Sírt, sírdogált, vasalás közben. Tegnap is rossz hangulatban aludt el, de már előző reggel valami nehéz érzéssel kelt fel, akkor még nem értette mi a baja.
Szombaton leugrottak az édesanyjához, hogy koccintsanak az új évre. Hisz most volt szabadnap bőven, így összebeszéltek, a lánya az öccse, a fia és a nő, hogy ezt a napot töltsék ott.
Igazából karácsonykor tűnt fel, mennyire feledékeny az anyukája. Akkor úgy volt ezzel, mit lehet tenni, megöregedett, már nem a régi, ő elfogadta, így működnek az öregek.
A nagymamája is ilyen volt, hát már az édesanyja is itt tart. Nemsokára hetvenhét éves.
Az öccse sehogy sem tudott ezzel megbarátkozni, folyton dohogott, hogy, hogy lehet egyvalamit háromszor megkérdezni és aztán elfelejteni. A fizikai romlását édesanyjuknak jobban elfogadta a férfi, de a szellemi leépülést nem volt képes megérteni.
A nőt ezzel szemben pont az anyukája fizikai romlása aggasztotta jobban. A nő testvére amikor csak tehette, elutazott édesanyjához, segített a kertben, minden ház körüli munkában, még a főzésben is, főleg ha vendégeket vártak.
Ahogy ezt a nő végiggondolta, rátört a lelkiismeret furdalás. Mert alig párszor vett részt nagyobb munkálatokban, megpucolta az ablakokat, felrakta a függönyöket. Néha segített a fahordásban, lemosta az ajtókat, de napi segítséget nem tudott adni.
Azt is elgondolta, miért viseli meg őt jobban az édesanyja fizikai leépülése. Egyrészt ha a fizikai ereje rendben, akkor nem okozott volna akkora lelkiismeret furdalást az, hogy nem tud többet segíteni. Persze ez az önzését is mutatta, mert eddig inkább csak pihenni, feltöltődni járt az édesanyjához, hát most már jó lesz kivenni a részét az ottani munkából. Ez persze jár némi lemondással. Nagyon nehezen élte meg, hogy az ő tűzről pattant édesanyját így látja. Hetven évesen még mindig munkát keresett, pedig dolgozni azt dolgozott eleget életében.
Mostanában mindig fáradságra panaszkodott és azt mondogatta, hogy legszívesebben mindig aludna, persze, ha tudott volna. Mer azt sem tudott, ilyenkor arra panaszkodott, hogy elfárad reggelre. Először csak a biciklizésről szokott le, majd mikor rövid utat kellett volna megtennie gyalog, akkor kérte, hogy menjenek inkább autóval, mert már nehezére esett. Pedig még az idén is elment szüretelni az ismerősökhöz, igaz tavaly megfogadta, hogy ez volt az utolsó. Mire megfőzött, elfáradt, de a háztartást még rendesen ellátta. Elfáradt a szíve, gondolta a nő. Na és ott volt a nagynénje akit az édesanyja gondozott, látott el, együtt laktak. Az édesanyja öt évvel volt idősebb, mégis ő volt az egészségesebb. A vak vezeti a világtalant, ez jutott eszébe.
Mikor visszautaztak a városba, a fia a nőnél maradt éjszakára. Mikor elmondta neki, hogy mennyire fáj így látnia az édesanyját, a fiú így szólt.
-Szomorú így látni a Mamit, jobb lenne neki ha meghalna, így csak szenvedés az élete.
Ezen nagyon meglepődött.
-Talán ennyire még nincs baj, túlzol, - mondta a fiának.
De ezen nagyon elgondolkodott, már ilyen közel lenne, mert a ragaszkodásával nem szeretné itt tartani. Sírva, szomorúan aludt el a nő.
Ma reggel ugyanilyen hangulatban ébredt.
Tervet készített, úgy gondolta ha a terve helyén való, támogatják az égiek és véghez viszi amit szeretne.
Mert szerette volna, ha közelebb tudhatná édesanyját és nagynénjét gondoskodhatna róluk a hétköznapokban.
Bár nehéz volt a szíve, de kicsit megkönnyebbült.