmel a lehetőséget. ezeket a jövőből (valójában a tudatalattimból) jövő figyelmeztetésnek veszem, amik arra szólítanak fel, hogy eldöntsem mit akarok, és azért tegyek.
Az életünk elől, a sors elől nem lehet megszökni, de ha megtanulod elfogadni és önszántadból járni, akkor meglepődsz, mennyire jól is érezheted magad tőle. :) és minden segítséget megad az ég ( a felső éned, az Isten, az univerzum, vagy mindegy minek nevezed) ahhoz, ami a dolgod. A jóhoz hozzásegít, a rosszat segít elviselni és túlélni és lelkileg gazdagabban menni tovább. Erősebbé tesz minden, amit így átélsz és gazdagabbá.
Namaste
Az emberek egy kalap alá veszik az összes meditációt, pedig lényegi különbségek vannak, mind a céljaikban, mind pedig a technikai megoldásokban. Mondhatni a gyógyszer az gyógyszer, de vegyél be aszpirint fogamzásgátló helyett, aztán majd csodálkozol :-)
Nézzük nagyon tömören, mik a különbségek.
A klasszikus buddhista meditációk célja a figyelem fókuszálásának erősítése, benne lenni a tiszta figyelemben. Megfigyelik a légzést vagy magát a figyelmet is. A meditáció célja spirituális, vagyis az egó meghaladása. Nagyon nehéz technika zaklatott állapotban és nagyon nehéz a nők számára, akik nem véletlenül erősebbek az osztott figyelemben, mint a figyelem erejének a koncentrálásában.
Megtörténik az, amiről Gábor ír, hogy amíg éber tudatállapotban az elhárító mechanizmusok működnek, tehát az egó a szőnyeg alá söpörheti a problémákat, addig a befelé fordulással kénytelen az ember szembenézni azzal, baj van, bizony. Viszont nem akarja, vagy nem tudja bevállalni és nem képes feldolgozni azokat az érzéseket, amikkel dolga lenne.
A klasszikus meditáció nem arra való, hogy a sérült személyiség meggyógyuljon, újra nyitottá és működőképessé váljon, hanem arra, hogy a már nagyjából letisztult és komoly belső stabilitással rendelkező személyiség meghaladja önmagát.
Pár szót ejtenék az agykontrollos vizualizációról is. Ennek a lényege, hogy az egó a vágyait belerajzolja a jövőbe. Amennyiben nincs belső blokk és maga az életesemény amúgy is benne volt a lelkünk által választott útban, a siker gyors és látványos. Kemény karmát okoz persze, ha másik ember szabad akaratát megsértve vizualizálunk, de majd tanulunk belőle. Viszont ha a személyiség egyik része ellenáll a változásnak, magyarul felépít egy belső blokkot, vagy a blokk karmikus teherből fakad, akkor a technika eredménytelen. Vagy pedig az utunkban nincs benn, a képet vizualizálni ezért nem tudjuk, mert szétcsúszik, a belső zavar nem is engedi, hogy elérjük azt a mély tudatállapotot, ahonnan van lehetőség belenyúlni a teremtésbe.
Az önismereti meditációk célja a személyiség egységének a létrehozása, a leszakad, sérült részek meggyógyítása, a traumatikus élmények feldolgozása, a tudatlan részek működésének megismerése, tudatosítása, a személyiség működésének egyre magasabb szintre emelése.
Meditációs eszközök, amik építenek, a céljuk az ember fizikai és lelki felerősítése és stabilizálása
meditáció energiával, fénnyel való tisztításra
vizualizáció a hiányzó, építő jellegű érzés befogadására, szeretet, biztonság stb.
Én határok kitűzése és stabilizálása
az energia test, a személyiség és a lélek kibillent egyensúlyának a helyreállítása
életerő felvétele
önbizalom növelése
gyógyulás, erősödés szellemi segítők segítségével
információ szerző tecnikák stb.
A másik rész pedig, amikor már a személyiség képessé válik szembenézni a problémával és megtenni azokat a belső, lelki tetteket, amikkel a változtatást belül, önmagán hajtja végre:
félelem oldás
kudarc befogadása
más, fájdalmas emlék újraélése és feldolgozása, mint veszteségek, csalódások, bántások
elfogadása a személyiség negatív oldalának
a vágyak megtisztítása
kötődések elengedése stb.
