A fenti hozzászólásom óta eltelt fél év és ma már teljesen máshogy látom az egész elengedést, az akkori és a mostani életemet. Karmatörlő hozzászólása pontosan beletalált a lényegbe.

"Azt akartam, hogy se szó, se beszéd, nyom nélkül lépjen le, de jó gyorsan.
Mire volt jó ez nekem?
Eljátszhattam az elhagyottat, a meg nem értettet, ráháríthattam mindent, nem nekem kellett tenni a kapcsolat végéért. Így nem derült ki a nagy önbecsapás, pedig már nagyon nem akartam a kapcsolatot és gyorsan véget akartam neki vetni. Nem volt nekem jó, csak így nem derült ki, hogy nem álltam ki a kapcsolatban magamért és az igényeimért, hogy figyelmen kívül hagytam magam, de nem tudtam változtatni rajta.

Persze nem lépek át rajta, ezzel megelőzök minden újabb kapcsolatot, mindig találhatok okot arra, hogy ne kezdjem még el. És még csak nem is én vagyok a hibás. Még ebben is rá háríthatom a felelősséget, mert ha másként viselkedett volna, akkor esetleg elvárható lenne tőlem, hogy túllépjek rajta, de így minden játszmalelkű elismeri viselkedésem jogosságát. Ha ilyesmi történik, akkor teljességgel indokolt a dagonyázás. "

Igen, nagyon is helyén vannak ma már a dolgaim. Az akkori kapcsolatomat az egóm akarta folytatni, a lelkem már belefáradt. Visszanézve tisztán látom, hogy mindketten vesztesek lettünk volna a kezdeti szerelmi fellángolások után. Ő nem mert felvállalni, én pedig féltem, mi lesz ha ténylegesen felvállal. Magamnak sem mertem ezt bevallani, mert ha bevallom, nekem kellett volna lépnem, hogy otthagyjam, erre pedig akkor nem voltam képes. Megtette hát ő helyettem. És ma már tudom, nekem nem az otthagyás fájt, hanem az, hogy nem én mondhattam ki a végső szót egy belefáradt kapcsolatba.

Az elengedés ma már számomra nem azt jelenti, hogy kitörlöm végleg még az emlékét, a gondolatát is a fájó kapcsolatoknak, hanem azt, hogy magamban átminősül az egész. Kiszűröm belőle a tapasztalatokat, elengedem, aminek mennie kell, a többit pedig beépítem önmagamba.

Egy párkapcsolat mindig óriási tanulási lehetőség. Visszanézve le kell vonni az értékes következtetéseket, alaposan elmélyülni önmagunkban és szép lassan helyére kerülnek a mozaikok, hogy mi miért történt és miért éppen úgy, ahogyan történt. Tisztán és világosan levezethető az ok-okozati összefüggés, de sajnos mindig csak utólag. A "sajnos"-t azért írom, mert hihetetlenül tud fájni, viszont utólag értelmet nyer az egész és az ember belátja, a lehető legjobbat kapta a Sorstól.

Elengedni a legkönnyebben úgy lehet, ha minél kevesebb találkozási, kapcsolódási felületet adsz. Minden egyes beszélgetés újra és újra feltépi a régi sebeket. Addig nem is bírsz működőképes, boldog kapcsolatot kialakítani senkivel, amíg a régi kapcsolat a szívedben van, hiszen az ő szemüvegén keresztül vizsgálsz mindent, őt keresed mindenkiben, ezért nem tudod értékelni, elfogadni az újat. Jöhet bárki, ha magadban nem teszed helyre a régi kapcsolatot, nem engeded el, vagy ahogy én nevezem, nem minősíted át tapasztalássá az egészet.

Önmagad kell elfogadnod, értékesnek tartanod annyira, hogy érdemes vagy egy új, jobb, boldogabb életre egyedül, vagy valaki más oldalán. Amíg rajta keresztül keresed a boldogságot és nem önmagadban, addig csak gyötrődni fogsz.

Én úgy vagyok ezzel Kedves Névtelen, ahogy haladok az utamon, egyre többet és többet tapasztalok és itt kizárólag a saját tapasztalásaim azok, amik érnek valamit, a másoké számomra elgondolkodtatók mélyebben, vagy csak felszínesen.

Ahogy nőnek, érnek bennem a belső élmények, úgy merem egyre jobban a külvilág előtt is felvállalni önmagam.
Ha nyitok és csalódok, már nem mindig az az első, hogy behúzódom a csigaházba, hanem mélyebben megvizsgálom magamban az okokat, keresem az összefüggéseket. Ez csak az első lépcsőfok, az igazi az lenne, ha a nyitás után - legyen annak számomra negatív, vagy pozitív kicsengése -, elfogadó lennék saját magammal szemben.

Támadási felületet akkor tudunk adni, ha saját magunkban sem bízunk, nincs elég önbecsülésünk.
Ha úgy vesszük, minden kitárulkozás a külvilág felé egyben támadási felület is lehet mások számára, az csak rajtunk múlik, annak vesszük-e.

Szívemből szóltál Kedves Hiteles ! Én Angyalnak képzeltem magam és lezuhantam. Most itt állok szárnyak nélkül, vissza már nem mehetek, megrekedtem az ég és a föld között.

De már olyan sokszor kidobta nekem a Webmester, hogy "ne kapálózz, tartunk", hogy végre észhez kell térnem.
Minden rendben van, az égiek vigyáznak rám, átadom hát nekik a gyeplőket, hiszen jóval bölcsebbek nálam.

Szia Zsu !

Azt írod, hogy minden párkapcsolatodban rengeteget fejlődtél, tanultál belőlük. Nyilván az akkori párod is, csak éppen mást és másmilyen sebességgel.

"Jó lenne már valaki, akivel lehet együtt-változni, aki arra jönne magától is, amerre én."

És utána itt van ez a mondatod, amit fent idéztem !
Akkor most hogy is van ? Csak Akkor tanulsz és fejlődsz, ha a véget érő párkapcsolatból és már működése közben is levonod a tapasztalatokat és viszont ?

Fejlődés-e a holtomiglan-holtodiglan, vagy csak beletörődés, önfeladás ?! Ezt most önmagamtól is kérdezem, de igazából nem tudom rá a választ.

Lehetséges, hogy fejlődés abból a szempontból, hogy megtanulok és a párom is megtanul tolerálni, elfogadni, lemondani, szóval sok-sok olyan dolgot tenni, amiben nem a szabad akarat érvényesül, hanem valahol mindig kisebb-nagyobb önfeladások.
Persze elképzelhető, bár tapasztalásom igazán nincs ezen a téren, illetve csak negatív van, hogy ha a másik fél szintén tolerál, "önfelad" és az egyensúlyt sikerül megtalálni, akkor hosszú ideig nem csak életképes, hanem mindent összevetve boldog is lehet a kapcsolat.

Az semmiképpen nem működne nálam, hogy a társam jöjjön utánam magától. Akkor hol marad az ő fejlődése, az ő választott útja ? Nyilván azért a párom valaki ideális esetben, mert sok mindenben összecsengünk. De a fejlődés és a tapasztalás ettől még egyéni, bár hasonló szinten rezgő. Az ő tapasztalása és fejlődése soha nem lehet az enyém, csak útjelző tábla lehet, tanítás és itt megint vissza lehet kanyarodni oda, hogy mennyire és meddig tudom ezeket elfogadni. Hol az a pont, amikor már visszahúzzuk egymást.