Szerintem mindenre képes, csak nem azon az "egos szinten", amin általában éljük az életünket.

Persze, hogy nem tudom elérni, hogy valaki szeressen, vagy ne legyen konfliktusom stb. Vagyis a külső világot csak kisebb-nagyobb mértékben tudom "befolyásolni", de tán nem is ez a lényeg.

Ha valaki nem szeret, tudom, hogy nem azért nem szeret, mert nem vagyok szerethető. Ezek egyébként is csak a személyiség szintjén léteznek, egy magasabb szinten mindenki szeret mindenkit és mindent.

Konfliktus csak a személyiség szintjén van. Tehát ha valaki nem szeret, de én tudok szeretni, tudom magamat szeretni, (mert csak mást is addig, és olyan szinten, mértékben tudok szeretni, ahogy magamat) akkor semmi problémát nem okoz nekem az ő személyiség szintű "negatív" kapcsolódása hozzám.

Konfliktusnál nagyon sokszor tapasztaltam, hogy ha nem legyőzni akartam a másikat, csak magamat képviselni, és őt megérteni, és közben figyeltem arra, hogy szeretem magamat, és őt is, mert mindketten csak az úton járunk valahol, nem ellenségei vagyunk egymásnak, akkor a konfrontálódás nem vita volt, hanem valami "két gyarló ember" közelítése egymás világa felé.
Nagyon klassz élmények voltak ezek, és azért voltak ilyenek, mert megvolt bennem a szeretet. (magam és a másik felé is)

Persze volt, hogy a végén a másik nem úgy látta, mint én, vagy továbbra sem szeretet valaki, vagy vége lett a kapcsolatunknak stb. de belül mélyen, tán nem is olyan mélyen, jól éreztem magam, és nem éreztem problémát.
Talán azért nem, mert nem azonosítottam magam a külvilági eseménnyel, hanem attól függetlenül azt éreztem, hogy az én jól levésem nem a másikon múlik. Események, emberek jönnek-mennek, de én mindig maradok magamnak, aki figyel rám, szeret engem, és jól érzi magát velem.:)))
És ez az érzés a bennem magam felé levő szeretetből fakad.

Tehát szerintem a szeretet mindent megold, ha nem arra törekszünk, hogy a fizikai síkon úgy alakuljanak az események, ahogy az egonk azt kitalálja, hanem csak lazán szeretjük magunkat.

Kedves Hermess!

Igen vicces kedvedben ragadtál billentyűzetet:)))

Köszi a választ!!!

O.k.:))

Emésztgetem, és olvasgatom!
De most megyek aludni, mert úgy látszik már nem látom az erdőtől a fát.:)

jó éjszakát Mindenkinek

Kedves Hermess!

1. "először igyekszem a középpontomban maradni, aztán fogadom el, ami előállt."

Ha az elfogadással a középpontomba kerülök, akkor miért kell előbb igyekeznem a középpontomban maradni, hogy aztán elfogadjam ami előállt?

A középpontban maradást hogy éred el, mit csinálsz?

2. Azzal azért nem értek egyet, hogy "Én nem tennék különbséget a beletörődés és az elfogadás között, mert ami megnyilvánult, azt semmiképpen nem lehet visszamenőleg megváltoztatni."

Az igaz, hogy nem lehet megváltoztatni, de aztán késöbb Te magad leírod, hogy mégis a beletörődés energia vesztéssel jár. Tehát igenis van különbség a kettő között, ráadásul szerintem óriási. A beletörődéskor keserű a szájíz, az elfogadáskor meg nyugalom és béke van.

Az elfogadás, ha áthúzódik a jövőre, szerintem nem jár beletörődéssel, hiszen vannak olyan dolgok, amiket nem is kell megváltoztatni, hanem elfogadni kell és pont.
Amin meg változtatni is kell, arra meg jön vagy jöhet egy törekvési késztetés. Hogy az elfogadás után jön e ez a törekvés az talán a sorson múlik, hogy a másik felét is meg kell e élni a dolognak. Mert ha nem, akkor szerintem az elfogadás után nem történik semmi, csak harmónia van bennem azon a területen.

Szerintem a sodródás,.... a beletörődéskor van.

Szerinted, szerintetek?