Nem mondtam, hogy mindent elhiszek Darwinnak. De attól még az evolúcióról azt gondolom, amit leírtam. (Egyébként én úgy tudom, Darwin nem tagadta Istent, vagyis nem teljesen, de még ha így lenne is... hát joga volt hozzá azt gondolni, és hogy ki mit hisz el, az mindenkinek a saját felelőssége szerintem).

Azzal a résszel én sem értek egyet, hogy nem az isteni erőtől ered az élet. Maguktól nem kelnek életre molekuláris rendszerek. De ez a testek evolúcióját még nem zárja ki. Én így képzelem el. A materialista tagadja ezt az isteni erőt, és a világot anyagi halmazok rendszerének képzeli el.

Egyik hozzászólásomban már benne van a válasz. Az állat is isteni eredetű létezés. Ezt már majdnem hogy csak a tapasztalásod tudja bizonyítani. Ugyanúgy ott van bennük is a Jelenlét. Mivel a tapasztalás milyenségétől függ, így vagy látod az állatokban ezt, vagy nem.

,,Elméletet akarok!''

Parancsolj,és ez válasz Alfának is,többször is hiányolta a szolipszizmust.
Az elején elég sok a filozófia,akit nem érdekel átugorhatja,csináltam egy feltűnő hézagot,ahonnan konkrét és könnyen érthető a dolog.

EVOLÚCIÓ ÉS INVOLÚCIÓ

A antitradicionalitás által meghatározott modern világban az evolucionisztikus-asszcenzionalisztikus alapvonású leszármaztatási, vagyis deszcendencia-elméletek minden területre kiterjesztetten érvényesülnek, de mindenek előtt azon a területen, amelyre — időben is — elsősorban vonatkoztatva voltak: a biológia területén.

Tekintettel arra, hogy az evolucionizmusnak nem csupán biológiai, mondhatnók szakbiológiai, - hanem fiozófiai és hüperfilozófiai — konzekvenciái is vannak, továbbá — általános létszemléleti-világnézeti konzekvenciái, mégpedig egészen messzemenő meghatározó erővel és jelentőséggel: megérdemli e problematikum, hogy a Traditionalitas Spiritualis et Universalis Metaphysica Integra priricipiumaira alapozódó hüperfilozófiai létszemlélet híveinek oldaláról nézve is — egy rövid, átfutóan vázlatos áttekintés keretein belül — szemügyre vétessék.

Az evolucionisztikus-asszcenzionális alapvonású deszcendencia-elméletek a »lamarckizmus-neo-lamarckizmus«, a »darwinizmus-huxleyizmus-haeckelizmus-neodarwinizmus«, ez utóbbiak mentén a »weismannizmus«, a »morganizmus«, míg a klasszikus »lamarckizmus-neo-lamarckizmus« és a »darwinizmus-neo-darwinizmus» újabb és újabb tökéletesítő elméletei kivétel nélkül — ha tompított hangon is — azt vallják, hogy az ember az állatvilágból származik, és — végsősoron — maga is állat, még akkor is, ha »fejlettsége« szerint roppant magasságban kiemelkedik az állatok sorából.

E tekintetben csaknem teljesen közömbös, hogy az álláspontok különböznek a tekintetben: az embernek és az emberszabású majmoknak, az embernek és a keskenyorrú majmoknak, az embernek és a majmoknak, az embernek és az összes többi főemlősnek volt-e közös őse, vagyis az, hogy a »szétválás« a »fejlődéses leszármazás« melyik fázisában következett be. Az sem lenne — e vonatkozásban — lényeges, ha a »szétválást« általában az emlősök vagy akár a gerincesek létrejöttével kapcsolnák össze.

A tradicionális állásfoglalás radikálisan elutasítja az embernek az állatvilágból való származtatásának a gondolatát és az ember — bármilyen tág értelemben vett — »végsősoron« állat-voltát: egyfelől mint antispirituális eltévelyedést, másfelől mint totális tudományos tévedést. Ezzel párhuzamosan azonban határozottan tételezi az ember és az állatvilág szoros, de egészen más alapokra visszavezethető kapcsolatát.

Ebben a kérdésben — kizárólagosan — biológiai alapon és keretek között nem lehet dönteni. A döntéshez »pluriasszpektuális« rátekintésre, biológiai, jelesül biológiai-palæntologiai-palæzoologiai, palænthrōpologiai, valamint zoologiai és anthrōpologiai, továbbá biologiko-logikai, filozófiai és hüperfilozófiai — magasról mélyrehatoló, minden szempontot tekintetbevevő, szilárd elvi alapokra támaszkodó rálátásra van szükség.

