6 éve balesetben vesztettem el a gyerekem.de még mindig nem tudom igazán kifejezni amit éreztem, érzek azóta.ezt csak az tudja aki átélte.
valamit azért elmondok.akkor elvesztettem a hitem Istenben, sőt!gyűlöltem, és gyűlöltem körülöttem is mindent ami élt.fát, virágot elpusztítottam magam körűl.azt akartam semmi ne viruljon,ne lélegezzen körülöttem, ha az aki életem része elment.szerencsére nem tartott sokáig az őrjöngés,talán alig több mint 1 év.az én lelkem még szürke volt, de már újra megláttam az Istent, és ma már tudom ez az én próbám volt,amin kicsin múlott, hogy nem buktam el.ő kölcsönadta kis időre, hogy szerethessem nevelhessem, és akkor nem jutott eszembe, hogy ez nem biztos, hogy mindig így lesz, velem lesz.ma van egy kisfiam, akiért annyit imádkoztam,és tudom,minden nap hálát kell adnom érte, hogy itt lehet velem.mosolya, szeretete emlékeztet az elvesztettre, és mégis tudom ő más.köszönöm neki, hogy el jött hozzám,hogy az anyja lehetek,és köszönöm az Istennek, hogy bár elvett, de adott is.most szomorú is vagyok, és boldog is, érdekes állapot így egyszerre. ő aki elment mégis itt van, ennek sok-sok jelét adta már, olyankor tudom, egyszer találkozunk, és sírva, nevetve ölelhetem újra magamhoz.addig teszem itt amit rám mér a sorsom, vagy én magam.kívánom mindenkinek, aki átélte ezt a fájdalmat,ne veszítse el a hitét, mert a remény mindig ott pislákol körülöttünk.rajtunk múlik észre vesszük-e.