Susannának és Larsnak két fia és két lánya született. A legkisebb gyermeket, Simont ötéves korában elütötte egy busz. A buszvezető nem figyelt oda parkoláskor, és hátratolatva ráhajtott Simonra. A korban utána következő gyermek, Vivian szemtanúja volt a tragédiának.

A busz vezetőjét a bíróság hosszú börtönbüntetésre ítélte. Simon temetése után a családban senkinek sem volt szabad kiejteni a halott gyermek nevét. A halott kiközösítése a család rendszeréből nagyon súlyos következményekkel járt minden érintettre nézve. Susanne és Lars eldöntötte, hogy most már véget kell vetni ennek a helyzetnek. Tíz év telt el Simon halála óta, de csak most érzik képesnek magukat arra, hogy szembenézzenek a történtekkel.

Susanne megkérdezi a tanfolyamvezetőt: „Sikerült túljutnom rajta?" Felzokog, és keservesen sír.
A tanfolyamvezető a fejét rázza: „Hiszen ezért vagy itt! Segítségre van szükségetek, hogy engedélyezzétek magatoknak a fájdalmat."

Lars és Susanne felállítja önmagát és a négy gyermeket. Mindannyian mereven állnak, olyan a légkör, mintha egy temetőben lennének. Egyikük sem mer a másikra nézni. A halott kisfiú hamarosan imbolyogni kezd, és térdre esik. A családtagjai szemébe néz, és a fejét rázza, majd végül lefekszik a padlóra. Valamennyien mellé fekszenek — kivéve a legidősebb lányt. Ő állva marad, lassan megfordul, és egy másik irányba néz. Ő az egyeden, aki képes érzékelni saját magát.

Most a buszvezetőt is beállítják a képbe. Letérdel a halott gyermek mellé, és keservesen sírni kezd. Az egyik kezébe veszi a gyermek kezét, a másikkal a haját simogatja. Simon elmosolyodik. Látszik, hogy békében van önmagával. Ekkor a szemét is lehunyja.

A tanfolyamvezető azt mondja a házaspárnak, akik a székükön ülnek: „A fiatok megtalálta a békéjét! Készen álltok arra, hogy megpróbáljátok elengedni a »Miért?« kérdését, és békét kössetek a sorssal?"

Lars hevesen bólint, Susanne csak bizonytalanul. Most átveszik a képviselőiktől a saját szerepüket. Odaállnak a buszvezető elé, akit a tanfolyamvezető megkér, hogy álljon fel. Lars és Susanne a tan¬folyamvezető kérésére meghajol a buszvezető előtt, és egymás után ezt mondják neki: „Elfogadom, hogy a sors téged választott eszközül."

Miután mindketten kimondták ezt a mondatot, a buszvezető Susannéra néz, és azt mondja: „Az apának elhiszem, de neki nem." Valóban, Susanne a mondat előtt szorosan összeharapta a száját, majd amikor megszólalt, nagyon halk és bizonytalan volt a hangja.

A tanfolyamvezető így szól Susannéhoz: „Adj magadnak egy kis időt, és mondd ki még egyszer."
Susanne elismétli a mondatot, ezúttal erőteljesebb a hangja. Ezután a szülők letérdelnek a gyermekük mellé, és megfogják a fiú kezét. Amikor Susanne felzokog, a gyermek elfordul az anyjától, és az apjára néz.

A tanfolyamvezető azt mondja Susannénak: „Elfordul tőled, mert már nem bírja nézni a szenvedésedet."
Simon: „Pontosan így van! Mikor ér már véget ez az egész?" Mintha könyörögne az anyjának.
Susanne abbahagyja a sírást. Teljesen meg van zavarodva. .?
A tanfolyamvezető: „Akarsz tenni valamit Simonért?"
Susanne bólint.
A tanfolyamvezető „Akkor mondd neki ezt:»Én ajándékoztam neked az életet. Maradéktalanul elfogadom az életedet, és a halálodat is. A te emlékezetedre most továbbmegyek a családommal együtt.«"

Amikor Susanne megismétli ezeket a mondatokat, Simon felsóhajt a megkönnyebbüléstől. Aztán az apa is elmondja neki ugyanezeket a mondatokat. A tanfolyamvezető így szól a házaspárhoz: „Nézzetek egymás szemébe, és mondjátok ezt egymásnak: »Viseljük közösen a sorsunkat!«"

Mindketten kimondják a mondatot, majd átölelik egymást. Sokáig állnak így. Végül a gyermek is melléjük áll, és mindketten magukhoz szorítják. Az utolsó tíz percben a másik három gyermek, akik eddig semmilyen formában sem vették fel egymással a kapcsolatot, hanem elszigetelten álltak a térben, most egymásra talál. Lassan odamennek a szüleikhez, és érdeklődve, éber tekintettel figyelik az eseményeket. Szó nélkül közelebb lépnek a szüleikhez, és az egész család sírva átöleli egymást. Olyan, mintha egy szőlőfürtöt alkotnának: mindenki mindenkit átölel. A sírás feloldást hoz, és a családfelállítás légköre sem hasonlítható össze a kezdetén uralkodó atmoszférával.