A biológiai fajfogalmak nem teljesen egységesek, de általában meglehetősen simulnak a filozófia nagyjából egységesnek tekinthető faj-fogalmaihoz, s mindezek együttesen a »hyperphilosophia hyperlogica species-conceptualitas»-ához. Ezek alapján kimondható, hogy a biológiai faj — ha az tényleg faj —‚ ha nem is változatlan és örökkévaló, mindenesetre »tartós«, a »diuturnitas« jegyében álló, ez biologiko-logikailag is így van, de tényszerűen is.

A fajon belül a mikro-transzformációk lehetősége nagy mértékben fennáll. A faj keretei azonban — egészen kivételes hatások e tekintetbeni szerepétől eltekintve — nemigen léphetők át, ha a faj nem csupán »nevezéktanilag«, hanem ténylegesen is faj.

Nem független ettől az, hogy a »faj-hybrid«-ek (faj-bastard-ok) kizárólag egymás között párosítva nem szaporíthatók korlátlanul. A ló és szamár-hibrid, vagyis az öszvér, lóval vagy szamárral párosítva — ritkán — utódok szülője lehet; az öszvér és öszvér párosításából csak egészen kivételesen születik utód. Az ilyenek utódainak a párosításaiból még ennél is kivételesebben. Ha lehetne is — valamilyen szinten — öszvéreket tenyészteni, a lovak és szamarak teljes kikapcsolása melletti „tiszta” és generációkon keresztül folytatódó „nagyüzemi öszvértenyésztés” „szponzorálása” és finanszírozása nem lenne túl gyümölcsöző és rentábilis befektetés.

A fajok tehát — az élővilágban — ha viszonylagosan is, de meglehetősen maradandóak; sokkal könnyebben kihalhatnak, mint más fajjá átalakulhatnának. Ez az egyik érv (nem bizonyíték, hanem érv) amellett, hogy az állatvilág »taxon«-jai — eltekintve a fajon belüli mikro-transzformáció lehetőségétől és tényétől — nem ősei és nem utódai egymásnak.

A biológiai evolúció — mint a különböző deszcendencia-elméletek alapelve összekapcsolódik az asszcenzió elvének az igenlő tételezésével —‚ így az evolucionizmus evolúciója nem csupán a kibontakozás értelmében fejlődés, hanem a magasabbrendűvé-válás, az emelkedés értelmében is az. Ezt némelyek — főként vallási-egyházi oldalról — szükségszerűnek, törvényszerűnek tekintik, olyannak, mint ami a »gondviselés« jegyében áll. P. Pierre Teilhard de Chardin S. J. — látszólag spirituális — fejlődéselmélete, amely — kezdetben — a római katholikus theologusok körében egyáltalán nem váltott ki osztatlan elismerést, ma egyre inkább — különféle módosításokkal — általánosan elfogadottá válik. Ez a Krisztusba- és Krisztus-hoz-fejlődő Kozmosz elmélete az igazán magasból mélyre tekintő rálátás fényében elveszti »superspiritualis« arculatának maszkjait, s feltárul igazi mivolta, amely a gyökerekig hatolóan antisprituális, és a kifejezett materializmussal kacérkodó »világnézeti« bázisról árulkodik.

A következetesen materialista evolucionizmus szívesebben beszél a törvényszerűségek és az esetlegességek együtthatásáról, — míg mások csak esetlegességekről elmélkednek az evolúció motivációinak vonatkozásában. Ezek a felfogások a fejlődésnek az emelkedéssel együttjáró voltát vagy csak részben, vagy pedig egyáltalán nem tekintik szükségszerűnek, de tényként és a fejlődésből következő tényként — feltétlenül elismerik.

A Traditionalitas Spiritualis et Universalis Metaphysica Integra báziselveire alapozódó hüperfilozófiai létszemlélet hívei szerint először az »Egyetemességek-Egyetemességé«-nek az eredetét kell megközelítően tisztázni.

Ezek szerint az »Egyetemességek-Egyetemességé«-nek örök voltát feltételezni: alaptévedés. Az »Egyetemességek-Egyetemességé«-nek a nem-örök voltát feltételezni: alaptévedés. Az Egyetemességek-Egyetemességé-nek az egyszerre-együttesen örök és nem-örök voltát feltételezni: alaptévedés. Az Egyetemességek-Egyetemességé-nek sem nem örök, sem nem nem-örök voltát együttesen feltételezni: alaptévedés, — és így tovább.

A világ teremtett voltát feltételezni: alaptévedés. A Világ nem-teremtett voltát feltételezni: alaptévedés. A Világ teremtett és nem-teremtett voltát — egyszerre és együttesen — feltételezni: alaptévedés. A világ sem nem teremtett, sem nem nem-teremtett voltát együttesen feltételezni: alaptévedés, — és így tovább.

