Michaelita teljes hozzászólásai
Hozzászólás | Edit link | Comment Widget |
---|---|---|
további bátorítás 2015. márc. 02. hétfő 11:56 /A félelemről néhány bátorító gondolat/ Jómagam azt tapasztalom, hogy elég sok esetben az is elég, hogy felismerjem/beismerjem, hogy félelem van bennem és hagyjam, hogy a hozzá társuló érzések, érzelmek előjöjjenek belőlem és nyíltan megéljem, átéljem őket. Amint ezeknek a kísérő érzéseknek, érzelmeknek az átélése megtörtént, egyrészt kiürül belőlem az adott érzés, érzelem (mert hagytam létezni, s ezzel elismertem létét és így betöltötte küldetését), másrészt a továbbiakban nem hat rám - kényszerítő módon -. hanem gondolataimban, érzelmeimben és cselekedeteimben is szabad vagyok. Sokat el is gondolkodom mostanában azon, hogy vajon az érzelmeknek mekkora szerepük van az életünkben? Mekkora szerepük és jelentőségük van azon kívül, amekkorát tudatosan hagyunk nekik? |
||
mi hiányozhat? 2015. jan. 17. szombat 20:23 /Álomból valóság/ Kedves Vándorlélek, Olvasom az álmoddal kapcsolatos írásodat, ami mint írod átszínezi a hétköznapi valóságodat is. Annyi a megérzésem csak az írás kapcsán, hogy nagyon vágysz önmagad teljes megélésére és valami erős és tiszta vágy van benned az Egységre. |
||
kilépés a szerepből? 2015. jan. 07. szerda 19:39 /Kilépés a szerepemből, hogyan?/ Kedves Látogató Fórumozó Társunk! A segítségkérést én egyáltalán nem tartom gyengeségnek: inkább úgy értékelem, hogy felismerés, beismerés és éppen ezért bátorság van benne. Amiket leírsz én azt nem szerepnek minősíteném, hanem vagy egy mélyen és tudattalanul berögzült szülői/gondviselői/tekintélyszemélyi mintának, vagy pedig valami mélyen rögződött sors-programnak. Két módot ajánlok a feltérképezéséhez: vagy családállítást kérnék rá, vagy kineziológus szakember segítségét. Családállítással egyik fórumozós társunk, Száraz Idikó is foglalkozik és nagyon ügyesen. Amikor nekem - régebben - hasonló problémáim voltak, akkor az derült ki, hogy negatív énképem van (észrevehetetlenül megújva, mert optimista személyiség vagyok) és a kineziológus pozitív énkép megerősítést csinált velem: nagyon eredményesen. Teljesen megszabadultam mindenféle önkorlátozó hiedelemtől és már majdnem mindig felismerem a saját önkorlátozó hajlamaimat és tudok rajta változtatni. |
||
ahogy én érzékelem a temetői energiákat 2015. jan. 07. szerda 17:55 /Temető/ Elég érzékeny vagyok sok mindenre, pl. a régi erőteljes asztrális lenyomatokra is. Szóval én is bátran megyek a temetőbe, Neked is ezt ajánlom |
||
leszámolni a félelemmel 2015. jan. 07. szerda 17:48 /Félek élni vagy valami más?/ Persze hogy lelkizhet egy férfi is, neki is ugyanannyi joga és oka van rá, mint bárki másnak! Megértelek és csak azt tudom tanácsolni, amit önmagam is teszek akkor ha félek valamitől. Először is nagyon lecsökkentetted a komfortzónádat ezért esik nehezedre az élet. Aztán még mit szoktam tenni, ha félek? Szembenézek a saját félelmemmel és idővel ki fog derülni, hogy nincsen mitől félnem. Én még a megérzéseimre is szoktam hagyatkozni, mert ha megtanulok az itt és mostban élni és az itt és mostra reagálni, akkor megérzem/ráérzek arra, ha valami rossz közelít és kikerülöm (hallgatok a megérzéseimre és másfele megyek, mást vagy másképp csinálom). Elképzelhető, hogy a háttérben halálfélelem okozza ezt az élettől való félelmet, de ha erről lenne is szó, annak is az a megoldása, hogy csak annak nem kell tartania a haláltól, aki az életet megtanulta valóban, őszintén megélni. Feldmár Andrásnak van egy jó filmje: Van-e élet a halál előtt? Szerintem a youtube-on is megvan, nézd meg, érdemes :) |
