Személyiségjegyek, avagy minden minőség bennünk van
Anno olvastam egy történetet, ami a mai napig nagy hatással van rám:
"ősi római birodalomban minősített halálbüntetés: az elítéltet berakták egy zsákba, egy kutyával, egy kakassal, egy kígyóval, és egy majommal együtt. Összevarrták a zsák száját, és vízbe dobták a zsákot."
Mit jelent ez?
Nos, azon túl, hogy nem szeretném ezt átélni, maga az egész élet. Zsák, mint a testünk, az embertől a kígyóig a személyiség jegyeink, a víz maga a létezésünk, tér/idő, és ami a tuti: elkerülhetetlen vég, a halál. Bár, ha a bevarrt egyedek a harc helyett békét kötnének, ami lássuk be, nem valószínű, még ki is tudnának kecmeregni valahogy a szituból, ha együtt működnének.
Vagy a pszichológus barátosném állítása: mndenkinek kezelésre van szüksége, csak vannak, akik bevállalják, vannak, akik nem. Ő a "bolondok hajójának" nevezi a személyiséget, és milyen igaza van.
Mindenkinek van egy képe önmagáról, általában (magamból kiindulva), jóval szebb a kép, mint a valóságban. Ugyanis, attól függ kinél van a kormány: ha én kipihent és elégedett vagyok az életemmel, akkor valóban nagylelkű, figyelmes, szeretetteljes vagyok, ahogy magamat látom, de ha mondjuk nem aludtam eleget, és a gépem sem úgy működik a gyárban, ahogy kellene, na akkor Isten irgalmazzon annak a gépbeállítónak, aki elém kerül :). És ráadásul közli is velem, mekkora hülye vagyok, na az bizony fájdalmas halállal lakol. Na, akkor kinél van a kormány? Melyik énem a vezető? Naná, hogy a terrorista áll ott :D.
Gondolkoztam, hogyan is néznek ki a személyiségjegyek, hogyan is jönnek össze a gyakorlatban a játszmák.Játszmák főleg az energiáért zajlanak, mióta éjszakás vagyok, pláne látom ezt, de előkerülnek a személyes érdekek kovácsolása közben is.
Néhány történetet le is írok, én miket figyeltem meg, hogyan működik a "bolondok hajója", a saját életemben.
Íme:
Hozzászólások
45 hozzászólásÉn is köszönöm, hogy meghallgattál. :) Majd beszélünk még, most én is megyek haza, könyvtárban vagyok, otthon csak jövő héten lesz netem, de gyakran itt leszek még ezen az oldalon, és írok majd privátban is. :)
Kedves KatiPotter! Csinálod még vagy húsz évig, aztán választ kapsz, amikor magaddal számolsz el...:) Hidd el nekem, öreg róka vagyok ezen a fronton. De Szeges barátom is megmondhatja...Ja, és persze telik-múlik az idő, változik körülöttünk minden, ahogy mi is változunk. Ez Téged sem fog kikerülni. Amiért ma még kardot rántassz, az holnapra már értelmét veszti.
Kedves Bodza! A jóért való küzdelem szerintem sosem értelmetlen, akkor se, ha elbukik a harc. Mert egy tiszta értékrendet terjesztünk, jó energiákat erősítünk ilyenkor. És ennek mindnek van hatása és értelme szerintem.
a jóért nem küzdeni kell, hanem szolgálni
Küzdés: két erő ellentétes erőt fejt ki a másikra, összacsapás, összetűzés, ebből én még szép dolgot sosem láttam. Mindegy mi van a zászlón, milyen eszme.
Az eszme mindig elkopik, mert a politika erről szól. Szép eszme volt a komonista eszme is: minenki egyenlő, lásd mi lett belőle...