Minden más — ehhez hasonló vonatkozású — felvetés esetében hasonló alaptévedésekkel találkozhatunk. Ennek kapcsán azt is ki kell mondanunk, hogy az, aki ettől eltérően vélekedik: nem tekintheti magát a tradicionális megalapozottságú létszemlélet hívének.

A legmélyebb-legmagasabb megközelítések — a fentiek maradéktalan fenntartása mellett — a Māyā-vāda és a Līlā-vāda, valamint — ezekkel szoros összefüggésben a theourgo-magico-solipsismus legradikálisabb tételezése mellett mehetnek csak végbe. Minden alaptévedés, ami a Világot vagy az Egyetemességek-Egyetemességét valamiféleképpen valónak tekinti, mert a »sem nem valamiféleképpen, sem nem valamiképpen«; a »sem nem mindenféleképpen, sem nem nem-mindenféleképpen« ‚a »sem nem semmiféleképpen, sem nem nem-semmiféleképpen« valósághipotézis feltétlenül helyesebb lenne, noha még ezek is alaptévedések maradnának.

A Világ és a Világok, a Kozmosz és a Kozmoszok, Egyetemességek-Egyetemességének a »leírása« — feltétlenül eltévelyedés. A »Descriptio Metaphysica« — ha valóban nem akar más lenni, mint deszkripció — őrültség és ostobaság, és vonatkoztatható erre az általunk messzemenően el-nem-fogadott logikai pozitivizmus valamennyi metafizika-ellenes vádja. A »Descriptio Solipsistica« sem fogadható el, ha valóban lét-leírás lenne; őrültség lenne és ostobaság, — semmi más.

A Traditonalis Spiritualis et Universalis Metaphysica Integra principiumaira alapozódó hüperfilozófiai létszemlélet hívei a »Descriptio Metaphysica Solipsistica«-t csak látszólagos és munka-hipotéziskénti deszkripciónak tekintik, amelynek örve alatt »normativ« célzatú doktrinális elvek közölhetők, — transszcendentális perspektívájú és megvalósítással összefüggő konzekvenciák megteremtése mellett.

A biológiai evolucionizmus vonatkozásában az inkreacionizmus is, a kreácionizmus is komoly szemléletbeni veszély, amelyek éppen az evolucionizmus-elleni elvi-eszmei küzdelem során semmiféleképpen nem bizonyulhatnak komolyan vehető armatúrák szolgáltatóinak, legfeljebb ezek egyikének vagy másikának az eleve elkötelezett hívei számára.

A kreácionizmus a »fundamentalismus biblicus« alapjaira helyezkedik, ami nem volna baj, ha ez valóban így lenne. Voltaképpen azonban csak felületi felszínt figyelembe vevő jelenségről beszélhetünk, amely kimerül a szószerintiséghez való szolgai ragaszkodásban, és a bibliai szövegek négy rétege közül a legalsóhoz-legkülsőhöz sem tud eljutni, mert ezeknél is külsőbb-alsóbb, rétegeken-kívüli és aluli szintnél — éppen görcsös és szolgai szöveghez kötöttsége miatt — megreked.

/INNEN AJÁNLANÁM MEGFONTOLÁSRA...ÉVA /

Az evolúció-involúció problematikájának közvetlen kezelhetőségét illetően — az alapelveinkhez való csorbítatlan hűség fenntartása mellett — kizárólag munkahipotézisként — nagyfokú »reservatio mentalis«-szal — hajlandók vagyunk elfogadni egy »quasi-creationismus«-t. A »quasicreatio« felülről-lefelé, proporcionálisan és hierarchikograduálisan megy végbe, »coagulatio materialisationalis«ként, organisztikus keretek között.

Noha az involucionisztikus-deszcenzionális — vagyis az inverz deszcendencia — hívei vagyunk, — még a megfordított törzsfákat vagy törzscserjéket sem vagyunk hajlandóak elfogadni. A fajok önálló — különálló »nádszálak«ként felülről-lefelé lépnek be a megnyilvánulásba, fokozatosan materializálódva, majd megsűrűsödve jelennek meg a földi világban.

