Elgondolkodtam a dolgon Sanyi. Családom nincs, gyerekem sem, mert nem tudtam, vagy akartam a felelősséget vállalni. (kis kör)

A családom csak az Apámból áll, és még Őt is nehezen vállalom. (nagyobb kör)

A nagy kör, na igen. Pár éve jöttek hozzám egyre többen, kérdeztek, vagy csak meséltek. Én elmondtam hogy látom a dolgot. Vagy nem értettek, vagy megharagudtak, mert nem akartak szembe nézni saját magukkal. Akkor azt mondtam, oké és teljesen vissza vonultam, nem beszéltem és csak kerültem mindenkit.
Most szelídebb lettem. Hagyom, hogy jöjjenek és nem mondok semmit csak ha kérdeznek. Már nem fáj, hogy maguknak okozzák a szenvedést "hagyok mindenkit a maga világában létezni". DE még mindig azt szeretem a legjobban, ha egyedül vagyok és képtelen lennék ott állni a kör közepén.

Talán nem mindannyiunknak dolga felelősséget vállani valakikért. A csendemben és a békémben sokan megnyugszanak, érzem, ahogy csitulnak a hullámok, de ez nem én vagyok és nem az én felelősségem, vagy a feladatom. Egyszerűen megtörténik, és így jó, a többi, csak gondolat:)

Egy cipőben járunk kedves Csongor, ezért kíváncsian várom én is a Sanyi válaszát.
Szerintem valahol ott lehet a gond amit írtál is, hogy a szerelembe vagyunk szerelmesek. Az érzés hiányzik és nem a másik ember. Egy kapcsolat felébreszti a békés időszakunkban oly szépen nyugvó egonkat és az kellemetlen, még akkor is, ha szeretjük a másikat. Ezért szerintem belülről szabotáljuk a kapcsolatot. Főleg ha utána (nálam így szokott lenni) olyan boldogság tölt el, hogy újra egyedűl vagyok, a béke és harmonia olyan hulláma önt el, hogy úgy érzem soha nem kell senki. Aztán eltelik 2-3 hónap és megmozdul bennem valami. Valamilyen hiány lép fel és úgy ahogy írtad szerelmes leszek a szerelembe. Vágyom rá, keresem. Azt figyeltem meg, hogy olyan férfiak felé irányul ez a vágy, akit ha akarnék sem tudnék megszerezni, és ez szerintem egy védelmi mechanizmus, hogy nehogy túl közel kerüljön bárki is hozzám. Ez kívülről nézve szomorú. Nem tudom a megoldást. Annyira jó egyedűl, olyan csodálatos a csend annyira más világ van odakint...
Sanyi, mi a megoldás?

Feltetted azt a kérdést, amit talán már én is sokszor magamnak, de ez most ült és beletalált a lényegbe.
Miért nem tudom a gyengeséget elfogadni?

Későn este olvastam a válaszod és reggel mire felébredtem megvolt a válasz. Összetört teljesen, kegyetlenül fájt de örülök neki és hálás vagyok neked érte!

A MIÉRT-re a válasz az édesapám. Mindig is nagyon szerettem őt, egy hatalmas fizikailag erős ember még mindig. (innen a nagy és erős férfiak szeretete:)) Viszont belsőleg iszonyúan gyenge, egy papucs volt világ életében. Anyám azt csinált vele amit akart és az sokszor minden volt csak nem szép. Én sajnáltam őt és nem értettem, hogy miért tűri miért nem csap már az asztalra, ő a férfi, viselkedjen végre úgy. De nem és emiatt a gyengesége miatt nem volt nekem sem ott soha, pedig annyira vágytam a szeretetére. Anyukám féltékeny volt rám és ahogy egy kicsit közelebb kerültünk egymáshoz Apuval, mindjárt közénk állt és az én papucs Apukám elfordult tőlem a béke kedvéért. Anyut rendbe tettem magamban, két Hellingerre volt szükség hozzá, de a második után úgy éreztem levettek rólam több mázsás terhet. Ezt a dolgot Apuval valahol tudtam, de hogy ez ilyen mélyen ül azt nem.

Itt van a miért, hogy miért nem viselem el, hogy egy férfi gyenge és tehetetlen legyen, mert valahol még mindig a gyermekkori trauma él bennem és igen valahol nem bocsájtottam meg Apukámnak sem, hogy a gyávasága miatt engem cserben hagyott. Ez most fáj, de tudom, hogy fájnia kell! Ehhez tartozik az is, hogy én mindig is erős voltam, nőként villanyt szereltem fúrtam fel szekrényeket és megdöbbent amikor a szomszéd barátnőm felhív, hogy hogyan kell elemet cserélni egy távirányítóban. Erős voltam, valahol soha nem igazán nő, talán ezért nincs gyerekem, ezért nem éreztem soha anyai ösztönöket. Pedig annyira szeretnék gyenge lenni! Jajj Sanyi!

Hogy miért mentem egyáltalán bele ebbe a kapcsolatba? Mert tudtam, hogy a gyengeség elfogadása nekem egy feladat és megpróbáltam megoldani, de az úgy nem ment. Annyira kerestem, hogy mit akar mondani még ez a kapcsolat, főleg miután szakítottam vele és újra összejöttünk. Tudtam, hogy valami ott van az orrom előtt csak nem látom. És most utólag ami megdöbbentő, hogy Apukámmal sokat nevettünk azon, hogy a srác és ő mennyire egyformák, mennyi a közös tulajdonságuk. És mégsem láttam meg! Őrület!