Néhány perc elteltével a szülők a gyermekeik elé állnak. Simon a gyermekek sorában pontosan ott áll, ahová a kora szerint tartozik: a sor végén, a bal oldalon. A testvérek összekapaszkodnak, és moso¬yogva nézik egymást.
Lars és Susanne egymás után ezt mondja a gyermekeknek: „Mind a négyötöket szeretjük! Mi, a szüleitek, itt maradunk!"

(T. Schäfer: Hogyan válik a szevedés ismét szeretetté?)

Ildikó, ha nem probléma, kérdeznék még. (bár nem közvetlenül engem érint.)

Gyerekek esetében a szülő tud-e feloldani? Elébe mehet-e egy problémának, ha az még ki sem alakult igazán? Leírom a pontos kérdést, hátha úgy érthetőbb.

Pl. ha egy gyerek negyedikként érkezett egy családba és az anya kora miatt egyébként is kérdéses volt, hogy megtartják-e (plusz egy "rettentően jó" asztrológus vízfejűséggel riogatta az anyát...), gondolom a gyerekben ez a létbizonytalanság nyilván lecsapódott valahogy... biztosan érzékelte, hogy a leszületése bizonytalan. Jelenleg csak 12 éves, és nincsenek különösebb problémák körülötte, csak kicsit önbizalom hiányos, és elég introvertált. Szóval semmi nem indokolná, de miért ne menjen esetleg a szülő a probléma elébe, főleg ha tudja, hogy valahol ő okozhatott egy létbizonytalanságot a gyerekben...
Vagy túlságosan "falra festem az ördögöt"? és jobb várni, hogy egyáltalán mit okozott ez a gyerekben?

Köszi előre is.:)
Virág

Vannak olyan helyzetek, amikor nem szükséges, hogy végig vigyük magát az állítást, a változás elindításához az is elég, ha a témahozó meglátja azt, ami van. A következő is ilyen.

I. 35 év körüli nő, elvált, két gyermek édesanyja. A jelenlegi kapcsolata miatt jött el.
- Két éve vagyunk együtt a párommal. Az első év jól telt, azt gondoltam, megtaláltam az igazit. Aztán valami fura érzés kerített hatalmába: valami nem stimmel. Ez egyre erősebb, már az is felmerült, hogy itt a vége. Most nem tudok dönteni: menjek, vagy maradjak?
Beáll I. és a jelenlegi párjának képviselője. I. érdeklődve figyeli párját, aki először tanácstalanul néz körül, majd amikor megpillantja i.- t, felcsillan a szeme. I. még mindig mozdulatlanul áll, és érdeklődve figyel. A párja képviselője egy idő múlva lassan letérdel, és leül a sarkára, úgy nézi I.-t. Erre I legszívesebben sarkon fordulna, és elmenne.
- Tudod mit jelent, hogy a párod leült a sarkára?
- ?
- Azt, hogy úgy néz rád, mint az édesanyjára. Eldöntheted: vállalod-e ezt a szerepet a kapcsolatotokban, és akkor együtt maradhattok. Ha nem, akkor valószínűleg vége.

KIT KERESÜNK A PÁRUNKBAN?

- Szia!
- Szia!
- Olvastad Z blogját? Idézem: „Szükségem van valakire, akinek ÉN fontos lehetnék, akit meg lehetne ölelni, aki gondol RÁM, aki aggódik ÉRTEM, aki egy kicsit veszekszik VELEM....vajon hol van, miért nem találom....”
- Igen. Olvastam.
- És mi a véleményed?
- Hmm.
- Szóval…?
- Biztos, hogy tudni akarod? Készülj fel rá, hogy nem azt fogod hallani, amit vársz.
- Oké, rendben. Azért mondjad!
- Nekem gyerekkorom jutott az eszembe. Pont ilyeneket gondoltam, amikor bánatos voltam, és vágytam valamelyik szülőm szeretetére.
- Azt akarod mondani, hogy ezek gyermeki érzések?
- Azt. Kinek voltál a legfontosabb, ha nem valamelyik szülődnek? Persze ideális esetben! Kit lehetett megölelni, ha szükség volt rá? (Erős a gyanúm, hogy csak odabújós ölelésről van szó, nem szexről.) Ki gondolt sokat rád, ki aggódott érted, és ki veszekedett veled, ha valamit nem jól csináltál? A szülőd. Ezt igyekszünk átmenteni a párkapcsolatba. Ha nem kaptuk meg ezeket a dolgokat, akkor kicsit nehezebb a helyzet, mert nagyobbak lesznek az elvárások a párunkkal szemben. Igen árulkodó, ha a párok úgy szólítják egymást: anyukám, apukám. De nincs ezzel semmi baj, ettől még lehet boldog egy kapcsolat, ha mindketten vállalják ezt a szerepet. Ha körülnézünk, látunk ilyet a környezetünkben.
- Mond, honnan szeded ezeket? Szerintem, ez nem igaz!
- Nem mondtam, hogy igaz, azt mondtam: ez jutott eszembe róla. Fontos lehetsz egy férfinek, de sosem úgy, mint a szülődnek. Kivétel, ha átveszi ezt a szerepet.
- Hát igazad van.
- Miben?
- Tényleg nem azt hallottam, amit vártam.