Egyéni érdekek lépnek hatalomra, előbb, vagy utóbb, és akkor már ki emlékszik a szép kezdeti eszmékre
Ebben igazad van. Mi úgy szoktuk ezt hívni: nem valakik ellen küzdünk, hanem valamiért. A jóért. Igaz, a szép eszmék a történelem során gyakran csaptak át embertelenségbe. De ha megnézem a kedvenc politikai csapatom politikusait (egyet személyesen is ismerek, mert a csapatának segítettem a kampányban), akkor ez lehetetlennek tűnik. Mert a vezetőik nagyon is józan gondolkodásúak, a célok konkrétan rögzítve vannak, amikre mindent lehet mondani véleménytől függően, de azt, hogy embertelen vagy erőszakos, biztos nem. :) Egyébként a gárdisták pl szolgálják a jót, ha azt nézem pl. hogy így is mennyi emberen segítettek már karitatív tevékenységükkel. És ez nekik is jó érzés, meg akinek segítenek, annak is. :) De ez csak egy példa volt, emellett sokféle módon lehet szolgálni a jót. :) De a szebb jövőért meg küzdeni kell. Így születtek régen a forradalmak is, hogy voltak emberek, akik ezt érezték küldetésnek, így valósították meg önmagukat. Mert hát azt csak rossz ölbetett kézzel nézni, hogy hataloméhes politikai szereplők hogy tesznek tönkre egy csomó mindent. Amikor minket bántanak, védjük önmagunkat, amikor a családot, azt védjük, mikor a hazát, azt védjük. Nem valakik ellen, hanem a jóért. Ez ilyen reakció.
Ó, a fiatalság lelkesedése! Én már 16 évesen muszka zászlókat égettem a debreceni főutcán, aztán szaladtunk a rendőrök elől.:) Ez még az átkosban volt. Aztán minden megváltozott. Nem a korodat szólom le, félre ne értsd! Én a kezdetektől - sőt sokkal régebb óta - benne vagyok ebben. Minden változik, ez az egy, ami állandó. Aztán eljön az a pont, amikor azt mondod: elég. Ez egy mocskos munka, kicsiben és nagyban egyaránt. Óhatatlanul is konfrontálódni kell, emberi kapcsolatok sérülnek súlyosan, kapsz és adsz bőven tüskéket, amik elgennyednek, és nagyon nehéz begyógyítani ezeket a sebeket. Néha lehetetlen.
Az én nagyapám valóban forradalmár volt, 1956-os hős, börtönben ült, a családunkat üldözték, figyelték, nem járhattunk templomba, nem folytatom, sokat szenvedtünk. Tavaly Ádventben temettük, 85 évesen.
Tudod, mit hagyott ránk örökül? Már csak suttogni tudott, oly fáradt volt: "ne bántsátok, szeressétek egymást, mert csak ez az egy dolog számít az életben!" Nem csak a családra vonatkozott...
Egy csodálatos Tanító pedig egyszer azt kérdezte tőlem, teljesen váratlanul: "miért kell mindig harcolni?"
Szerinted miért? Mert én már tudom a választ...:)
Én már letettem a kardot.:)
Sajnos sorra magamra ismertem, egyiket sem tudom letagadni, (még a kibővített listámon sem) csak azt tudom megállapítani, hogy változó erősséggel és intenzitással vannak meg bennem ezek az átélések.
Próbálom megérteni, hogy honnan jönnek, de eddig még nem sikerült rájönnöm, hogy a saját tudattalanom vagy a kollektív tudattalan a forrás (vagy felváltva mindkettő). Bár nem tudom, hogy ez az információ valójában segítene-e bármit rajtam?
Úgy szeretném viszont ha már nem csak ezek tudatosításán, elfogadásán tudnék dolgozni, hanem valahogy kevésbé vennék el a kedvemet, kevésbé befolyásolnának, egyszóval jobban ki tudnám vonni magam a hatásuk alól. Úgy szeretném, ha már nem ezek rángatnának, vagy ringatnának, hanem egy sokkal szelídebb belső erő!
Merre tovább? Úgy gondolom, hogy addig is - míg eljuthatok az általam vágyott állapotig - marad a jelenlegi helyzet és kegyelmi ajándéknak tekintem, ha időnként rálátok, ráérzek erre a belső erőre.
Miért érem be ennyire kevéssel? Mert azt figyeltem meg, hogy minél inkább törekszem ennek az elérésére, annál kevésbé sikerül... tehát marad a lenni a mostban, ahogyan éppen tudok, alázattal átengedni magam a "hadd legyen"-nek, (történjen, aminek az erők játéka folytán történnie kell) és bízni abban, hogy egyszer csak "felnő" bennem a sebzett, sértett, önsajnáltató énrészem is, hogy minél teljesebben élhessem és tapasztalhassam meg az életet, az életemet.
Ezt már múltkor is olyan szépen leírtad, most is sikerült.:) Én is ezt csinálom. Ami nem megy, nem kell siettetni, az csak visszahúz. Úgyis eljön az a pillanat, amelyben megtörténik a váltás-változás-csoda! Én is csak tipegek, hagyom, hogy sodorjon, és jönnek-jönnek a felismerések és megoldások.
