azt értem,
2011. júl. 10. vasárnap 19:07
/Emberi játszmáink/
hogy aki nem fél, azt semmi nem akadályozza meg a változásban.
Aki viszont fél minden váltástól, őt mi viszi rá a változtatásra?
Csak magamból tudok kiindulni: nálam a félelmeim az igazi mumusok, velük van a legtöbb dolgom. Ha nem mentem volna szembe velük a többi nehezen összekapart részemmel: az akaratommal, a bátorságommal, akkor hozzá nem fogtam volna a félelmek mélyére ásni, meg feloldani őket, hiszen attól is féltem. De most eszembe jutott, hogy addig nem is fogtam hozzá, amíg már nem volt nagyon muszáj...:-) Végül is az Élet elintézi szépen, hogy minden megtörténjen, aminek meg kell történnie.
Az viszont igaz, hogy egy idő után nincs szükség csatát vívni önmagunkkal, megy anélkül is a félelmek feloldása. De ahhoz először rutint kell szereznünk benne valahogy.
|
most nagyon foglalkoztat ez.
2011. júl. 10. vasárnap 12:18
/Emberi játszmáink/
Szerintetek a változástól való félelem is feloldható valakiben külső segítséggel? Amikor azért nincs elhatározás valakiben, hogy bármit feloldjon, észrevegyen önmagában, mert annyira fél a változástól?
|
nem, én arra gondoltam,
2011. júl. 10. vasárnap 11:33
/Emberi játszmáink/
hogy bátorság kell ahhoz is, hogy egyáltalán a félelmeinket fel merjük/akarjuk dolgozni.
Meg ahhoz is, hogy merjünk az összefüggésekre rálátni és azok alapján őszintén beismerni magunknak mindazt, amiben nem vagyunk a helyünkön. Bátorság kell önmagunk megváltoztatásához.
Lehet, talán ez nem is bátorság, csak elhatározás kérdése?? Én ezt hiányolom néhány esetben az oldalon, hogy ez az elhatározás nincs meg legbelül. És olyankor azt érzem, hogy kívülről nincs mit tenni. Játszmázhatunk, mutogathatunk tükröket, meg írhatunk szépen vagy csúnyán - teljesen felesleges. Szeretném, ha tévednék...
|
Szia, drága Bea, örülök, hogy itt vagy!:)
2011. júl. 09. szombat 21:21
/Emberi játszmáink/
Szerintem még bátorság is. Kincs, ami sokszor nincs! :-)
|
"ez a kiút is a játszmákból, hogy befelé indulunk el..."
2011. júl. 09. szombat 20:54
/Emberi játszmáink/
Igen. De vajon mi kell ahhoz, hogy befelé induljunk el, és ne újabb meg újabb játszmákba sodorjuk magunkat?
|
Kedves Attila!
2011. júl. 09. szombat 09:50
/Tisztaszoba/
Eme hozzászólásaid fényében szerintem elég távol állsz a világgal egységben lévő megvilágosodott lelkektől.
|
Kedves Michaelita és Szeklice!
2011. júl. 09. szombat 09:46
/Tisztaszoba/
Öröm volt olvasni az őszinte önelemző írásotokat. Kicsit visszahoztátok velük ennek az oldalnak a régi hangulatát, amit nagyon szerettem. Hála érte.
Eszti
|
nem enged hozzátoldani
2011. júl. 04. hétfő 21:24
/Valódi megbocsátás/
a rendszer, pedig a fürdőkádban eszembejutott még egypár kiegészítés. Megpróbálom így, hátha...?
Tehát a megbocsátás nem más, mint a valóság teljeskörű meglátása és elfogadása. Akkor tud hazudni a másik, ha én magam sem akartam meglátni az igazságot. Akkor agresszív velem, ha elfojtom a bennem lévő agresszivitást. Csak úgy tud megalázni, lekezelni, ha én magam sem vagyok topon saját önértékelésemben.
Igen, nálam is szokott akár több felismerésből is állni, és idő kell ahhoz, hogy a teljes igazság kibontakozzék. Abszolút többlépcsős a dolog, először én is a másikra haragszom, aztán felismerem, hogy mármeg én vagyok a ludas, utána elkezdek magamra haragudni, majd megértem az okokat, hogy miért nem tudtam mást kihozni akkor abból a történetből, aztán befogadom a szívembe saját "gyarlóságomat" Ha még nem teljes az események elengedése, akkor az azt jelenti, még nem látsz teljesen tisztán. Kérdezd meg esetleg, hogy mit nem akarsz meglátni
|
Marcsi,
2011. júl. 04. hétfő 20:46
/Valódi megbocsátás/
én is egyetértek Sikkával. Megbocsátáshoz nincs szükség valódi szeretetre meg áldozathozatalra. Ezek mentén kissé erőltetett és hamis megbocsátásról beszélni. Amit te írsz az utolsó pontban, az inkább önmagunk elfojtása (azaz a mártír áldozathozatala) a szeretet-maszlag nevében.
Valamint nem elég arra rájönni, hogy a másik csak erre volt képes. Azt is meg kell értenünk, hogy mindenért, ami velünk történik - akár mások által - csakis mi vagyunk a felelősek. Meg kell találni magunkban azt az okot, hogy miért vonzottuk be az adott történést. Rá kell jönnünk pl., hogy csak akkor tudnak mások bántani minket, ha mi is bántjuk még önmagunkat. Nem a másik tehet arról, hogy megbánt, megsért, vagy agresszív velem, hanem csakis én. ez az a felismerés, amiről Klári beszélt, és onnantól kezdve már nincs mit a másiknak megbocsátani. Onnét már csak magunknak kell megbocsátani, amihez szintén új felismerések, és az elfogadás képessége szükséges. Ettől lesz a valódi megbocsátás egy zarándokút az igazi énünkhöz, és nem attól, hogy a (mű)szeretet nevében áldozatokat hozunk.
|
Én már úgy örülnék, ha csak ilyen idiótaságokat találnék
2011. júl. 02. szombat 12:22
/Zöld Facebook/
Én már úgy örülnék, ha csak ilyen idiótaságokat találnék magamban! Elraktározom a tanulságot arra az időre. :)
|