A meditációban tudat állapot változást hajtunk végre. A tudatalatti többnyire magától megnyílik. Ha az onnan feljövő érzés, élmény olyan erős, hogy szétzilálja az amúgy is instabil személyiséget, akkor ez káros. Ezért érdemes terapeutával együtt elindulni ezen az úton, hiszen ezek a folyamatok kézben tarthatóak és beszabályozhatóak, de ezt a technikai tudást el kell sajátítani. Nagy traumák feldolgozását fel kell darabolni, a tisztító, erősítő gyakorlatokat váltogatni kell a trauma oldásokkal, ahol annyit és csakis annyit engedünk feljönni, amit a személyiség fel tud dolgozni és be tud építeni. Megtanuljuk a felesleget újra visszazárni.
Az ima, az önátadás annál az embernél működik, akinek van hite, aki Istent nem veszítette el.
Az önismereti út pedig azoknak való inkább, akiknek a megértés fontos, a materialista vonalról indulva nagyon más lehetőség nincs is, hiszen Istent valahol, valamelyik előző életben elveszítettük vagy megtagadtuk. Számunkra nem létezik önmagunkon kívüli formában ezért befelé, önmagunkban tudjuk megtalálni.
Érdekes amit a hitről írsz. Egy ideje feltettem magamnak a kérdést: akkor most van hitem, vagy nincs, Ugyanis utólag ránézve élethelyzeteimre, viselkedésemre, úgy látszik, nem elég erős a hitem, volt, hogy kishitűnek is neveztek. Sokszor viszont épp ellenkezőleg, olyankor voltam képes bátor lenni és hinni, fejest ugrani nagy feladatokba, amikor a legkevésbé látszott ésszerűnek, vagy a környezetem által elfogadottnak. Többször menekült meg az életem úgy, hogy olyan mértékű hitet tudtam (sokszor nem tudatosan) gyakorolni, ami pedig kiemelkedőnek nevezhető (bár nem jó hasonlíthatni) önmagamhoz és a környezetemhez képest is.
Apám életén ugyanezt látom: kishitű volt szerintem sok dologban, mégis egy ponton rádöbbentem, hogy a hitem, amit olykor tudtam gyakorolni, az ő vonalán örököltem, és nem anyámén, akibe egy szemernyi bizalom sincs az élet és a sors iránt (ennek megfelelően 20 éve antidepresszánson is él, és hallani sem akar a terápiáról)
Az önátadó képességem fantasztikus tud lenni, ezt is voltak akik észrevették és értékelni tudták. Ez leginkább a zenélésben és a szerelemben (szexben is) volt állandó kísérőm.
Azt vettem észre, hogy amikor önátadó tudok lenni, minden természetes és megkérdőjelezhetetlen, és mindig van jutalma. Ugyanakkor felnőttként az önátadás is elkezdett megcsappanni, izgalom a színpadon, csalódások a szerelemben és már ott is termettek a blokkok.
A csecsemőkori traumám az Isten és élet-nélküliségről, az élet, mint pokol megéléséről szól (egyedül, hónapokig kórházban, élet és halál között 6 hetes koromtól három hónapos koromig, az első leválásig). És mostanában, amióta önálló éltbe kezdtem, bár egyre jobban nyomaszt az egyedüllét és az élettel járó feladatok, és olykor valóban úgy tűnik, mintha minden pont ellenem esküdött volna össze, mégis, minden elkeseredésem végén mindig ott van: bármit élek, tudom, hogy az elmém illúziója, egyszerűen tudom, és azt is, hogy a valóság az, ami onnan látszik, amit istennek nevez a kultúránk. Tudom, hogy nem fogok meghalni, és tudom, hogy ezt az állapotot el lehet érni tudatosan is. Nem tudom, hogy mit sikerül, iszonyatosan terhelt vagyok karmikusan, még csak most kezdem igazán érzeni. De tudom, hogy nem fontos annyira. Mert ez a dolog van, és kész, akár képes vagyok megélni, akár nem. É legkésőbb akkor, amikor majd elhagyom a testem, megtapasztalhatom újra. És semmit sem fogok bánni és semmitől sem fogok félni, és semmi nem lesz többé nehéz, vagy szenvedés. Tudom, mert megéltem ezt az állapotot, elég hosszan (hónapokig a műtétem után).
Nem tudom, ezt nevezed e hitnek. Az imát úgy gyakorlom, mint lelki segítőerőt, vagy mint egy eszközt, ami tudom, hogy bizonyos törvények szerint működik.