Az úgynevezett alacsonyabbrendű fajok hamarabb, a magasrendűek később materializálódtak teljesen. A foszszilizációk sorozata ezt a végleges materializációt tükrözi, — s ez azt a benyomást keltheti, mintha a későbbi alakok a korábbiaktól származnának. Ez egy tudományos-rendű »optikai csalódás«, amelyet a biologiai palæzoologia, palænthrōpologia — kiválóságainak feltétlenül észre kellett volna venniük. Meg kell jegyeznünk, hogy a 20. században számos kiválónál kiválóbb biológus emelte fel a szavát a lamarckizmus, a darwinizmus és ezek derivátumai ellen, tudományos ellenérveket sorakoztatva fel ezeket cáfolandó. Ezeknek a sokasága együttesen hatásos igazán. A legutóbbi időkben mindenelőtt Roberto Fondi munkássága a leginkább figyelemreméltó, de a korábbi evolucionizmus-ellenzők munkássága sem hagyható figyelmen kívül. A részleteket illetően még semmi sem lezárt, ami tulajdonképpen nyilvánvaló, — de az egyre inkább körvonalazódni látszik, hogy a lamarckizmus és a darwinizmus, valamint azok az elméletek, amelyek ebből keletkeznek, merőben tarthatatlanok.

Az átmeneti formák általában hiányoznak, ez már önmagában is alapjaiban rendíti meg a transzformizmus evolucionisztikus egészét, még akkor is, ha elvakult hívei nem veszik észre. Ha az átmeneti formák sohasem hiányoznának, — még az sem rendítené meg az »anti-transzformizmus« alapelveit. Kézenfekvő példa a vakondnak, e földalatti életformát „választó” rovarevőnek a mibenléte; más földfelületi életmódot folytató rovarevőktől kellett — mármint a lamarckizmus és a darwinizmus hívei szerint — származnia, de az átmeneti alakok hiányoznak. Nehezen is képzelhető el, főként abban a hosszú stádiumban, amikor a földfelületi életmódról már nagyjából leszoktak, de a földalatti életmódhoz még nem alkalmazkodtak eléggé. A »szükség« oldaláról sem magyarázható meg semmi; miért lépett volna fel annak az igénye, hogy a föld alá kellene költözni, amikor a föld felszínén is biztosított volt minden életfeltétel. A rovarevő-fajok sokasága él a talaj-felszín közelében, de nem az alatt, ugyanolyan klimatikus viszonyok között mint a vakond, s ebből következően nincs semmiféle hátránya, persze előnye sem, mint ahogyan a vakondnak sincs — magyarázatot nyújtó — előnye vagy hátránya az életmódjából következően. A zsiráfnak azért van hosszú nyaka, mondják, hogy elérje a fák lombozatát. Kétségtelen: a zsiráf főként a fák lombjainak leveleivel táplálkozik. Azért igen gyakran legelészik is, szétvetett első lábakkal. Ahol lombos fák vannak, ott többnyire a fű is megterem, a többi patás is — olykor-olykor — két hátsó lábán állva ágaskodva, esetleg a két első lábával a fatörzsnek támaszkodva, fel-fel ugorva eléri a lombos fák leveleit, és fogyasztja. De meglennének a lombos fák levelei nélkül is, ahogyan — kissé kényelmetlenebbül élve — a zsiráf is meglenne a lombok levelei nélkül. Ott, ahol lombos erdők vannak, viszont fűlegelés nélkül is minden további nélkül meg tudna élni. A nyakmegnövesztés igazi indítéka ismeretlen. Átmeneti formák nem léteznek. Az okapi, amelynek szintén hosszú nyaka van, — bár rövidebb, mint a zsiráfé —‚ semmiképpen nem lehet a zsiráf nyaknövesztésben megrekedt, és így tovább fennmaradt őse, ezt senki sem merné komolyan állítani.

Hasonlóképpen végig lehetne menni így az állatfajok sokaságán. Egyiküknek sincs igazi, feltétlen és egyértelmű immanens előnye abból, hogy olyan, amilyen, de persze hátránya sem. A kihalt állatok sem rendelkeztek valamiféle alapvető hátránnyal, amiért feltétlenül ki kellett volna halniuk. Figyelemmel arra, hogy évmilliókig éltek úgy, ahogyan éltek. Fel szokták vetni, hogy például a kardfogú tigris számára egyre inkább hátrányt jelentettek óriásivá növekedett szemfogai, s ez közrejátszott a kihalásában. Nagyon sokáig éltek a kardfogú tigrisek még maximális méretű szemfogakkal is; — nem kezdték visszafejleszteni szemfogaikat, ahogyan ez az evolucionista transzformizmusból következnék. Azután kihaltak. Lehet, hogy ennek a végbemenetelében tényleg volt hatalmas szemfogaiknak szerepük, de semmiképp sem lehetett a fog-megnövekedés a tulajdonképpeni főok. Az állatfajok és a környezetük között nyilvánvalóan működnek kölcsönhatások, amelyeknek — különösen a fajon-belüli módosulások vonatkozásában — nagy jelentőségű következményei lehetnek, de nem ezek generálják az új fajok megjelenését. Az állatfajokat egy személyfeletti, de személytelen és személyes arculatot is mutatni tudó — hatalom és uralom teremti. Ez egyfelől a »Dēmiourgos«, másfelől a »Metakosmiā«-t reprezentáló »Makranthrōpos« (makro-anthrōpos), aki teremt, s egyszersmind az ember tévútbeli, zsákutcaszerű lehetőségeit — mint kozmikus gondolati-akarati-imaginatív formákat önmagában szeparálja, majd projiciálja ezeket. Ezek a formák valósulnak meg állatfajokként.