Szóval a megoldás a kezemben van. Nagyon sokat sírtam, ez nagyon mélyen volt bennem. Hogy hogyan lesz tovább, az majd kiderül. Az biztos, hogy a srác felé a dühöm elpárolgott és most eszembe jutnak szép pillanatok is abból a pár hónapból. Ez már nagy dolog.

Apukám nehezebb lesz. Anyu 3 éve meghalt és ő azóta teljes depresszióban, gyógyszerekkel, néha alkohollal tengeti az életét. Én minden nap beszélek vele, két évig cipeltem magammal rendezvényekre, még meditációkra is. Együtt olvassuk Osho-t Tolle-t, de nem engedi magába azt amit olvas. Elme szinten felfogja talán, de mélyebbre nem megy. Olyan, mintha a lelkét több méteres beton fal venné körül, áthatolhatatlan. Nem tudok neki segíteni. Viszont nap mint nap szembesülök a gyengeségével, a tehetetlenségével, ahogy elhagyja magát és meg sem próbál tenni semmit azért, hogy jobban érezze magát. Nehéz! Talán, ha elfogadom a gyengeségét, ha megbocsájtom neki a múltat és azt, hogy ő ilyen akkor könnyebb lesz. Vele is és talán egy társsal is.

Igen, nem tudom magamban sem elfogadni a gyengeséget, pedig nagyon szeretnék az lenni. Szeretnék nő lenni, gyenge és gyengéd. Nem akarom megváltani a világot és nem is az én feladatom. Nem kell mindent tudjak, mindenhez értsek, nem dől össze a világ, ha segítséget kérek (soha nem tettem!) Nagyon nagy falat ez, de megbirkózom vele, mint mindennel mert erős vagyok ugye?:):)
Amikor Anyu meghalt Apu 3-szor próbált öngyilkos lenni, én pont akkor hagytam el a férjemet és költöztem egy idegen városba. Egyik nap a pszichiátriára mentem Apámhoz, másnap vissza a volt férjemhez dolgozni (közös cégünk volt) ahol olyan ordításban volt részem, hogy csak na. Ez így ment fél évig. Közben itthon egyedül, barátok nélkül, segítség nélkül próbáltam életben tartani magam. Néha sikoltottam valakinek hogy segítsen, mert nem bírom tovább! De bírtam mert erős vagyok:) Akkor nőttem fel. Ezerrel próbáltam keresni a miérteket - asztrológia- letenni a terheket -Hellinger- és erőt meríteni valahonnan - Reiki. Így utólag megérte, de nem volt semmi:) Elnézést kérek, hogy így belemerültem, de szakadnak fel a múlt sebei.... Már befejezem.

Nagyon szépen köszönöm Sanyi a segítséget! Soha nem találkoztunk, de itt voltam az oldaladon minden nap, mert itt kellett legyek:) Nagyszerű közösség van itt olyan igazi "haladó csoport" és ez a te vonzásod. Segíts továbbra is nekünk! Én megpróbálom egyedül, de ha nem megy jelentkezem. Köszönöm!
Évi

Azért címzem hozzád a válaszomat, mert fájdalmat és dühöt éreztem a leveledből (lehet, hogy rosszul)

Ugy ahogy írtad, hogy a megcsalás oka nem tőled ered, így maga a tett sem rólad szól, téged minősít! Én voltam már megcsaló és megcsalt is, ismerem mind a két oldalt. Amikor én csaltam, akkor az nem a páromról szólt, hogy ő kevesebb, vagy csúnyább, vagy rosszabb a szeretőnél, hanem akkor ott adódott egy alkalom, amikor elsodort a szenvedély. Ennyi és semmi több. Ez rólam szólt és nem a páromról, akit szerettem továbbra is ugyan úgy! Nem vagyok büszke a tettemre, de nem is szégyenlem.

Voltam már "megcsalt" is. Megismerkedtem egy olyan nem monogám emberrel akiről te is írtál. Ez kiderűl már az elején a kapcsolatnak, sőt már látni az első találkozáskor:) Én elfogadtam ezt a tulajdonságát épp úgy ahogy a többit. Nem éreztem, hogy én kevesebb, vagy több lennék azért mert neki másra is szüksége van. Élveztem amikor velem volt, nem akartam megváltoztatni és boldogan emlékszem minden pillanatára a kapcsolatunknak. Egy mély szeretet él bennem ha rá gondolok, a legtöbbet tőle tanultam mgamról az életről, a világról.

Kedves Veronika, nem akarok én itt okos lenni, de annyian esnek ebbe a "hibába", hogy személyesnek veszik a "megcsalást" és elkeserednek. Hidd el, hogy ez nem rólad szól, hogy ahogy te fogalmaztál "nem vagy elég jó a párodnak"! Szó sincs ilyesmiről, ez az érzés benned van és te érzed így és nem a párod talál kevesebbnek! Vannak nem monogám emberek és van aki leél 40 évet a párjával és nem kíván meg mást. Nem vagyunk egyformák. Ha pedig egy monogám kapcsolatba bejön egy harmadik aki nem csak egy kaland, hanem egy szerelem, akkor ott már nem megcsalásról beszélhetünk, hanem a kapcsolat elvesztette az egységét. Ilyen is van, de erről sem te vagy a másik tehet, vagyis ez sem személyes. Lejárt az időtök, tovább kell lépni, új utakat járni, új leckéket tanulni. Attól te még tökéletes maradsz!
Évi