Nem vagyunk elég tudatosak a kapcsolatainkban. Olyan elvárásaink vannak, amik nem reálisak. Ha ismernénk magunkat és képesek lennénk megismerni a másikat, akkor hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ki milyen, milyen képességei, igényei vannak, milyen sebei, és mennyire és melyiken tud és akar egyáltalán változtatni.

Egyre inkább úgy látom, hogy nincs dolgunk a másikkal, abban az értelemben, hogy bármit is el kellene várnunk azzal kapcsolatban, hogy ő ki tudja elégíteni az igényeinket. Sőt, azt gondolom, hogy ilyen nincs is, hogy bárki ezt meg tudná tenni. Csakis azzal van dolgunk, hogy magunk milyenek vagyunk és mivé kell hogy változzunk. Ha képes vagy a hűségre, jó. A másik nem, fel kell tenned a kérdést magadban: jó nekem olyan emberrel élni, aki ezt teszi velem, FÜGGETLENÜL attól, hogy miért teszi?

Ez nagyon fontos. Az ember csak a saját lépéseiért felel. Jó, ha dühöngök, ha elkeseredek, ha rossznak érzem magam? Jó nekem ez? Vagy ki tudom mondani a nemet, és ezzel azt is elengedni, ami jó volt nekem ebben a kapcsolatban. Ehhez persze bizalom kell, hogy az élet visszaterel mindig oda, ahol dolgod van, hogy esetleg erre a másik jól reagál (tanul), és még lehet, h a kapcsolat is jobbá lehet, esetleg, hogy még jobbat hoz az élet, és azt tartogatja számunkra.

Hiszen fejlődtünk azáltal is, hogy elengedtünk, hogy beláttunk, hogy nem a dühöt, a kényszert és a tehetetlen vergődést választottunk, hanem tudtuk magunkat annyira szeretni, szabadon szeretni, hogy hittünk a szabadság prioritásának, a szív erejének, és azt választottuk ahelyett, ami kevés (vagy akár sok) jót kaphattunk egy másik embertől.

A kapcsolatok nem azért vannak alapvetően, hogy biztonságban legyünk, hogy szeretve kegyünk. Aki ezt nem tudja, az még sokat tévedhet és sok bánatot okozhat magának. Elsősorban tanítanak a kapcsolatok, lehet, épp egy másik olyan által, aki még nem tudja azt, amit te, hogy a hűség jó dolog, amit nem azért választ az ember, mert elvárás, vagy mert e nélkül nem megy valami, hanem mert ez esik jól. neki. De ha mégis olyannal futsz össze, aki ezt nem tudja, vagy nem lát más megoldást, mint te, akkor jobb, ha elengeded.

Persze, ha ez nehéz neked, akkor ott van dolgod. A bizalommal, a bölcsességgel, a szeretem magamat-tal. Az élet sok mindenre megtanít- és lehet, hogy amit ezáltal az eset által tanulsz, segít téged majd a következő kapcsolatodban, sőt ez biztos. Az, hogy most nem ezt látod, nem baj, de attól még igaz. Gondold végig.

Szabadon élni azt jelenti: merem látni a valóságot,,el tudom választani mi az én dolgom és mi másoké, szeretem magam, tudok elengedni, mert bizalommal vagyok önmagam és az élet felé. Szeretem az életet a maga változatosságában, és tudom, hogy mindenki ennek a játéknak csak tudatlan, vagy tudatos részese. Ezért nem kötöm magam emberhez, dolgokhoz. Csak az élet erejéhez, amiben élek. Ez mindig továbbsegít, és új, egyre jobb és egyre izgalmasabb dolgokat tanít és ad. Sok dolgot, amire VALÓJÁBAN vágyok!

És szabadon élni jó!!

Sok szerencsét! :)

Namaszte

Köszi Csaesz. Azért válaszolok, mert annyira megdöbbentett, hogy mennyire mást lehet kivenni abból, ami itt olvasható, mint amit én olvasok ki a saját írásomból.... :)

Ez persze nem csak azért van, mert annyira mások a nézőpontok, és mindenkié fontos, még ha más is, de azért is, mert lehet, hogy nem volt elégséges a kommunikációm minősége. Bár az az érzésem, ez esetben inkább az előző, a nézőpont mássága a döntő. De cáfolj meg, ha nem. :)

Azokat a pontokat említem, amire reagáltál:

Szóval az az érzés és tudatállapot, amiről bátorkodtam megpróbálni írni, ami önmagában is elég nagy vakmerőség :), egy egyensúlyi állapot. Nem akartam boldogságként megnevezni, még most sem nevezném annak. Ez inkább egy olyan állapot, ahonnan nem vágyunk már sehová. A végén annak a tudatos felismerése, hogy még az Égbe sem vágyunk, mert belátjuk, hogy ez is csak egy illúzió, és hol is találhatnánk meg a boldogságunkat, ha nem itt és most? Bármilyen hurrikán közepén is találjuk magunkat, amikor már végre kicsit tudatosabban tudunk körülnézni az életünkben.