A fajok voltaképpen egy »trias«-t alkotnak. Ez az állat- isten — »Thēriotheos« — és az állatdémon — »Thēriodaimōn« (ez utóbbi két további arculattal) — ezek együttesen alkotják az állatfaj csoport- vagy fajszellemét. A harmadik a materializálódott faj — mint az egyedek összessége.

Ebben az értelemben az állatok „származnak” az embertől, vagy következnek az emberből. Nyilvánvalóan nem a mai biologiai embertől és nem biologiai leszármazás szerint.

Az ember a maga specializálatlanságában, amely — bizonyos tekintetben multi-specializáltság, még mai formájában is sokkal inkább »ősnek« tekinthető, mint leszármazottnak. Még a mai emberi csontváz is sokkal inkább egy »ős« csontváza, — agykoponyájában is, arckoponyájában is, és a koponya alsóállkapcsi részében is, de végtagjaiban úgyszintén, mintsem egy leszármazott »utódé«. Az úgynevezett ősemberek jelentős része nem igazi ősember és nem emberős, — bár olyan »ősemberek« is voltak, akiknek szerepük van a mai emberek generatív együttesében. Az úgynevezett ősemberek közül azok, akiknek részük volt a mai emberek milyenségének létrejöttében, jelentékeny részüket tekintve korántsem voltak olyan szellemileg „visszamaradott” lények, mint azt feltételezik, noha ilyen valóban alacsonyrendű — típusok is előfordultak.

A majomszerű ősemberek, előemberek és majomemberek sohasem voltak az ember ősei, hanem túlkorán minerali-materializálódott alig-emberi létformák képviselői.

Az ősidők animális alig-emberének lehettek-voltak olyan rasszai, amelyek a később tárgyalandó »substratum lemurianum« emberi-állati-phantomális lényeinek a továbbalakulásában szerepet kaphattak.

Az állatok, tehát egyfelől teremtmények, másfelől tévutak és zsákutcák kiiktatásának produktumai, ismét másfelől kozmikus rendű akarati-gondolati imaginatív aktusok eredményei és projekciói, Az »ontogenesis embryonalis et fetalis«, amely — a haeckelianizmus és poszt—haeckelianizmus hívei szerint — a »phylogenesis« gyors és megismétlődő „végigfutása”: egyfelől korántsem olyan hű leutánzó megismétlődése bizonyos állati formációknak, mint azt vélni szokták, de amennyiben ezek a hasonlóságok fennállnak — mint ahogyan valamennyire ténylegesen fennállnak —‚ akkor ez távolról sem az egyébként nem is létező »phylogenesis« gyorsított és analogikus megismétlődése, hanem annak a lenyomata, ahogyan a metakozmikus eredetű makrokozmikus Ember „megtagadja” az állati létformákba való belerögzülés lehetőségeit, azokat kiiktatja önmagából, és túllép azokon. (Julius Evola ezt szinte csak odavetve, ám mégis igen érzékletesen érinti a Metafisica del Sesso című, alapvető jelentőségű művének elején.)

A Heinrich Steffel-i természetszemlélet egyik idevágó megállapításai szerint: „minden állat egy rögeszme”. Ez együttesen fejezi ki az állati létformák kiiktatandóságát, ugyanakkor ezek akarati-gondolati-képzeti eredetét is. Az állatok teremtettsége és akarati-gondolati-képzeti eredete viszont valami olyasmit fejez ki, ami a játékosság meglétét implikálja, szoros összefüggésben a Līlā-val. Az állatok sokasága — egyebek között — azért sokaság, és azért olyan, amilyen, mert egy Hatalom-Uralom szakrálisan játékos »szeszélye« ezt így akarja, ugyanakkor ezt az emberi lét- forma benső köréből mégis kiiktatja. Az állatok — ezek szerint — bizonyos limitált értelemben — tulajdonképpen emberek. Korántsem érdektelen olykor úgy tekinteni a legkülönbözőbb állatfajok szemünk elé kerülő és tanulmányozható egyedeire, hogy felidézzük annak gondolatát és képzetét: ez az állat — bizonyos értelemben és mértékben — voltaképpen és sajátosan módosult ember.