Hát eléggé megérintett ez az utolsó eset, mert nálunk is ugyanezt a problémát érzem, bár nem biztos, hogy igazam van, de valami még sem jó, úgy érzem, afféle látszat harmóniában élünk. Az apuci-anyuci megszólítás nálunk is működött régen és én már tudatosan igyekszem erre figyelni, hogy ne apucinak szólítsam a párom. Bár érdekes dolog, hogy a nagyobb lányom, ha amúgy ösztönből kiabál valamelyik szülőnek, akkor engem hív apunak és az apját anyunak, persze utólag azért kijavítja magát. De azért elgondolkodtató a dolog. Kesereghetnék ezen, de nincs értelme, inkább a megoldásokon töröm a fejem, de nem igazán találom. Persze próbáltam erről beszélni a párommal, de gyakorlatilag nem érti miről beszélek és kezdünk távolodni kissé. Illetve én távolodom tőle, ő azt gondolja "minden rendben", csak anya gyesbeteg, majd elmúlik. De van-e megoldás, illetve mi az, ha az ember ezt tapasztalja a párkapcsolatában? Mit lehet tenni, ha a párod szerint minden rendben van és nem akarja/tudja észrevenni, hogy gondok vannak? Lehet-e valahogy ösztönözni, hogy újra elinduljatok egymás felé? Illetve mit tegyek én, hogy tudjak újra közeledni? Szeretet van, azt nem mondhatom, hogy nincs, de mégsem az a minőség, amire igazán vágyom. Persze nem teszek szemrehányást a férjemnek, hiszen nem véletlen, hogy ilyen kapcsolatban vagyok, mert volt idő, nálunk kb. 5-6 év, amíg tudtam hozni ezt a szeretet minőséget, tudtam lenni egy picit pótanyuci, mert valahol nekem is arra volt szükségem, hogy anyáskodhassak felette, nem uralkodó módon, de valahol mégis csak szeretettel terelgettem. S hiába tudom, hogy a férjemnél és nálam mik voltak, mik lehettek az okok, amik ezt kiváltották, a megoldást nem tudom, csak érzem, hogy fogy a türelmem, mert nem ez az igazi életem.
Tudtok-e pozitív példáról, akiknek sikerült áthidalni az ilyen jellegű nehézségeket? Vagy ennek általában mindig válás a vége?

Kriszti

Kedves Ildikó!Először is szeretném leírni hogy nagyon jó volt a mai nap sok érdekes eset volt és nagyon jól éreztem magam ,elolvastam a blogban is az eseteket ehhez kapcsolódva kérdezném mit lehet tenni ha nincs egyensúlyban az adok kapok. Ha nehezen adunk és nehezen fogadunk el dolgokat.Szeretettel Marcsi

Egy kedves ismerősöm küldte ezt a levelet néhány napja. A beleegyezésével teszem közzé.

„…..másik téma, ami nagyon nyom az az apám. El kellene búcsúzni, mert nem tudtunk, összeveszett velem, mert nem teljesítettem az elvárásait, és hiába próbáltam magam elfogadtatni, hogy ez a saját életem, inkább megszakított velem minden kapcsolatot. Hirtelen halt meg, egy perc alatt. Sokáig tagadtam, hogy ez engem mélyen érintene. Most itt az idő a feldolgozásra, légy szíves segíts nekem ebben, oldó mondatokat szeretnék kérni.”

