Autóval haza, Magyarországra. El kellett indulnom.

Innen-haza: 1642 km, 21 óra, sebesség betartva, tényleg csak minimális pihenő-idővel.

Egyedül csak Genfig mentem, mert szerencsére egy nagyon kedves, rendes barátom eljött Genfig, így az út nagy részét együtt tettük meg, felváltva vezettünk.

Számomra ez nagyon nagy kihívást jelentett. Indulás előtt éreztem a nyugalmat és izgatottságot egyszerre. Jól bevásároltam, hogy kiélvezzem az autó nyújtotta előnyöket és egy szép péntek délután fél 2kor útnak is indultam. GPS bekapcsolva, no de a biztonság kedvéért egy útvonal térkép is kinyomtatva. Soha nem vezettem ennyit egyedül, illetve soha nem tettem meg ilyen hosszú utat autóval.

Kicsi énem egyedül, Europa ismeretlen útjain. Nagy kihívás volt számomra.

Egyedül voltam, mikor éreztem, hogy annyira szeretnék felhívni Valakit, Őt, a társamat, azért, hogy egy kis lelket öntsön belém, hogy biztasson, hogy megnyugtasson minden rendben lesz. Nem, kibírtam telefonhívás nélkül – számomra ez nagyon nagydolog, hisz társ-függőségem gyengülését jelzi. Az egyik fizetőkapunál tört el a mécses nálam. Egy hosszú alagúton mentem keresztül, no és természetesen fizetni kellett utána. A kapunál először furcsán nézegettem körbe, hogy mit is kell csinálni, merthogy nem tudtam. Aztán rájöttem…

El is döntöttem, hogy a következő megállónál megállok és felhívom a tesómat. Valakivel azért beszélnem kell ilyenkor. Elmeséltem a tesómnak az érzéseimet, sms-t váltottam anyucikámmal aki, biztatott, hogy gondolatban velem vannak.

Éreztem, hogy mindenki máshol tart az úton. Van olyan ember, aki be sem vállalná azt az életet, amit én most élek, illetve az utat, amin most járok. Van olyan ember, aki lazán, könnyedén megtenné ezt az utat. Én is megteszem ezt az utat, csak épp sírdogálok közben. Tudom, hogy az út során erősödöm, fejlődöm. Éreztem, hogy az számít, hogy saját magamhoz képest mit fejlődök, és hogyan változom, csak ez számít…

Ittam egy finom kapucsínót, kibeszéltem a lelkem érzéseit és újra útnak indultam…

A beszélgetés és sírás után pedig azt éreztem, hogy ismét léptem egy szintet. Valamivel, valamiben ismét erőssebb, önállóbb lettem és csak ez számít nekem. Egyszer majd csak felnövök? Vagy nem?

Genftől már könnyedebbnek éreztem magam, hisz volt mellettem egy barát. Így azért már minden sokkaldesokkal könnyebb.

Szép helyeken vezetett az utunk, míg az éjszaka ránk nem köszöntött.

Furcsa érzés megélni a naplementét és a napfelkeltét az autóban. Sötétedik, világosodik, esik az eső és eláll és mi még mindig csak szeltük a kilométereket.

Határ már csak annyi, hogy lassítani kell, és szépen átgurulsz Magyarországra. Ismét sírtam, valamiért a kinti létem során erősebbé vált a hazaszeretetem és nagyondenagyon hiányzik nekem az én kicsi országom. Úgy érzem, otthon van dolgom, otthon kell valamit letennem az asztalra, úgyhogy egyszer hazamegyek.

Folyt köv…mert a visszaút is tartogatott számomra érzéseket…..