Ezt — nyilvánvalóan — könnyebb megtenni egy gorillát szemlélve, mint egy földigilisztát megfigyelve, de az alapelv — lényegileg — minden esetben ugyanez. (Egyébként mindez — a megváltoztatandók megváltoztatásával — a növényekre és a növényvilágra, sőt, még az úgynevezett „élettelen” természetre nézve is igaz, amely természetesen nem annyira élettelen, mint ezt a materialista tudomány materialista művelői vélni szeretnék.)

Meg kell jegyeznünk, hogy az egész »Univerzum« »emberi« eredete a leghatározottabban korrespondeál számos hagyomány tanításával. (Ez egyáltalán nem mond ellent annak a tradicionális alaptanításnak, amely szerint az embernek — mint földi embernek — nincs feltétlen kitüntetettsége a létben.) Ezek szerint nem csupán az „élettelen” természet, ideszámítva a csillagok quadrillióit és galaxisok milliárdjait, a növényvilág, az állatvilág, a szorosan vett emberi világ, hanem a Mennyei Hierarchiák, az Angelosok, Arkhangelos-ok, Arkhē-k, Ekhsousiā-k, Dynamisok, Kyriotēs-ek, Thronos-ok, Kheroub-ok, a Serāph-ok és az ezek felettiek világa is ember-Isten által alkotott, a Metakosmanthrōpos-t képviselő Makranthrōpos-tól származik. Ez nem zárja ki azt, hogy a Serāph-ok létformájában ugyanez nem ’Ādām Qadmōn-nak, a Kezdet Emberének tekintetik hanem S’rāf Qadmōn-nak, a Kezdet Serāph-jának.

Nyilvánvaló, hogy minden ember Manu-nak (Mahā-Manu-nak) Vagy Prajāpatinak (Prajāpati-Pati-nak) az inkarnációja, vagy — ha úgy tetszik — reinkarnációja. Ezek az inkarnációk a »possibilitas versionalis«-ok megnyilatkozásai, teremtések és kiiktatások is egyszersmind. Tágabban minden állat, minden élőlény, minden lény, minden létező (entitas) ilyen megnyilatkozás, materiálisan ilyen inkarnáció vagy akár reinkarnáció.

A »Makrotheokosmanthrōpos« — és ennél is magasabb létrendi fokon — a »Metatheokosmanthrōpos« a legfelső-legvégső lényegiség értelmében Én-Önmagam vagyok; ez még nem Én-Önmagamnak a »Metaphysicum Absolutum« -nak megfelelő Önmagamiság(om)-ba redukált fokozata, de egyike a legmagasabb »circumcentrális« lét- és tudatállapotoknak. Magától értetődően nem a Saját-Személyiségemhez kötött Én-Önmagamiságról van szó, hiszen ez szintén hozzá van kötve egy szorosan vett és inkarnált egyedi-egyéni emberi létformához. Így nem vagyok sem őse, sem teremtője, sem kiiktatója a létformák sokaságának, — de ebben az állapotban — quasi-tudatosan — mégis megragadható személyi önmagam kapcsolata Önmagammal — mint a Lét Léten-túli középpontjával, s ezt megelőzően Önmagammal mint a Létformák eredőjével.

Ilyen értelemben minden emberi inkarnáció az Én-Önmagam inkarnációja, az én inkarnációm vagy akár reinkarnációm, sőt, minden állatfaj és állat, minden élőlény, lény és létező az én megnyilvánulásom és materiálisan az én megtestesülésem.

Az egyes emberekben — ha valóban élesen, magasról mélyrehatóan figyelnék — megláthatnám az Embert és Önmagamat. Az állatfajokban és e fajok egyedeiben nem csupán a sajátosan módosult embert láthatnám meg és kellene meglátnom, hanem modális Önmagamat is.

Hamvas Béla gyakran és szívesen idézi azt a Saint-Martin-i gondolatot, amely szerint nem a Világból kell nézni, szemlélni, meglátni és megérteni az Embert, hanem az Emberből a Világot. Ez valóban így van, de még inkább így van kiegészítve azzal, hogy nem a Világból kell nézni Embert és az Emberből Önmagamat, hanem Önmagamból az Embert és az Emberből a Világot. Nyilvánvaló, hogy nem Önmagam személyes létállapotáról és nem az Ember csak-földi asszpektusáról van és lehet ez esetben szó.

Az ember és az állatvilág (és egyáltalán — az élővilág, sőt, természeti világ) viszonyának e rövid, vázlatos, ám — úgy véljük, mégis — megvilágító érintése után visszatérhetünk az evolucionizmus gondolatához. A fajok tartósságán viszonylagos maradandóságán kívül, amely önmagában is kizárná az evolúciót és az asszcenzionális »descendentia macrotransformistica«-t, — egy ennél is sokkal lényegesebb argumentumot is meg kell említenünk.

