Kedves Bea!

Igen, ez az!!! Én is így tapasztaltam, hogy belülről árad kifelé, és látszólag semmi oka sincs a kiváltódásának, tehát nem kívülről jön.

Üdv.:
Mackó

Kedves Csaesz!

Szerintem amivel szemben nincs nagy ellenállásunk, azt el tudjuk fogadni anélkül, hogy éreznénk bármi más is történik. Mert ott nem zárul be a szívünk, szabad az átjárás, mert nem veszélyezteti az egónkat. Viszont aminél van ellenálásunk, lázadásunk ott kell a szeretet "tudatos" jelentléte. Legalábbis a gyakorlásaim során én ezt tapasztaltam.
De elfogadom:)) hogy másnál működhet másként. És az is lehet, hogy Te alapból sokkal több szeretetben vagy, szeretettel élsz, mint én, esetleg ezért nem érzed, mert Neked az az állapot természetes amire én felfigyelek, sőt tudatosan kell szeretetet "csiholnom" magamból.

Egyébként én sem gondolom, hogy úgy kéne tekintenünk az életünkre mint illuzióra, mert akkor pont az nem fog teljesülni amiért ide születtünk, hogy átéljük, megéljük az érzéseket azok teljességében. Pont a tapasztalatok igazi átélése veszne el.

Ja, és szerintem sem kell mindent elfogadni. Egy bölcsesség jutott az eszembe:
Add Uram, hogy elfogadjam a megváltoztathatatlant,
Adj erőt, hogy a változtathatót megváltoztassam.
Adj bölcsességet, hogy tudjam, mikor melyiket kell tennem.

Üdv.:
Mackó

Szia Csaesz!

Mindenki azt gondolta, hogy férfi vagyok a Mackó alapján. :) Hogy amazon? Hát azt nem tudom, remélem nem csak az:))) De azért ez most elgondolkodtat.
(Sanyi gyakorló napján találkoztunk is:))), és kedves vagy a szívemnek.:))

Szóval a véleményem:
Ha az agapét számítjuk csak szeretetnek, akkor szerintem a lázadás mögött is nem szeretet van. Hiszen akármennyire is szeretek valakit, és látom, hogy nagyon beteg, szenved stb.,akkor tudom, hogy az őérte van. Ha tudok neki továbblépést adni egy szóval, cselekedettel vagy bármivel, akkor tovább fog lépni, és fejlődik az állapota által. Ha viszont nem, akkor még nem érett rá, még tapasztalnia kell azt állapotot, esetleg bele kell halnia, mert ez fogja elősegíteni az ő érését. Ha igazán szeretem (agapé), akkor ezt tudom, és elfogadom a sorsát, az állapotát, a "szintjét". Ha a suliba megbukik egy barátom, és tényleg nem tudja a tanagyagot, akkor egy-két osztállyal feljebb újabb, sőt még nagyobb bukás lesz a vége. De bukás lesz, mert még nem kész arra a tanagyagra. És akkor nem lázadok, hogy de a hülye tanár miért buktatta meg. Vagyis én lehet, hogy lázadok, mert még az agapétól nagyon sokszor igen messze vagyok.

Talán tényleg két külön fogalom a szeretet meg az elfogadás, de csak együtt léteznek. Elfogadás nélkül nincs szeretet, szeretet nélkül nincs elfogadás. Mint ahogy zigóta nélkül nincs magzat. A kettő nem ugyanaz, de egyik a másikból következik.
Valahogy így érzem, gondolom most.

Szerinted?

Üdv.:
Mackó

Egy ember éjszaka azt álmodta, hogy az Úrral sétál a tengerparton. Jelenetek villantak föl az életéből.
Minden egyes jelenetnél két, párhuzamos lábnyomsort látott a homokban: az egyik az övé volt, a másik az Úré.
Amikor élete utolsó jelenete is véget ért, visszafordult, és szemügyre vette a homokban látható lábnyomokat.
Meglepődve vette észre, hogy élete során több alkalommal csak egyetlen lábnyomsort lát. Arra is rájött, hogy ezek éppen élete legnehezebb és legszomorúbb időszakaira esnek. Nem hagyta nyugodni a dolog, és megkérdezte az Urat:
"Uram! Azt ígérted, ha úgy döntök, hogy követlek, akkor mindig velem leszel. Mégis, azt látom, hogy épp a legnehezebb időkben csak egyetlen lábnyomsor maradt a fövényen! Nem értem, miért hagytál el épp akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád?"
Az Úr így felelt: "Drága gyermekem! Szeretlek, és soha el nem hagynálak. Azért látsz néhol csak egyetlen lábnyomsort, mert amikor a legnehezebb időszakokat élted át, amikor igazán szenvedtél, akkor a karjaimban vittelek."

Mackó