Ha most ülnék le egy fa alá, teljesen csendesen helyen, és elkezdeném a végtelen önmagamba szállást, még biztosan nem sikerülne!:)
Sok mindennel van még dolgom, egynek viszont nagyon örülök: tegnapi felismerésemnek. Leírtam a "Félelem" blogban. Így, hogy már van neve, alapos munkába kell kezdenem, csak elindulni nehéz, mert erre nem számítottam. Fogalmam nincs, hogy kezdjek hozzá, de biztosan kapok valahonnan egy lökést...:)
hogy állsz a keménységgel, agresszióval, mit érzel, ha azt mondanám, gyilkos vagy?
gyilkos is vagyok?
A keménység mindig is jellemző volt rám, most is tudok olyan is lenni (első sugaras szülött vagyok, akinek nagy az akaratereje és a belső keménysége).
Az agresszió és a düh is jellemző rám (az eneagramm szerint düh gyökérpontos vagyok), s jó ha már merem érezni és nem folytom el (mert régen még érezni sem volt bátorságom).
Igen sajnos több életben voltam már gyilkosság áldozata és bennem is lakik egy belső gyilkos, ezt már tudom. (Csak miért ismeretlen, ártatlan emberekkel kapcsolatban jött elő a gondolat, aki nem vétett nekem, csak ártatlanul, védtelenül, csendesen aludt... ezt nagyon nem értem... és akkor és ott nagyon örültem neki, hogy még nincs teremtő erőm, hogy mindez nem tudott megvalósulni. Ha a cél az volt, hogy felismerjem a felelősségem a gondolataimért, akkor ez viszont talált)
Hogy lehet az ilyen gondolatainkat közömbösíteni, jóra fordítani, nehogy ártó elementálokat (lényeket, erőket) küldjek a másik felé?
Kérdezz még nyugodtan, ha eszedbe jut valami, hátha valamivel mégsem számoltam (bár már évek óta kemény tudatosítás zajlik nálam és elég sok mindennel szembesítettek a tudattalanomból is).
Köszönöm a kérdéseidet! Puszillak érte!
Nagyon jó úton haladsz!
Kérdéseim nem voltak véletlenek, van, amit már tudsz magadról, de mégis fáj, ha másnál látod, ebből gondoltam, még nem élted meg. De hát a tévedés nálam is fennáll, ezért kérdezek inkább.
Ártó gondolatok: agyunk működése is duális (elementál dolgokban bocsi, nem hiszek), alapból ha megfigyeled egy nap a gondolataid áramlásád észreveszed, hogy vannak +/- gondolatok váltakozva. Szerintem pont ezért természetes.
Mégis mit kezdjünk velük? Be kell fogadni őket is.
Ezek csak minőségek, amik a másoktól való elkülönülés illúzióját teremtik meg. Ha viszont tudatosítjuk magunkban, hogy igen, bennünk is rejlenek ezek az erők, könnyebb mondjuk egy gyilkost is megérteni. Már ha alapból azt valljuk, Egyek vagyunk. Akkor nincs apróbetűs rész, kivéve: ő, meg ő. Igaz? Félni meg aztán pláne nem kell tőlük. Pláne nem elfojtani. Vannak és kész, ne bántsd magad értük. Hiszem, ha kellőképpen tisztulunk, egyre kevesebbek lesznek, majd megszűnnek aztán. Addig meg fogadjuk el magunk működését. Mégis csak könnyebb lesz. Ne várd el magadtól a tökéletességet, az elvárással csak magad előtt löktösöd. ;)
Csak figyeld magad működését, aztán a másikét is. Ha magadban megfigyeled, mindig a tudásod szerint legjobb döntést hozod, mások is eszerint cselekszenek.
Attól meg ne félj, hogy "rossz" vagy, attól Te már rég messze jársz! Merd a dühöd is kifejezni: -haragszom rád, mert megbántottál. stb. Ha nem adod mások tudtára mi él benned, mit válltottak ki belőled, nem fog változni a helyzet, csak gyűlik a feszültség, és jön a nagy BUMM!
Pusz
Tündér vagy Anita!
Köszönöm Neked, hogy sokkal jobb véleménnyel vagy rólam, mint én magamról:)
Engem néha-néha jobban elkeserít az árnyékoldalaim látványa, de a Te hozzáállásod a jó, így kell felfogni!
De kár, hogy messzire vagy, nem tudsz itt lenni holnap a Sanyi búcsúztató klubján:(
Köszönök mindent, amit írtál, nagyon érthető és nagyon jó ahogy leírtad, mert többet segít a megértésben, mint a saját magam teóriája, ahogy én meg tudom fogalmazni magamnak.