||
életcél, életfeladat, lelkesedés, motiváció 2015. jan. 07. szerda 16:50 /Nem találom az életcélom, te hogyan lelted meg?/ Jó téma :) Én is küzdök már egy idő óta vele és sokszor feltettem önmagamnak ezt a kérdést. Nálam ez kérdésként akkor jelentkezett először, amikor kirepült a gyerekem és nem voltak meg a korábbi életfeladataim (addig ez a kérdés fel sem merült bennem: mert nagyon vágytam egy gyerekre:) Engem hála Istennek a lelkesedésem és a motivációm ritkán hagyott el. Miért? Mert megtanítottam önmagamat arra, hogy tudjak az élet egyszerű és apró dolgainak is örülni és a látszólagos rosszban is észrevenni a tanítást, a jót, a lehetőséget, a változás fontosságát. Mit tanácsolok a saját tapasztalataim alapján Neked/Nektek?? Olyan életet kell/szükséges élni, ami a lelkünk igaz útja és kielégíti a lelki és szellemi szükségleteinket: azaz tanulni és tapasztalni szükséges mind a lelkiéletünkről, mind a szellemi világ igazságairól. Én pl. szeretem még a telet is, mert vannak benne jó dolgok is, meg szeretem az esőt. Ezért amikor mást ilyen tények lehangolnak akkor én csak értetlenül nézek, mert nem szabad hogy a saját lelki békém/békénk ilyen apróságokon múljon/múlhasson (márcsak azért sem mert a tudati lélek korában élünk már és már régen nem a kedélylélek korában). |
||
magány vagy egyedüllét? 2014. dec. 20. szombat 14:18 /Gondolatok a magányról/ Egy cikket mellékelek ide nektek, amivel önmagam is egyetértek: "Magány és egyedüllét: A magányosság, mint kínzó állapot, egy belső, lelki folyamat eredménye. Nincs köze ahhoz, hogy egyedül vagyunk-e, vagy társaságban, kapcsolatban, vagy kapcsolaton kívül. Természetesen a megbomlott, megváltozott kapcsolati rendszer lehet oka ennek a lelkiállapotnak a kialakulásában. A magányosság nem azonos az egyedülléttel. Lehet valaki fizikailag egyedül, de mégsem szenved a magányosságtól. Vannak, akik kifejezetten arról írnak, beszélnek, hogy belső igényük van arra, hogy néha egyedül legyenek. A tudósok, művészek ilyenkor alkotnak, a vallásos emberek pedig lelki életet élnek. Milyen okai lehetnek a magányosság, mint érzelmi állapot kialakulásának? A leggyakoribb ok, amikor valaki hirtelen egyedül marad, de mivel nincs erre felkészülve, érzelmileg kibillen, szorongani kezd. Sokan azért válnak magányossá, mert nincsenek tisztában saját értékeikkel. Mert esetleg már gyermekkoruktól fogva ők másmilyenek, rosszabbak, gyengébbek, kirekesztettek voltak. Akár származásuk, akár vagyoni helyzetük, akár betegségük, fogyatékosságuk miatt. De az ember szoronghat azért is, mert úgy érzi, nem tud megfelelni egy társadalmi nyomásnak, elvárásnak. Tanácsok a magányosság kínzó érzése ellen Amikor az okokat felsoroltuk, a leggyakoribb ok a körülmények megváltozása volt. Ha ennyire függünk a körülményektől, akkor ki vagyunk téve a magányosság veszélyének. Aki tud álmodni nagy dolgokat, vagy szívesen merül el a természet szemlélésébe, aki bele tud merülni egy jó könyvbe vagy zenébe, vagy a múzeumok