Nekem is voltak ilyen érzéseim régen, mikor nem látszott kiút dolgokból, de én akkor fogok meghalni, ha nem lesz más választásom. És pont azért nem tettem meg, hogy ne okozzak fájdalmat. És nem bántam meg. Szenvedés mindig van, de jó is, illetve a reménye. Ha valami miatt szenvedsz, járj utána, kérj segítséget. De ha főleg, ha mindened megvan, ami kell az élethez. Egyszer úgyis meghalunk, ahogy írtad. Akkor nem lehetne úgy, hogy ne okozzunk fájdalmat, ha más út is van? Nem éri meg elviselni egy kis szenvedést a jóért? Aztán meg meg is lehet oldani, ha akarjuk, ha nem teljesen, akkor is várhat szép és értelmes. Én csak akkor fogok meghalni, ha nem tudom elkerülni. Ezt az érzést ismerem valahogy, és akkor elfogadom. De addig kitartok.

Elnézést, ha félreértettem. Azt akartam kifejezni, hogy nagyon önállóan döntünk. "Azt gondolni hogy az akarat elég, dőreség. És annak, hogy mit tudunk és mit nem tudunk ebben az életben megteremteni, éppen a Dharmánk szab határt. De amíg ezt nem érted, nem érdemes beszélni róla." Erre csak azt mondom, amit írtál, hogy mindenki azt gondol, amit szeretne. Szerintem döntő dolog a szabad akarat. Én így gondolom, erről meggyőzni nehéz. Nem tartom ezt dőreségnek.

Ez is egy felfogás, viszont én úgy érzem, feladatom magam választottam, és ehhez kapok képességek. Vannak dolgok az életemben, amiről érzem, hogy ezt korábban eldöntöttem, én magam, de később teljesednek ki. Szóval nem értek ezzel egyet. Lehetnek kollektív feladatok, de nem hinném, hogy irányítana bármi. Egyébként nagyon hasonlít a felfogás, amiről írsz, ahhoz a "fényhozó" emberéhez, akivel nemrég összehozott az élet, az ő hatására született a Spirituális nacionalizmus cím blogom. amit írsz, az nem olyan durva nyilván, ő nagyon elvakult volt, és borzalmas hülyeségeket mondott. A tied nem olyan, nincs benne semmi gyűlölet, csak kicsit más, mint ahogy elképzelem. Lehet, hogy van benne valami, de én a sajátomon maradok, amit eddig bizonyított az élet:

"A döntéseinkben, nem pedig a képességeinkben mutatkozik meg, kik vagyunk valójában." (Rowling)

Felelősségünk van, mi választjuk, és nincs kódolva. Én ebben hiszek, és ezt is figyeltem meg. És ebben a kérdésben nehéz meggyőzni, mielőtt bárki próbálja. :) Én az esélyegyenlőség hirdetésének feladatát választottam, Rowling-vonal. :) Én, tudatosan választottam. Csak eleinte nem ment jól. Mert akik ugyanezt hirdetik politikai célokból, nagyon nem biztos, hogy ezt teszik, hanem pl ellenkezőjét, elnyomnak minket magyarokat. Szóval önállóan csinálom már, és már nem politizálok annyit, csak figyelek pár dolgot. Viszont erre különösen érzékeny vagyok, erre a témára, és ezt korábban tudtam is, hogy szeretnék ezzel foglalkozni. Nem azért, mert kódolták, hanem mert akartam. Azt képviselem, hogy mindenkinek lehetősége van arra, amire akarja. És nem a származás dönt. Hanem mi felül tudunk emelkedni, akár család által szerintünk rosszul tanított dolgokon is, én már átéltem nem egyszer. És még sokan.

És nem is tartom igazságosnak valakit elkönyvelni népcsoport alapján, még ha összesítve úgy is tűnik, hogy el lehetne valamiért negatívan. De annak tisztességes, fényhozó tagjainak hogy esne ez az elkönyvelés, eleve elrendelés? Rosszul, teljes joggal. Isten a szeretet, és ennek ez ellentmondana az eleve megbélyegzés, elkönyvelés. Ezért nagy ajándék Istentől a szabadság. Igaz, ezért vannak a hülyeségek, de épp ezért mégis nagy ajándék, hogy mi dönthetünk, merre szeretnénk menni.

Az egyik: a diktátoroké: akik, mivel annyira agyamentek, nem tudják, mi a boldogság, úgy gondolják, hogy azzal, hogy a hatalom teszi őket boldoggá, és ezért képesek mindenre, gyilkolni is. Líbiában elszabadult a pokol szó szerint, olyan szintet öltött ez.

A másik: "szeretetből félelem". Ami nem késztet rossz tettekre, csak belül ott van, félteni valakiket, akiket szeretünk, és most veszélyben vannak a helyzet miatt. Ez a félelem épp hogy bátor tettekre sarkallhat. Elképzeltem, ha most oda mehetnék, és segíthetnék valakinek, akit szeretek, abban a pillanatban az sem érdekelne, ha meghalnék. Nem a halál fáj, hanem amit az erőszak okoz. Ezt nem is lehet rendesen leírni. De ha szeretek valakit, akkor is odamennék, ha veszélyes lenne, mert oda vinne az, hogy szeretem, féltem és segíteni akarok, erőt adni.... de nem tehetem. Nehéz ezt leírni.

Tudom, nem létezik kétféle félelem, és a 2. típusban is lehet gyengeséget találni. Nem tudom pontosan ezt kielemezni, csak ezt érzem.