Szeretettel puszillak: Marcsi
Szeretlek, kérlek, szeretgesd meg Magad helyettem is! Nagy öleléssel! (nem vicc, szoktam magam én is így ölelgetni!)
"(nem vicc, szoktam magam én is így ölelgetni!)" ------> én nem csak ölelgetni :D
Keresem az Egységet. Keresem a megoldást. Erre jöttem rá:
én az érzelmi életem fojtottam le magamban. Jött az elme, a figyelés. De mivel csak az elme volt jelen, nem vettem észre mit okozok szavakkal, gesztusokkal a másikban. Jöttek a felismerések. Figyeltem. Magam is, másokat is. Másokat azért sokkal könnyebb. Valahogy mindig tisztábban látjuk, kiben mi lakik, könnyebb az okokat is meglátni, könnyebb a működésüket felfedezni, de mégis maradt egy: itélkezés (bocsi, már megint a hosszú i-m nem működik). pedig az elmém tudja, Egy vagyok velük, mégsem élem. Mégis jön az érzelmi reakció, az önelfogadásom hiánya.
Aztán kezdtem a sziv útján. Nyitott sziv csakra, szeretek, befogadok mindenkit. Mikor sikerült egy napot igy eltöltenem, akkor észrevettem, egy mégis maradt: itélkezés.
Akármelyik úton jártam, önmagamba gabalyodtam. Hol az eszmék súlya alatt estem össze, hol a vágyak, félelmek, szerelmek tengerében fulldokoltam.
Na már most hogy lesz meg bennem az Egységélmény?
Kétségbeestem, most mi lesz, ha egyik sem az út.
Aztán olvastam valahol: emberiség elfogadása. Na mondom, lehet itt a kulcs.
Mégsincs.
Rá kellett ébrednem, nem az emberiséggel, vagy egy adott emberrel van gondom.
Mit nem szeretek? Mit nem fogadok el? A tudatossági szintjüket néha. Az Egójukat néha. NÉHA.
Mert szeretni/elfogadni könnyen tudok, ha...
nekem megfelelően viselkednek.
Tudok-e akkor is szeretni, ha nem ilyenek? Még nem. :(
Mi kell ahhoz, hogy ezt megtapasztalhassam?
Önmagamban elfogadni: Egóból működöm, jelen tudatosságom annyi, amennyi ténylegesen (ŐSZINTÉN, nem pedig a vágyaimhoz mérten magamat ostorozni), aztán a két út együtt.
Figyelni is, szeretni is, befogadni is, nyilni minden pillanatban.
Nem csak mikor meditálok, hanem akkor is, mikor az élet elém hoz valamit.
Nyilni EGGYÉVÁLLNI minden pillanatban.
Amit magamban és másokban felismertem, azt most átadtam Nektek. Ezért voltak a kérdések, ki mennyire látja meg önmagát, bennem. Mindannyian minőségeket hordozunk, mégis másokban keressük azt, ki hol nem tökéletes még. Önmagunkban viszont nagy hazugságok dúlnak. Van aki tud magáról valamit, de nem éli, van aki "kritikának" veszi, és hátrahőköl, van, aki meg néz, de hülye, van, aki csak bölcsen mosolyog a háttérben.
Amire azt mondjuk, na én ilyen tuti nem vagyok, nos ott nem történik más, csak a legnagyobb önhazugságunk nyilvánul meg.
De nem elég a fej, és a sziv útját egyesitenünk. Kell hozzá a torok is: bevallani/bevállalni, kinyilvánitani.
Kell hozzá az erő is (kölök csakra, személyiség, erő kifejtés): megélni, nem félni magunkat kitárni.
Kell hozzá maga a szexualitás is (2. csakra, életerő) , meg a gyökerek(gyökér csakra teremtő erő) megismerni, Eggyévállni minden minőséggel az összes csakra szintjén.
Most ezt fogom kipróbálni. Vajon a Bölcsesség igy megnyilvánul-e? Ha a szivemben a helyére kerül az összes csakrám tudatossági szintje. És aztán hagyni, hogy a teljesség létrejöjjön (korona csakra). Nem a vágyaimmal hajkurászni, csak hagyni, mikor lép szinre szép csendesen, észrevétlen.
Még nem tudom. Lehet, ez sem az igaz út. De bevállalom? Igen, most úgy érzem, igen. Megélni kell a pillanatot.
Béke Veletek :)