magányába, annak nem kell félnie a magányosság érzésétől. Akiben egészséges belső párbeszéd folyik, mert van mit mondania magának, aki képes objektív önvizsgálatot tartani, aki ismeri a belső munka lélekemelő erejét, annak sincs félnivalója ez egyedülléttől. Ha nem sikerült elkerülnünk a magányosságot, akkor először is gondolatban fogadjuk el, mint a náthát, mint átmeneti állapotot. Senki sem esett még kétségbe gondolom azért, mert megfázott, hanem intelligensen gyógyítani kezdte önmagát. Gyakran egyébként a fizikai kimerültség, vitaminhiány, betegség is lehet oka annak, hogy érzelmileg kibillenünk. Sőt, egy nagy siker, ünnepség után is következhet egy átmeneti visszaesés – az Ha elfogadjuk a kibillent állapotot, mint átmeneti állapot, akkor máris könnyebb kikerülni belőle, mert nem azonosulunk vele. Ha az okát is tudjuk, esetleg egy jó alvás, pihenés is sokat segíthet. Hosszú távon a megelőzést kezdhetjük az önismerettel. Ne másokhoz hasonlítsuk magunkat, hanem mérjük fel valódi igényeinket. Nincs mindenkinek igénye arra, hogy állandóan együtt legyen másokkal. Ha ezt az időt jól tudjuk kihasználni, akkor ez nem tekinthető kóros egyedüllétnek. Tanuljunk meg hallgatni, meghallgatni: a kapcsolatteremtés egyik alapja, hogy képesek vagyunk figyelni a másik emberre. A magányos emberek gyakran azzal ijesztik el a hozzájuk közeledni vágyó embereket, hogy azonnal rájuk ömlesztik negatív állapotukat. Panaszkodnak, vádolnak, megsértődnek – nem csoda, hogy nem kellenek senkinek. A csodálatos egyedüllét Voltaképpen ez a szó, egyedül lenni, egy paradoxon, hiszen az ember sosincs egyedül. Az emberen belül ott van a belső figyelő, a suttogó, aki arra vár, hogy végre egy kicsit halkuljon a külső ricsaj, és végre szólhasson hozzánk. Az egyedül lét voltaképpen egy intim együttlét ezzel a belső emberrel, saját valódi énünkkel. A természetben minden ciklikus, tehát az embernek is szüksége van arra a ciklikusságra, hogy egy kicsit a külvilágban éljen, és egy kicsit belső világát építse, hódítsa. Ahogyan a külső kapcsolatokért meg kell dolgozni, ugyanúgy a belső világot is ki kell alakítani. Hívják ezt aranyládikának is, ahová legszebb érzéseinket, gondolatainkat, álmainkat és emlékeinket helyezzük el. Annak, akinek van ilyen kincses kamrája, ünnepnap, amikor ebbe beléphet, különleges pillanat. És még inkább különleges, amikor olyan emberrel lehet együtt, akivel meg tudja osztani ennek a tartalmát, mert közös emlékük, álmuk, gondolatuk egy részét őrizzük benne. Egy egészséges lelkű embernek szüksége van az egyedüllétre. Ugyanúgy, mint ahogyan szükségünk van arra, hogy a fürdőszoba magányában tisztítsuk, ápoljuk testünket, hogy onnan kilépve ismét tökéletesnek tűnjön, lelkünket is gondozni, ápolni kell. Vannak, akik csak úgy tudnak alkotni, ha egy időre elvonulhatnak a világból, mert minden figyelmükkel, gondolatukkal, érzésükkel a műre akarnak koncentrálni. A spirituális egyedüllét is egy alkotási folyamat, hiszen ilyenkor kiemelkedve a napi problémákból, felszínes érzésekből az ember az örök értékekkel, a végső miértekkel telíti lelkét. Ilyenkor lehet feltenni magunknak a legfontosabb kérdéseket, azt, hogy kik vagyunk, hogy miért Sokan úgy gondolják, hogy a világ egy szellemi megújulás, felébredés küszöbén áll. Talán igaz, de a hagyomány ennél