Az Istenség, Manu, Mahā-Manu, Prajāpati, Prajāpati-Pati számára — az Uralomban — nincs sem descensio, sem asscensio, nincs evolúció és nincs involúció. A tradicionális létszemlélet nem azért involucionista és deszcenzionista, mert az involúciót vagy éppen a deszcenziót helyeselné, egyáltalán nem.

Ezeket a legmesszebbmenően nem helyesli, és nem igenli, viszont megállapítja, hogy a megnyilvánultságokban, az azokat nem uraló megnyilvánultak vonatkozásában csakis és kizárólag involúcióról és deszcenzióról lehet beszélni. Ez nem csupán tényszerűen van teljesen így, de egyáltalán nem is lehet másképpen.

Mindaz, ami alá van vetve a szükség- vagy törvényszerűségeknek, mindaz, ami alá van vetve az esetlegességeknek, mindaz, ami alá van vetve a szükség- vagy törvényszerűségek és az esetlegességek elegyének: az ebben lévők számára kizárólag involúció és deszcenzió lehet, semmi más. Az Uralom és az Uralkodó számára nincs sem emelkedés, sem süllyedés, — az uralomnélküliségben csak süllyedés lehetséges. Van emelkedés is; az asszcenzió — a tradicionális létszemlélet számára — mindennél fontosabb. Asszcenzióról azonban csak akkor beszélhetünk, ha az autonómián alapul, ha az egyértelműen felülről vezérelt, ha az maximálisan tudatos és akaratlagos és — ha még relatíve is, de — igen nagy mértékben szabad. A heteronomia, az autonomia-csökkentség, a nem-felülről-vezéreltség, a tudatosság, az akaratlagosság korlátozottsága vagy hiánya, a szabadság meglétének csökkent intenzitása-extenzitása, a szükség- vagy törvényszerűségek, esetlegességek vagy ezek keveredésének meghatározó szerepe mind kizárják az asszcenzió lehetőségét, sőt, az asszcenzió lehetőségének még a gondolatát is.

Az asszcenzió és a deszcenzió nem csak fent, vagyis uralmi-uralkodói pozícióban lehet még létre-sem-jött vagy meghaladott, hanem lent is ellenmeghaladott lehet, — s ennek az ellen-meghaladottságnak a beteljesülése — a Semmi. A deszcenzió mindig ezen irány felé megy végbe és ezen irány felé fokozódik.

Ehhez hozzá kell tennünk azt is — a külön nyomatékosítás végett —‚ hogy alacsonyabbrendűből sohasem lehet — esszenciálisan — magasabbrendű. Tehát nem lehet — például — sem a mókuscickányokból, sem a félmajmokból, sem majmokból, sem a keskenyorrú majmokból, sem pedig az emberszabású majmokból vagy ezek őseiből sohasem — ember.

Ismételten fel kell hívnunk az olvasó figyelmét, hogy a beavatás és a »suprarealificatio metaphysica« során végbemenő alulról való felemelkedés nem ellen-argumentum a fentebb elmondottak tekintetében; ez az alulról való felemelkedés voltaképpen — nem alulról való felemelkedés, hanem felülről alányúló önfelemelés, amely felülről vezérelt asszcenziónak is nevezhető, mint ahogyan ezt így is neveztük néhány sorral korábban.

A fajok tartóssága, és a fentebbiek egybevetése e tartóssági elvvel, úgy véljük — figyelemmel az eddig elmondottakra — az ebben való komoly elmélyedés esetén, minden gondolkozó emberben fel kell ébresztenie a kételyt az evolucionizmus, az asszcenzionalizmus és az ezeken alapuló makro-transzformista deszcendencia-elméletek „igazságát” illetően. Aki biologiai szempontból e kérdéssel foglalkozni akar, annak H. Marconi, Edgar Dacqué, G. E. Mattei, L. Lafont, Max Westenhöfer, újabban Hermann Poppelbaum, Dewart, Schwabe, de legfőképpen G. Sermonti és Roberto Fondi művei ajánlhatóak, s azok a szerzők, akikre ők hivatkoznak. E szerzők szemlélete nem teljesen egységes, és spirituális elkötelezettségük is nagyon különböző. A részletek tisztázása — mint már megjegyeztük — egyik szerzőnél sem teljesen lezárt, egységesített, a továbblépéshez szükséges tájékozódást elősegítő — lezárásról még kevésbé lehet beszélni. Ennek ellenére az, aki a tradicionális szerzők műveit egybeveti a fentebbi biológusok műveivel, nem marad teljesen tájékozatlan, s nem marad puszta kétségek között, — nem kell sem ismét az evolucionizmushoz csatlakoznia, és nem kell — a végsőkig való leegyszerűsítés kedvéért a kreácionizmus ernyője alá menekülni.