A meditációról csak még annyit, hogy gyerekkoromban sem voltam valószínűleg kevésbé sérült, mint felnőttként, mégis tudtam meditálni. Csak nem tudtam róla hogy azt teszem. napi négy órát meditáltam, a zongora mellett. :) Ez most nagyon hiányzik. Ez a vonal bizonyos szempontból eltört, és reméltem, hogy a műtét után kiderül, végleg elhagyom e ezt az utat, vagy csak átalakítom, hogyan van újra igényem a zenélésre, ha régi sémák már nem működnek..stb., de sajnos még mindig nem látok tisztán ezen a területen és még mindig nem indultak be olyan folyamatok, amelyek tartósan más irányt mutatnak, vagy vissza mutatnának régi gyakorlathoz. Pedig ez, ha valami nagyon hiányzik, és érdekes módon semmilyen másik módszerrel nem tudtam helyettesíteni.
Szóval érdekes, de a sérült személyiség is meditálhat, szerintem, ha talál egy utat, de az a tapasztalatom, sajnos, hogy ezek a tanult meditációk voltak a legkevésbé olyanok, amelyeket működtetni tudtam volna hosszútávon. Így maradt a spontán medibe esés, egy egy guru energiával támogatott vezetett meditációja, esetenként, időszakosan a zene, vagy a tánc hatására előjött megváltozott tudatállapottok és olykor az ima.
A legfantasztikusabb ima élményem, a legrosszabb tartósan alacsony szintű lelkiállapotom oldásaként esett meg, spontán, egy rehabilitációs intézményben pár éve. Annyira depressziós voltam és kimerült, hogy a tornán és a szintén egyedül végzett sétán kívül semmihez nem jöttem ki a szobámból, gyakorlatilag teljesen egyedül voltam egy egész hónapig egy egy ágyas kórházi szobában. Megérkezésem után napokig sírtam, és egy nap nem hagytam abba. Nem tudom pontosan, mennyit sírhattam egyfolytában, csak arra emlékezem, hogy az ágyam tele volt papír-zsebkendővel, én térdelve hajlongtam és mormolva beszéltem Istenhez, és ezt folyamatosa csináltam órákig. Míg egyszer az egyik elpihenésemben egy hatalmas fehér fényt láttam bal oldalon közelíteni felém ( az altatásban is bal oldalon vlt, nem tudom miért) és én arrafelé mentem, valahogy lélekben, nem tudom ezt jobban leírni. Egy bizonyos szinti magamba tudtam engedni, illetve magam odaengedni, de aztán bekapcsolt az egóm és olyan volt, mintha visszalöktek volna onnan. Viszont utána az az egy két pillanat napokig állandósult boldogság-érzésben tartott.
Ezt azért írtam le, mert ugyan ez csak egy élményem a sok közül (nem pont ilyen, csak hasonló) amik szerintem nagyon magas rezgésű , felső csakrás élmények, de sem ezt, sem ezek közül sokat soha nem tudtam megismételni akaratlagosan. Pedig elvileg "tudom" hogy kell csinálni és tapasztalatom is van, tehát nem kell hinnem.
Szerintem az, amit sok ember meditációnak él meg, vagy annak nevez, közel sem olyan tudatállapot-változás, mint amilyenről a legtöbb valódi mester beszél. Én érzem, ha ilyen történik velem, és nem tudom becsapni magam, akkor különbség van az elmélkedések és ábrándozások, a képekkel való játék (azt is műveltem egy periódusban, na azt tudtam tudatosan is előidézni, egy ideig jó volt, egy szinten túl haszontalan) és a valódi meditáció között, amely gyógyít is, nem csak az elme-munkát turbózza tovább.
Szóval szerinted akkor nekem van hitem, vagy nincs: Azt írtad az ima azoknál működik, akinek van kapcsolatuk Istennel, nem vesztették el, én pedig úgy érzem, bárcsak mindig kapcsolatban lennék, de ez nem így van. Szerintem azok is hitüket vesztik, akiknek amúgy van, sokszor, mert különben, ha állandóan istennek tudnánk lenni nem lenne szükség az imára.
Namaste
A hit a dualizmus része, ahhoz, hogy megéld, ott kell hogy legyen a hite hagyottság is. Amíg a megvilágosodást nem tudjuk elérni, amíg ragaszkodunk ehhez az álomhoz, megküzdünk a lélek sötét éjszakája nevű jelenséggel. Tapasztaltam azokat a csúcsélményeket, amikről írsz, az egó elengedése nélkül ezeket elérni nem lehet. Ezért nem működik, hogy egós akarásból újra elő tudjuk idézni. Ezt sajnáltam már, például amikor kaptam kicsi ízelítőt a nirvánából. A másik oldalról is elérhető csúcsélmény, mégpedig az egó teljes szétesése által, amikor az ember megengedi magának, hogy végre belehaljon valamibe. Akkor, ott, a mélyponton egyetlen dolog történhet, mégpedig az, hogy elindul az emelkedés, meg lehet tapasztalni, hogy az erő megtart, segít, emel.
