Azt veszem észre, hogy a Tisztelet valahol elvakít. Ez egy rögzült társadalmi norma, aminek megvan az a hátulütője, - amellett, hogy a másik fél egóját csak feleslegesen hízlalja - hogy kialakul egy kép a szemünk előtt, aminek nem merünk "mögénézni" semmi esetre sem.

Ma elindult.
Aláírtam egy szerződést, amellyel elkezdődik egy teljesen új élet.
Új lakás, régi gondok. Legalábbis a fejemben. Tudom, ahhoz, hogy előre léphessek, muszáj megtennem és mennem kell. Tudom, hogy a csak az bátor, aki félni is tud. De ezt az érzést nem tudom egyenlőre feldolgozni.
Félek, hogy hogyan fogom tudni megoldani a gondjaimat, amik eddig is körülvettek, hogyan fogok boldogulni egymagamban. Persze az sem segíti a helyzetem, hogy állandóan az pörög a fejemben, hogy félek.

New Age-etek
Nem is új,
S nem is fog kitenni egy korszakot.

Egy óra ingáján billegtek,
Melyet az örökkévalóságig
Húztak fel.

Kétségbeesésetek
Ma reménységbe fordul,
S holnap ismét
Itt a csüggedés.

A lehangoltság falait
Leromboljátok,
De azok újra
Felépülnek másutt.

Az alázatosak öröklik
Majd a földet,
Amit az eszesek
Végül újra visszavesznek.

Jaj, már megint meditáltam! Ismét kiütött, de most nagyon jól vagyok! Már ideje lenne megtanulnom, hogy nekem nagyon jót tesznek a meditációk és gyakrabban kellene csinálnom! Miért is nem teszem? Lustaság, félek a kiütődéstől, nem akarom megoldani a problémáim?! De ez egy újabb kérdés, most nem erről szeretnék írni!