Különös, noha egyáltalán nem megdöbbentő —‚ hogy a Római Katholikus Egyház rövid ellenállás után, néhány kritikai megjegyzés kíséretében minden további nélkül elfogadta a lamarckista-darwinista evolucionizmust, s csak újabban kapcsolja ezt össze a P. Pierre Teilhard de Chardin S. J. már említett, veszedelmesen antispirituális tévtanaival, ugyanekkor semmi, vagy szinte semmi figyelmet nem fordított és nem fordít az igazi evolucionizmus-kritikákra, s nem csupán a tradicionális szerzők műveit nem veszi figyelembe, de a 20. század evolucionizmust elutasító biologusait sem. A Római Katholikus Egyháznak elemi és alapvető érdeke lenne az ilyen irányú kutatásokat — Intézetek felállításáig elmenően — támogatnia, de semmiféle ilyen irányú megnyilvánulás nem tapasztalható még az egyházi ókonzervativizmus egyre ritkuló köreiben sem, hogy az egyházi modernizmus egyre szaporodó és terebélyesedő köreiről ne is beszéljünk. A történelmi protestáns felekezetek sem fordítanak semmiféle érdeklődést az evolucionizmus-kritika irányában. A neo-protestáns szektarianus felekezetek némelyike felismerte-felismeri az evolucionizmus alapvetően eretnek voltát, de — minthogy ezt nem a lényeget illetően ismeri fel — ezzel nem az adekvát evolucionizmus-kritikát állítja szembe, hanem a bibliai fundamentalizmus kreacionizmusát, a lehetőségekhez képest argumentálva. Az evolucionizmus általában is teljesen tarthatatlan, de a Traditionalitas Spiritualis et Universalis Metaphysica Integra alapelveire épülő létszemlélet hívei számára abszolúte elfogadhatatlan. Az, aki az evolucionizmus felé akárcsak a legcsekélyebb engedményre hajlandó, sőt, még az is, aki nem „könyörtelen” ellenfele a legmérsékeltebb evolucionizmusnak is, nem vindikálhatja joggal önmaga számára azt, hogy a tradicionális létszemlélet hívének tekintsék, még akkor sem, ha egyébként minden vonatkozásban tántoríthatatlan és kreatív — híve a tradicionális elveknek.

Vannak olyan okkultisztikus és szellemtudományi irányzatok, mint például az anthrōposophia, amely a testiség, a „burkok” alakulásának vonatkozásában a legkifejezettebben involucionista és deszcenzionista, a leghatározottabb anti-lamarckizmus és anti-darwinizmus értelmében. E tekintetben szinte kifogástalan minden feltárása és felvetése, — a legszigorúbb tradicionális mértékek figyelembevétele mellett is. A lényeget illetően ezzel diametrálisan ellentétes álláspontot foglalnak el az anthrōposophicizmus végletekig elkötelezett — a „steineriolatria”-t követő — hívei: egyfelől — az esszenciális Én-t illetően is — a Sok-Énelvűség álláspontjára helyezkednek. másfelől pedig a legradikálisabb evolucionizmust képviselik — úgymond — spirituális értelemben. Ezzel kapcsolatban is beszélnek involúcióról, amelyet most már az evolúció és az asszcenzió követ, sőt, az involúció és deszcenzió is — implicite — már evolúció és asszcenzió volt. Az anthrōposophia felvetései közt igen értékes meglátások is találhatók, — egészét tekintve azonban kifejezetten antitradicionális irányvonal, mint ezt az említett »szellemi evoiucionizmus«-uk is világosan kifejezi. Hiába van nagyszerű involucionisztikus elméletük a testeket, a „burkokat” illetően.

Rámutattunk, hogy a »Makrotheokosmanthrōpos« és a »Metatheokosmanthrōpos« doktrinális felvetése csak akkor teljes értékű, ha kiegészül a »theourgo-magico-solipsismus hyperphilosophicus« maradéktalan és legalább intuitíve verifikált élő elfogadásával, — enélkül, mint minden más doktrinális tételezés, ha meg van fosztva ettől; lényegtelen fecsegés, amelynek lehetnek felületi érdekességei, de igazi megvilágító-megvilágosító ereje és érvénye nincs.

Mindig a theourgo-magico-solipsismus-ból kell kiindulni, mindig ennek kell lennie a háttérnek és a támasztéknak, s mindig ehhez kell visszatérni. Egyébként semmi igazi értelme nem lenne bármivel is foglalkozni. Ez volt az eddigiekben is a voltaképpeni hol erősebben, hol kevésbé erősen megmutatkozó vezérfonalunk, s ez lesz a következőkben is.

Forrás: Dr.László András: Traditio Mathaphysica

Elméletet akartál,remélem ez kimerítő volt.