Nem könnyű feladat ilyen kevés információból oldó mondatokat találni, ugyanis ez a helyzet nem ugyanolyan, mint például az elveszett ikertestvér témája, ahol sok azonos pont van. Ebben a helyzetben fontos volna azt tudni, hogy mi okozta az összeveszést. „Nem teljesítettem az elvárásait”, írtad. Nem inkább ő nem teljesítette a tieidet? Ezt érdemes átgondolnod. Ha nem tudsz valakitől elbúcsúzni, akkor még megoldatlan dolgaitok vannak.
A búcsúzás előtti lépés, az elfogadás is. Hellingernek van egy verse, ami erről szól. El lehet mondani a szülőknek úgy, hogy magunk elé képzeljük őket, és alulról felnézünk rájuk, mint a gyerekek, és elmondjuk a következőket:

Kedves Apa! (Anya)
Elfogadok Tőled mindent, az egészet
Mindennel, ami vele jár,
És azon az áron fogadom el, amibe ez neked kerül
Kihozok belőle valami jót, a te örömödre,
(emlékedre)
Hogy ne legyen hiába,
Megtartom, tiszteletben,
És ha szabad, továbbadom, ahogy te is.
Elfogadlak apámként,(anyámként)
Te pedig elfogadhatsz gyermekedként
Te vagy számomra az igazi,
És én vagyok a te igazi gyermeked.
Te vagy a nagy, és én vagyok a kicsi
Te adsz, és én elfogadok.
Kedves apa (anya)!
Örülök, hogy anyát (apát) választottad.
Ti ketten vagytok számomra az igaziak. Csak ti!
(forrás: Gunthard Weber: Kétféle boldogság)

Kedves Ildikó!
Időközben rájöttem még egy fontos dologra: hogy ha bármiért a szülőt hibáztatjuk, akkor ez tükör is arra, hogy kevésnek tartjuk azt, amit mi mint szülők szeretnénk adni. Ezt, kérlek, mindenképpen írd meg.

Állandóan változó partnerek és pánikrohamok: Jean
Jean már fiatalkorában is pánikrohamoktól és tériszonytól szenvedett. Felnőttkorára emellett arra is rájött, hogy nem képes tartós kapcsolatot kialakítani nőkkel. Az elmúlt húsz évét az jellemezte, hogy rövid időszakonként páni félelemmel mindig „újraszervezte az életet" — ahogy ezt ő maga megfogalmazta.

Sem a magánéletében, sem a hivatása területén nem tudta elviselni a tartósan egyforma szakaszokat, ezért mindig a változást kereste: „Időről időre lecserélem a munkahelyemet, és a barátnőmet is." Most, közel negyvenévesen, már sokkal problémásabbnak látja ezt, mint ezelőtt.

Ez az állandó vágyakozás valami másra, mondja Jean, állandó stresszel jár együtt, ami időnként pánikrohamokba és gátlástalan agresszióba csap át. pánikrohamok nemritkán egy gyilkosság vagy más bűncselekmény következményei, akárcsak ebben az esetben is. Jean négy fivér közül a legfiatalabb.

A családfelállítás első képe megmutatja, hogy valamennyi családtag egy irányba néz, néhányuk tekintete pedig a padlóra szegeződik. A terapeuta kérdésére Jean elmeséli, hogy az apja fivére a nácik uralma alatt eutanázia áldozatául esett. A nagybácsi pszichés zavaroktól szenvedett, intézetbe került, ahol a nácik meggyilkolták.

Ezután kiválasztják a nagybácsi és a tettes képviselőjét is, akik lefekszenek a padlóra. Egy idő múlva a tettes nem tudja levenni a tekintetét az áldozatról. Az anya halkan felzokog.
A tettes hirtelen azt mondja az áldozatnak: „Nagyon erős vagy!" Amikor Jean képviselője közeledni akar a nagybácsihoz, az azt mondja neki és a többi hozzátartozónak: „Maradjatok! Kérlek!"

Hosszú ideig csend van, miközben a tettes és az áldozat néma beszélgetést folytat. A tettes végül kezet nyúlt a nagybácsinak, de ő nem fogadja el azonnal. Hosszabb idő elteltével végre kinyújtja a kezét gyilkosa felé, majd meg is fogja a másik kezét. Ezután mind¬ketten — tettes és áldozat — ebben az új kötelékben elfordulnak a családtól, és lehunyják a szemüket.

A családfelállítás után a gyerekek képviselői elmesélik, hogy úgy érezték, mintha végre fény derült volna egy eddig tabunak számító titokra: „Ez a gyilkosság eddig nem létezhetett. Most már lehet róla beszélni."

A családfelállítás után másfél évvel Jean ismét felveszi a kapcsolatot a terapeutával, és elmeséli, hogy megszűnt a tériszonya. Már nem törnek rá az addig mindennapos agressziós rohamok és félelmek, nem akar menekülni az élettől, és a partnerét sem cserélgeti olyan gyakran. Stabil, tartós kapcsolatban él, nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak érzi magát, és időről időre eszébe jut a meggyilkolt nagybácsi.

(T. Schäfer: Hogyan válik a szenvedés ismét szeretetté)