többet is tanít. Az tanítják, hogy a megújuláshoz, a változáshoz valaminek előbb el kell múlnia, el kell pusztulnia. A régi világ elmúlik, mielőtt az új megszületne, az elmúlást és a születést pedig egy köztes állapot tölti ki. Ha ezt nézzük, nem véletlen, hogy a magány és az elidegenedés az egész világon teret hódít. Az emberi kapcsolatoknak értéket ugyanis éppen az értékek adnak. Ma értékek helyett szórakozás tölti ki az időt, akár együtt töltjük, akár egyedül. Ne várjuk azt, hogy majd a körülmények megoldják akár személyes nehézségeinket, akár az emberiség problémáját. Az új korszak nem jön el magától, nem jön majd sem isteni lény, sem UFO, sem egy új rendszer, ami mindettől megszabadítana. Lehet, hogy ha így élünk, nem fog mindenki érteni, szeretni bennünket – egy elidegenedett világtól ne várjuk ezt. - |
||
csak engedd, hogy történjenek a dolgok 2014. dec. 20. szombat 14:09 /Uralkodó ideál/ Kedves János, Egyszerűen csak higgy és bízz és hagyd hogy történjenek a dolgok és akkor - ha valóban szükséged van rá és éretté is váltál a kapcsolódásra (meg a társad is) - akkor minden megtörténik magától is. Másrészről meg megdöbbentő, ahogyan írod: "senkit nem találok aki megfelelne a fejemben lévő ideálnak". |
||
miért halunk meg? 2014. márc. 04. kedd 20:13 /Ki akar örökké élni? - Halhatatlanság Leonard Orr szerint/ Én simán azt is el tudom képzelni, hogy arra is szükségünk van, hogy ahogy az életet és az élettel járó misztériumokat megtapasztaljuk, ugyanúgy egyszercsak meg szeretnénk tapasztalni valami többet, valami mást: mondván, mostmár az élet egy-egy részletét megismertem, mostmár szeretnék megismerni ennél még valami rejtélyesebbet is, s vágyunk a halál misztériumának megtapasztalására, mint afféle nagy kihívásra. Vagy például, amikor az élet már nem nyújt elég tanulnivalót (mert elzárjuk magunktól), nem nyújt elég megélnivalót (mert elfáradtunk), akkor beszűkítjük az élet-lehetőségeinket és feladjuk az élet megértésére, megélésére vonatkozó vágyainkat, megfáradva, bekorlátozva visszavonulót fújunk. Vagy még olyan is lehet, hogy az életünk tablóját áttekintve rájövünk, hogy nem azt csináltuk, amit szerettünk volna és ebben a tudatban megcsömörlött emberként visszavonulót fújunk. Egy biztos. A halál nem csak megtörténik velünk, hanem lelki és szellemi szinten mintegy megidézzük magunknak, még akkor is ha erről nincs is tudomásunk. Az életünkben van 2-3-4 olyan elágazási lehetőség, amikor meghalhatnánk akár (néha csak egy "hajszálon" múlik) és mi ott és akkor döntünk, hogy még maradunk, még van feladatunk, még van kihívásunk, még van erőnk, még vannak lehetőségeink, még van hozzá elég kitartásunk. Szerintem az a legnagyobb gond, hogy amíg még nagy bennünk a halálfélelem, addig tulajdonképp az élettől is félünk. Ha a nagy halálfélelem átmegy egy viselhető, normális mértékűként kezelhető méretűbe, akkor merünk úgy őszintén és igazán élni és értékelni az életet. |
||
halvány kérdésre válasz 2014. febr. 22. szombat 19:59 /Egyedül/ Kedves Kobold! Nem magamnak csináltam a kinez oldást (nem is tudok olyat), hanem igazi kineziológus csinálta: kérdések feltevésével, izomteszttel. S persze volt utána sok házi feladat is, hogy mit és hányszor kell magamnak mondanom napi többszöri rendszerességgel, h rögzüljön a tudatalattiban is. |