Már én is újra használom az imát, azokban az élethelyzetekben nyúlok ehhez az eszközhöz, amikor a meditációs technikák nem tudnak már segíteni. Áldást kérek magamra, ez sokszor segített már.
Segít a zene is, mint az om mani padme hum, amikor ez egó képes belátni, hogy ami van, az egyszerűen sok.
A művészet, az alkotás egó feletti tudatállapot, amikor verset írok, vagy rajzolok, vagy fotózok, tapasztalom, hogy a tudat tágul, lefelé és felfelé is. Ehhez az alkotás tiszta öröme kell, hogy ne másokért, hanem magadért tedd :-) Persze jólesik megosztani a szépséget, az örömöt másokkal, és az elismerés is kell a lelkünknek, az együtt örülés élménye.
Én sokáig lelkesen megfeleltem a materialista szüleim világképének, akik önmagukban hittek. Persze nagyon érdekes volt, mikor észrevettem, hogy van egy olyan részem, aki mégis hisz, és kéri Istent, hogy segítsen. Hiszen nagyon sok leszületésben ez működött, csak azt ezt megelőzőben történtek olyan események, ami miatt elveszítettem a hitemet. De a lelkem emlékszik.
Kicsit eltérek a tárgytól.
Rengeteg magányost tevékenységet végzek, sokat vagyok egyedül, így van időm bőven elmélkedni. A társas tevékenységek, közösségi tevékenységek szinte megszűntek, nem veszek részt sem csapa sportban, sem színjátszó csoportban, sem munkahelyi kollektívában, így nem állok jól az emberi kapcsolatok terén.
A belső negatív sugallatok, a félelmek és hogy nem is tudom mit akarok, próbálom megtalálni a helyemet a világban, és annak a része lenni. de, ez valahogy nem sikerül, kicsit olyan vagyok, mint amikor van egy puzzle darab, ami sehová nem illeszkedik igazán a kirakandó képbe.
Jelenleg gondom van azzal, hogy megéljek, és a sikertelen állás keresések sorozata elég feszült, stresszes hatást vált ki. Persze volt lehetőség amire én mondtam nemet, és voltak lehetőségek, amikre nekem mondtak nemet. az álláskeresések között, alkalmi munkák is voltak, amik segítetek fenntartani némi pénz áramlást, de most ez is elakadt.
Társ, közösség és társaság hiányában, itt veletek próbálok beszélgetni, magamról, a miértekről, és mindarról, amikről úgy gondolom, itt értő fülekre talál, ahol a belső gondolatoknak is van értéke, mert nem az autókról, fociról, politikáról szeretek beszélgetni.
Meditáció, AK tanfolyamot végeztem 9éven át gyakoroltan, nem jók a tapasztalataim. egy időben eljártam egy Budhista meditációkat végző közösségbe, de nagyon nem éreztem ott jól magamat.
Szerintem, (persze tévedhetek is) tudatosan, vagy irányítva, még soha nem voltam "meditativ" állapotban.
Honnan tudom, hogy fejlődök?
Van egy ismerősöm, akivel sokat beszélgetünk, sokat segített, talán én is neki. Az ismerősöm mindig arról beszél, hogy az egóm túl erős, és félrevezet, ne higgyek neki. Ez nekem egy kicsit üldözési mániásnak hangzik, hogy mindenre az a válasz, hogy „persze az egód akarja ezt…”. Szerinte mindent meg kell kérdőjelezni, nem szabad bízni a halandó tudatban, mert tévútra akar vezetni. Szinte minden beszélgetésünkben előkerül, ha cáfolni akarom, vagy reagálnék, akkor 'ügyes az egó'...
Nagyon kedves és kifejező számomra a Tíz bika története. Nekem azt jelenti, hogy van mód a békés integrálásra, útra is. Ahol a tudatot csak addig feszítem, szelídítem, ameddig enged. Nem kell állandóan feszülten és ugrásra készen figyelni, hogy a tudat vagy a lélek súg-e. Nem is tudom megkülönböztetni…
Ez önbecsapás részemről?