Nagyon köszönöm a bizalmad, s azt, hogy már beszélgetünk magunkról.
Köszönöm, hogy partnerem vagy ebben.

És most megkérdezem a minket olvasókat: ki az, akivel ugyanezek a dolgok tudtak megtörténni az életében vagy hasonló nehézségei voltak, mint Erikának?
(Velem igen!)
S ki az, aki ezt ki is meri tárni elénk ugyanígy?
Ezt akár Erika most megnyitott félelem-blogjában meg is teheti, de lehet visszajelezni legutóbbi hozzászólásának "lájkolásával" is.

Szóval a hasonlóságaink ott vannak az orrunk előtt álruhában vagy pucéran, ennek segítségével láthatjuk meg igazán embertársainkat.
De ehhez állandóan segítenünk kellene egymásnak azzal, hogy magunkról valós információt adunk. Így válunk szerethetővé anélkül, hogy magunkat "kínálnánk".
Ez a legegyszerűbb féleleműző technika.

Megölelnélek Erika.

Klári

...Veled - és másokkal is - beszélgetni a félelemről.
Örülnék, ha partnere/i/m lennél/lennétek ebben, mert szerintem a legfontosabb feladatunk a félelmeink feldolgozása. Én egyedül fogtam neki, de volt feladatunk e téren a Szerelmemmel közösen is.

Ma délután amint kinyitottam az oldalt, véletlenül a felugró blogcím a Miért nem kellek? volt, ami a Tiéd. Elejétől végig elolvastam.
Istenem.
Én ugyanezt éltem át, mint Te Erika! A szeretetéhségem, az állandó megfelelési kényszer, a magánytól való félelem vitt a partnerkapcsolataimba is.
A félelem óriási energiaszívó örvényként működtette az életemet egészen addig, amíg szembe nem fordultam vele.
Ezt nem harccal tettem, hanem megadással, bár nem volt könnyű elkezdeni.
Beismerni az esendőségemet a külvilág előtt, prédának kitenni az érzelmeimet.
Felismerni, hogy ezt megtenni nagyon is kockázatos dolog, de a hozadéka csodálatos ajándék: megkapom önmagam!
Nem kellenek már páncélos csaták a külvilág felé, hogy bebizonyítsam az erőmet, mert az erőmhöz bárki hozzáférhet. Kinyitom magam azzal, ha az érzelmeimről/félelmeimről/hibáimról beszélni tudok.
Esélyt adok a külvilágnak arra, hogy azok kerüljenek a közelembe, akiket vonz ez az "egyveleg".

Mit szóltok ehhez Lányok és Fiúk?

A félelemről szóló bloghoz tuti, hogy hozzá fogok szólni, nem félek.

szeklice-Klári

Rendben, ám én ezt másképpen látom.

Van egy kérdésem Hozzád: mit jelent Nálad általában a rengeteg kacsintójel használata?
Kétesélyes értelmezést, belső bizonytalanságot, cinkosságot valamiben, elkülönült titkot, csábítást, királynői információ-tartást, incselkedést, komolytalanságot...?
Vagy mindig mást? Azért is kérdezem, mert mint említettem, én nagyon vizuális vagyok, így rögtön elképzelem az embert, akivel beszélgetek, és ha azt látom, hogy folyton kacsintgat rám, megkérdőjeleződik bennem az általa mondottak felvállaltsága.
Ezt érzem, ha általában Téged olvaslak: tán az érzelmeidet, melyek olykor kikandikálnak a mondataidból, nem szívesen teszed ki prédára?
Nem arról van-e szó, hogy ahol nagyon nagy a fent, ott nagyon nagy a lent?
A kemény, harcias, mások igazáért harcoló amazon kardja/páncélja mögött egy nagyon érző szívű, bújós, szeretni való cicanő kucorog? /kacsintójel:-)
Én így látlak. Nem vagy veszélyben Erika.

szeklice

Rendben, Ademon: szívből mondok nemet.
Kérlek, ugyanabból gazdálkodj, amiből a többi társunk.

szeklice