Szóval, mit mondanak neked a régi szerelmed mostani cselekedetei?

Akkor pontosítsunk: nálam az elfogadás 100%-os, mint említettem a "meditációban" történteket. Ez így volt. És az édesanyámmal való vitánkra való reagálás is ezt bizonyította.

Azért írtam, hogy jöhetnek események, mert édesanyám egyrészt "tükör" is lehet számomra, másrészt azt tapasztaltam, hogy az ember tanulása, és élete során, különböző fejlettségi szinteken megy keresztül. A mostani lelki szintemen az elfogadás teljes. :)

Már vártam, hogy valaki megkérdezi, hogy én hogy állok az önmegvalósítással, és a megvilágosodással? :) Bizonyára (talán) nem régóta vagy itt, ezért nem olvastad az 2010.08.08-án írt Önvallomásomat, (http://onmegvalositas.hu/blog/szildiko1/onvallomas ) és nem emlékszem, hogy bármelyik megvilágosodással kapcsolatos témához hozzászóltam volna.

De mint írtam, semmit ne higgy el, mindent próbálj ki! Mert nem én vagyok a lényeges, - az én tapasztalatom egy dolog - a legfontosabb a te élményed.

Újra csak a pontosítás kedvéért: G. Weber, Hellinger rendszer-pszichoterápiáját írta le a "Kétféle boldogság" című könyvében.

Ja, és tapasztalj, érezz. :)) Mint a rózsa illatát. :)

Nem könnyű megfogalmazni a változást, de megpróbálom. Először is nem mondja senki, az ember maga érzi, hogy megtörtént az elfogadás. Nekem a végén az jelezte, hogy elképzeltem a szüleimet, és egyszerűen éreztem, hogy maguktól beáradtak a szívembe. Az fontos, hogy magától történt a dolog, nem próbáltam semmit tudatosan "csinálni". Persze ez már a legvége.

Az elfogadás és a megbocsátás között nekem az a különbség, hogy ha valamit elfogadok, akkor nincs mit megbocsátanom. Megbocsátanom akkor kell, ha úgy érzem, hogy bántottak, és tüske van bennem. Mondok egy példát: tegnap édesanyámmal volt egy vitánk. (Azzal, hogy befogadja az ember őt a szívébe, még lesznek gondolkodásbeli, és véleménybeli különbségek.:))

Régebben meg voltam sértődve, hogy nem érti amit mondok, hibáztat, haragszik, stb. Napokig rágtam magam, hogy miért ilyen, miért nem olyan, miért nem képes erre, vagy arra, és persze évekkel ezelőtt is, ....blablabla ( A másik véglet, amikor az ember a "szőnyeg alá söpri" az esetet, és azt mondja: nem is érdekes.) Most ahogy letettük a telefont, semmit se éreztem az üggyel kapcsolatban. Lezajlott a vitánk, tudom, hogy igaza van neki is, de azt is tudom, nem tudja átérezni azt, amit én - hiszen más életünk van - . A vitánk semmilyen negatív élményt nem jelentett. Nincs mit megbocsátani. Megtörtént és kész.

A szülőnek való megbocsátás különben is egy fura dolog. Ebben az esetben megfordul a rend. Ott kezdem, hogy a szülő a nagy, a gyerek a kicsi. Mégpedig azért, mert az élet a szülő felől érkezett a gyerekhez. A megbocsátás általában "fentről jön", (mert a tettes "magasabb" lelki szintre kerül, mint az áldozat) vagyis ha a gyerek bocsát meg, az azt jelenti, hogy ő a nagyobb, márpedig ebben az esetben a szülők felett áll. (Nagyszülők helyén) Így sosem tudja gyermekként a szívébe engedni a szüleit. Csak ha elfoglalja a gyermeki helyét.

A blogban idézett vers elmondása megmutathatja, hogy hol vannak hiányosságok, hol van még dolga az embernek.

Hogy mennyi ideig tarthat? Nem tudom. Én most úgy érzem, rendben vagyok, de természetesen jöhetnek olyan események, amelyek rávilágíthatnak arra, hogy hol van még tennivaló. :)

Eszti, van egy javaslatom. A sok félelmed közül nézd meg, hogy mindegyik a tied-e?

Mert már sokszor bebizonyított tény - tapasztalhatta aki járt családállításon - hogy sok félelmet, érzést átveszünk az őseinktől. (Azt is tapasztaltam, hogy ha nem a mienk az érzés, hiába teszünk meg sok mindent a feloldására, "megmarad", mert rendkívül fontos célja van - a családhoz való tartozás. Egyszerűbb, ha visszaadjuk ami nem a mienk, bár ez némi bűntudattal és hűtlenségérzéssel jár)

Szóval, hogy szortírozni tudjuk az érzéseinket - enyém, nem az enyém - akár meditációban is megkérdezheted, vagy gondold végig, hogy van - e olyan családtagod, aki ugyanígy érezhetett, mint te?

Például, veszteség. Ha te nem éltél át nagy veszteségélményt, de anyukád, nagyszülőd igen, akkor ez átvett félelem.

Ha nem voltál igazi nincstelenségben, de mondjuk a nagyi a háborúban igen, akkor ez megint átvett.

Vagy ki az, akit nem fogadtak el a családban? Kitagadtak, eltitkoltak? Ha van ilyen, ez is átvett.

A sikertől való félelmed gyakori, az egyik ismerősöm azt mondta, a siker fájdalmas. Neked milyen a siker?

Ha tudjuk, mi a mi valós félelmünk, és mi az átvett, akkor sok energiát takaríthatunk meg, és azzal foglalkozhatunk, ami valóban előre visz.