Hét évnyi kapcsolat volt... Jóval, rosszal, mint mindenkinek. Szerettem. Féltem is tőle, talán. Erős, határozott férfi volt (akkor azt hittem). Ő is szeretett, a maga módján, hideg, távolságtartó sztereotipat követve. Magas elvárásokkal, tökéletességre törekedve, ugyanezt elvárva velem szemben is.
És harcoltam. Felvettem a harcot mindennel, emberrel, természettel. Igaz, sokat fejlődtem, csak akkor ezt még nem ismertem fel, mert újabb és újabb követeléseknek kellett folyton eleget tegyek.
Aztán voltak olyan érzések, hangok, jelek, stb., hogy más(ok) is lenne a képben, itt-ott.
Persze, hangot adtam, kételkedni kezdtem benne. Olyan alapon, hogy mindenki magából indul ki, nagyon féltékennyé vált (amit persze nem vallott be - még magának sem), minden zavarta, ha beszéltem telefonon valakivel, ha köszöntem valakinek, ha dolgozni mentem. Nem számított, én tovább igyekeztem bizonyítani, mert Ő volt, a férjem.
Hogy elég jó vagyok, elég szép vagyok, elég bátor vagyok, elég hűséges vagyok. Mert az tény, hogy én Soha nem is adtam esélyt senkinek! De nem volt elég.
Közben a gyerekvállalás gondolatával foglalkoztunk, akartuk, nagyon, öt éven keresztül akartuk.
És volt esküvő is, de gyerek még mindig nem érkezett.
Aztán eljött az a pont, amikor szakadtam.
Összegyűlt. A gyerek kudarc, a féltékenység, bizalmatlanság, a sok bizonyítás... elfáradtam. És többet nem. És eldöntöttem, hogy lépni kell. Valamit. Bármit. Ki innen? Azt nem mertem.
Próbáltunk beszélni, az eredmény ugyanaz volt. Hogy én nem vagyok tiszta. Szerinte. Ő így látta. Én meg már nem bírtam bizonyítani többet.
És már nem bírtam. Mondtam elmegyek. A lelkem mélyén vártam, hogy ne engedjen, hogy utánam jöjjön, hogy tegyen valamit, akármit, ne engedjen el. De hangot nem adtam erről.
És nem jött. Nem kért.
Pedig én hányszor szálltam harcba önmagammal, vele, mindenkivel, hogy jó legyen! Most rajta lett volna a sor, de nem tette.
Aztán váltunk. Ennek már három éve.
Persze, szenvedtem, mint a kutya, de valahol úgy is éreztem magam, mint egy kiszabadult oroszlán...
És voltak próbálkozásaim mással. Volt 2-3, nem is tudom.Voltak, félévenként, talán, de mindenkiben óriási hibákat találtam.
Közben sokat tanultam, tapasztaltam, FEJLŐDTEM, lelkileg főként.
Aztán a tavaly jött a szakadás. Ismét, de másképpen. Jött egy ember, aki nem volt sem érdekes, sem kihívó, sem különleges. Nem érdekelt, unalmas volt. De magányomban beengedtem, mert jól hallgatott, mert valaki volt, aki figyel egy kicsit is Rám.
És két hónap múlva kiderül, hogy gyereket várok!
Mekkora is az irónia ebben! Akit szerettem, akivel akartam, terveztem, vártam, imádtam volna, nem sikerült. 1% esélyből lett. Na mekkora az irónia?
Persze nem volt amin gondolkozzak, a gyerek kell, lehet hogy első és utolsó esélyem ebben az életben, ezt nem lehetett eldobni.
Vállaltam. Azt mondtam, ha egyedül is, de fel fogom nevelni.
Persze a gyereknek apa kell alapon, próbáltam elfogadni, de nem ment. Nem Ő volt. A „férjem” (mert lelkem mélyén még annak tartom) Legfőképpen talán ezért nem. És szakítottunk, egy percig sem kételkedtem benne, hogy helyes döntés volt.
Aztán szültem, egyedül, nevelem, egyedül. Egy csoda, egy angyali kisfiú. Megérte. Megérte?
Persze apuka nem hagy nyugodni, de hát az apja, látogatja. Néha. És az épp elég.
Viszont attól a perctől kezdve, hogy a kis lurkó megfogant bennem, a lelkem száz fele tört. Mert itt volt az áhított gyerek, de nem attól az embertől, akit szerettem, mindebből ő semmit sem sejtve.
Próbáltam beszélni vele, hogy találkozzunk, nem volt hajlandó (három éve nem találkoztunk).
És minden percben, amikor mozgott a picim, csak Őt kívántam volna magam mellé, hogy érezze, hogy megosszam örömöm vele. Őt, aki számít. A férjemet.
Időközben megtudta, hogy gyereket várok, látszólag bántotta, de jelt nem adott. Tudom, hogy bántja.
Most már 8 hónapos a kis srác, és minden egyes örömteli percemet csakis vele szeretném megosztani. De nem hagyja.
Nem kommunikálunk. Vagyis nem közvetlen, csak más szavai mögé bújva. És a mondanivalója ugyanaz, hogy nem voltam elég jó, érdekes módon ő érzi azt, hogy mindent megtett.
Persze van neki más azóta.
Nekem meg itt a gyerek, akinek az apát csak Benne látom.
Elindultam az önmegvalósítás útján, segít, bár még hosszú az én utam...
De a vágy, hogy vele legyek, hogy mellette, közösen neveljünk gyereket, nem akar szűnni.
És nagyon tétovázok, elengedjem vagy harcoljak?
Elengedni fáj, nem tudom megtenni, ha ennyi idő után nem tudtam.
Újrakezdeni? Részemről menne, vannak félelmeim, de leküzdendők. Mert sokat fejlődtem, sokat tanultam és most már sok minden másképp lenne.
Ahhoz viszont első sorban tisztázni kellene a múltat, mert sok félreértés volt, van köztünk és ehhez személyesen kellene találkozni.
Hogy én kezdeményezzek, attól még tartok. Félek a visszautasítástól.
Viszont csakis szembesülve a problémával lehet megoldani, válaszokat kapni.

Mi tévő legyek?

Első sorban ezt ki kellett írnom magamból, őszintén, nyersen, fájdalmasan.

Választ várok, valakitől, embertől, Istentől, magamtól!

Érdemes ennyire ragaszkodni?