Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy halász. Szegényes viskóban lakott feleségével és két gyermekével a tengerparton, a halászat volt az egyetlen megélhetési forrásuk. Szerető felesége és két gyermeke minden este izgatottan várták őt haza a tengerről az aznapi zsákmánnyal.
De rossz idők jártak a halászra, már több napja nem fogott semmit. Szerettei és ő is éheztek. Nap mint nap látta esténként gyermekei reménytől telve csillogó kis szemeit, ahogy ujjongva és kíváncsian futnak elébe a parton, majd látta a gyermeki lelkesedés lohadását, a szomorúságot, ami felváltotta: ma is üres kézzel tért haza.

A sokadik hajnalban a halász nagy elhatározással kelt fel. Érezte, hogy ma megfordul a szerencséje. Mondta is indulás előtt a feleségének: addig nem jön haza, amíg halat nem tud hozni vacsorára. Jókedvűen, fütyörészve indult útnak kis csónakjával, valami megmagyarázhatatlan belső bizonyosság kerítette hatalmába.
Délutánra járt már, de hálója még mindig üres volt. A bizalma, hite azonban nem apadt egy szemernyit se, tudta, érezte, hogy nagy nap a mai.

Sötét felhők gyülekeztek a tenger felett, és erősen fújt a hideg, sós tengeri szél. A kis csónak állta az egyre növekvő hullámokat. A halász a part felé tekintett: eléggé messze, bent volt a tengeren.
"Talán kijjebb kéne menni, ennek a fele sem tréfa!"-gondolta. Megfordult a fejében az is, hogy nem maradhat tovább a tengeren. Aztán eszébe jutott a két csöppnyi gyermek csillogó szeme, ahogy futnak elé a parton... "Ma nem fogok csalódást okozni!"- tökélte el. Összeszorított foggal próbált visszaemlékezni arra a felemelő érzésre, arra a belső bizonyosságra, szilárd hitre, amivel a csónakba szállt.

...

Aznap a parton élő halász-család hiába várta haza a férfit... A másnap reggel kihozta a partra a felborult kis csónakot. A halász, immár testéből kiszállva iszonyú kiábrándultságot érzett, elveszítette a hitét. Csalódott önmagában, Istenben, és szörnyű bűntudat gyötörte, hogy ő maga is csalódást okozott szeretteinek. Észre sem vette a feje fölött megnyíló Fényt, a szeretetet: ő a családjával akart maradni, bűntudata nem engedte, hogy elszakadjon tőlük; mély kiábrándultsága pedig nem engedte, hogy észrevegye a Fényben a szeretetet.
Ekkor a Fény szelíden megérintette a vállát. Felnézett, és egy kép kezdett kibontakozni lelki szemei előtt. Látta önmagát a kis csónakban, hánykolódni a viharban. A film-béli önmaga másként döntött: ő elindult a part irányába. Nem nagyon tudta irányban tartani a csónakot a nagy hullámokban: hagyta hát, hogy a csónak irányt változtasson. Egyetlen célja volt csupán: épségben kijutni a partra. Már elég közel volt, a szél is alábbhagyott, megpihent hát, hogy kicsit kifújja magát, felkészüljön a további evezésre. Ahogy ott üldögélt a csónakban, egyszercsak egy hatalmas halrajt látott elúszni csónakja közelében. Nem volt más dolga, mint gyorsan leereszteni a hálóját, hogy az megteljen az ezüstösen csillogó kis testekkel...

Eddig tartott a Fény-film.

A halász megértette a tanulságot: csak azt veszítette el, ami soha nem is volt az övé!!
Kezdettől fogva nem hitt ő sem saját magában, sem a Teremtésben igazán. Mert ha a hite teljes lett volna, akkor bizalommal együtt áramlik az eseményekkel, és nem dacol velük, összeszorított fogakkal.

Vajon hány ilyen esemény van az életünkben, amik miatt azt érezzük, hogy jogosan vesztettük el a hitünket? Lehet, ha mindnek kicsit a mélyére ásnánk, felfedezhetnénk bennük az igazságot: kudarcunkat a nagy-nagy akarásunknak köszönhetjük csupán; annak, hogy megfeledkeztünk arról: az igazi hit, bizalom nem más, mint felszabadultan áramlani az élet sodrásában.