Sziasztok!

Bocs, hogy beleszólok (egyébként nem vagyok ilyen kotnyeles), de ahogy olvasom a hozzászólásokat (amúgy a többi blogban is) olyan, számomra eddig ismeretlen fogalommal is találkozom, mint pl. a játszmázás. Nincs vele bajom, csak nem értem mi szükség van rá. Lehet, csak azért, mert nem értem a célját, Kérlek, világosítsatok fel/meg...

Miért nem jobb az őszinteség? Helyettesítheti egyáltalán? Vagy csak arról szól, hogy a tudatosulás n-edik lépcsőfokán álló ember játszadozik az "alatta" lévővel, mint egy kiskutyával és ha az orra bukik akkor kineveti? Aztán elégedetten dől hátra, lám mennyivel több vagyok nála? Vagy még rosszabb esetben kioktatja a másikat, fensőbbségének tudatában. Jó ez?
Ez lenne az út...?
Csak hogy ne legyen félreértés nem a Buddhanita vitaindítójában említett "tudattalan" játszmára gondolok.

Az eredeti felvetéshez kapcsolódóan:

"Nem beszélve arról, hogy mennyire megnehezíti a kommunikációt ember és ember közt. Magamon is észrevettem, mikor fáradt (energia-hiányos) vagyok, megsértődöm, haragszom olyan dolgokon, amit csak feltételezek, hogy valójában olyan szándékkal mondta nekem a másik fél. Mikor meg "jól " vagyok, még a legnagyobb "beszólás" is lepereg. "

Ez egy természetes állapot, legalábbis itt lent "az én szintemen". Mégis csillapítható a mértéke némi kis önuralommal. Mondom, még az én szintemen is, hát akkor hogyne lehetne csitítani a tudatosodás magasabb fokain, amelyek állítólag a megértésről, megismerésről, elfogadásról, szeretetről kéne hogy szóljanak.
Lehet, hogy nekem ez könnyebben megy, talán mert alapból vagyok nyugisabb, mint a nagy átlag, de szerintem, ha kellő odafigyeléssel és toleranciával fordulunk a másikhoz, akkor ő is megszelídül.
Ha pedig mégsem, akkor ott van az, hogy bocs, de mennem kell. Szerintem ilyen egyszerű a történet...
Egyébként Tolle nagyon egyszerűen és érthetően írja le az ego különféle próbálkozásait életben maradása érdekében...

"Mindenek előtt: a mi felelősségünk, milyen az életünk. A "varázsló" bennünk él. Nem a körülmények áldozatai vagyunk, hanem teremtői."

Igen Anita, azt hiszem ez a lényeg. Minden más mellékes...

Üdv: J

Szia Kavics22!

Érdekes amit írsz. Hogyan lehet kiszámolni? Vagy elég hozzá, hogy 30-án születtem?

Üdv: J

Szia Kavics!

"Saját magam elfogadása, szeretete megy a legnehezebben. Haragban vagyok a hibáimmal, utálom, hogy türelmetlen vagyok, nincs bennem kitartás, kiborít a túlzott érzékenységem és még sorolhatnám."

A Bölcs Hernyó

Csupán egy tudatlan hernyó volnék? Nem! Csak egy életunt kövérség, akinek elege volt a fa leveleinek felzabálásából. Úgysem jó semmire az. Meddig nőjek még? Minek? Kinek? Elegem van...
Persze zabálhatnék még az élvezet kedvéért, de mire jó az? Úgyis csak nőnék tovább, hogy aztán még éhesebb lehessek. Ez volnék csupán, egy zabálógép? Na neeeem... Ebből elegem van! Ezt nem vállalom tovább! Végzek magammal, így döntöttem.

Mivel szőrös vagyok, így a hangyáknak nem kellek. Élet ez így? Még meghalni sem tudok. A tegnap levetettem magam egy szélső levélről... és? Még csak meg sem ütöttem magam. De nem adtam fel! Még tegnap visszaindultam erre a fára! Csak azért, hogy a rigók, a fekete kaszások jobban lássanak a lemenő nap fényében. De a halálmadaraknak sem kellettem. Pedig azt hittem, hogy a sárga-fekete csíkos ruhám miatt tuti észrevesz majd valamelyik! Észre is vettek, de az utolsó pillanatban mégis mindegyik meggondolta magát. Nem értem miért... Pedig igazán ízletes lehetek ilyen szép nagy kövéren. Valami hibádzik...

Sebaj, akkor gondolkodjunk. Abban úgyis jó vagyok! Értek én mindent!!!
Az azért elszomorít, hogy nem kellek senkinek sem, és még meghalni sem tudok...

És akkor jött az ötlet, egyet tudok csupán a zabáláson kívül: szőni! Így hát gubót szövök. Legyen ez a koporsóm! Itt békésen megfulladhatok és nem zavar, nem tántorít el senki sem. Nem is fognak rám találni, épp ezért a hullámat sem fogják meggyalázni. Igen, ez így jó lesz. Ennek örülök. Mégsem egy buta és szőrös, nagy kövér hernyó volnék! Úgy látszik, az én életem értelme az volt, hogy tudatosan haljak meg. Legyen hát!

Azzal begubódzott. Jó erősen rögzítette koporsóját egy szélvédett faágon. Csak lógott és várt. Várt és várt. Mégsem fulladt meg. Ezt is elrontotta valahol, és nem értette. Cserbenhagyta még az oly bölcs gondolatai is, amire eddig mindig számíthatott. Pedig azt hitte, mindent tud az életről.

Nagyon elkeseredett.

Feladta.

És akkor elkezdődött valami.

Mégsem úgy történt, ahogy eltervezte.

Két héten keresztül, egy teljesen megmagyarázhatatlan változáson ment keresztül, amibe semmi beleszólása sem volt. Nem számítottak gondolatai sem. Csak befelé figyelt. Mást úgysem tehetett. Szinte külső szemlélőként nézte végig saját testének teljes átalakulását. Nélküle történtek a dolgok. Aztán ez is megállt. És csak akkor eszmélt, hogy mintha kinőtte volna valamiféleképp a koporsóját!

De tanult a leckéből. Nem akarta megérteni mindenáron a dolgokat többé. Csak követte vágyait, érzéseit. És most ki akart törni. Kíváncsi volt arra, hogy mivé változott. És nem érdekelte többé az, hogy miért!
Belül is más lett.

Feltörte a koporsó fedelét és kimászott.

Fájdalmas volt az első nyújtózás.

Hatalmas szárnyai lettek, ami örömétől egyre csak tovább nőttek és feszültek. A reggeli szikrázó napsütés megszárította csillogó sárga-fekete mintás szárnyait. Aztán meglátogatta a régi jó barátja is, az éhség. De most nem az a görcsös zabálási vágy lett úrrá rajta, hanem valami édes nedűre vágyott. Érezte a szellőben az illatát. Valami színes tarkaságok felől jöttek a fű közül.

Nem gondolkodott, csak élvezte a létezést, és azt a szellő játékát, amivel először vitorlázott a nektárjukat kínálgató virágok felé...

Üdv: J