A hurrikán-hasonlat annak a felismerésnek a hasonlata, hogy a boldogság nem valamiféle cél elérésében rejlik, valamikor, valahol, ami valahol és valamikor másutt van, hanem pusztán az elfogadásban, valahol ott tud talán felcsillanni, a jelenből, amiben a tér és az idő forgatagában egyensúlyozva lehetünk csak, egy tökéletes egyensúlyban, amiben valójában csak ritkán vagyunk.

Mert a kötéseink, a vágyaink és a félelmeink berántanak az idő és a tér illúzióiba.

Ezért ezzel a mondatoddal értek egyet: "Én is úgy látom most, hogy a boldogság utáni hajsza, és ennek csillogása a jövőnkben csak egy illúzió, a valóságban létünknek ez nem célja. "

Az ok nélkül maradni állapota valóban, talán így nem egészen érthető. Ok nélkül maradni azért nehéz, mert mindennek oka és eredete van, és mert az elme és az ego csak ebben a világban tud létezni, elképzelni, megvalósítani. Ok nélkül nem kezdünk bele semmibe, ok nélkül nem tűzünk ki még célokat sem. pedig a varázslat világában, a boldogság bölcsőjében, belül, a szeretet számára nincs szükség okra.

Tudnánk-e ok nélkül létezni, meg tudnánk-e engedni magunknak, hogy "csak" éljünk? Gondolj bele, ez hatalmas tett volna. Honnan az erő? Nincs igazolás. Miért teszed? -kérdezik. "csak. Mert így teszem" Nincs magyarázat, nincs ok. Honnan merítjük az erőt, ha nincs aki/ami igazol? Elméletben erre könnyű választ adni, de gondolj bele, mennyi mindent, szinte az egész életünket igazolások alapján éljük. ezek a sémák. Mert így szokták. Mert ez a trend. mert erre van pénzem. Mert szerelmes vagyok. Mert Szükségem van erre. Mert ezt mondták. Mert megbüntet a rendőrség. Mert ezt tanították. Mert ezt várják el. Mert azt gondolom, hogy... Mert azt hiszem hogy.... Mert azért születtem, hogy.... Még arra is okot keresünk miért születtünk. Pedig az elménk soha nem fog erre választ adni.A szívünk pedig nem tesz fel kérdéseket. Ő "csak" érzékel valamit.

Arról, amit a célokról és ok-nélküliségről írtál azt gondolom, hogy az elme nem képes ezek nélkül létezni, és ahhoz, hogy az utunkon járjunk, átmenetileg szükségünk van célokra. Ha ezeket idejekorán veszítjük el, valóban depresszióba eshetünk. De felismerhetjük, és új célokat kereshetünk. Viszont ahogy most felismertem, hogy az okok nélküli életben, a szabadságból merített erőben van a valódi életerőm, úgy valószínűleg azt is be fogom látni, hogy nem a célokban van az igazság. :) Hanem valahol az úton, a "sorok között".

Az elengedésről pedig annyit, hogy én már szerencsére tudom, hogy a mindent elengedni állapota még csak a fele az útnak. :) Utána az jön, hogy visszakapod a hurrikánod, és megmérettetsz, vajon a közepén állva, úgy, hogy már elengedtél mindent, képes vagy e egyenes maradni, talpad a földön, fejed teteje az ég felé, becsukott szemmel, tökéletesen érzékelve a körülötted tomboló élet-árt, benne lenni, vagyis RÉSZT VENNI BENNE, tenni, nap mint nap, gondolkodni, érezni, dönteni és cselekedni, úgy, hogy többé nem ragad el a forgószél kísértése és ereje.

Vagyis számomra ez elengedés és a Mennyország, a boldogság kulcsa nem egy út felfelé, minden nélkül. Hanem a maradni tudás, a helyem elfogadása, a tökéletes belső megéléssel, a szabadság tökéletes megvalósításával belül, MINDENNEL EGYÜTT, ami az életem része, ha már megteremtettem.

Még ha az egy hurrikán is. :)

"Az emberek általában úgy halnak meg, hogy egész életükben hiába hajtották, keresték a saját boldogságukat, legtöbbünk csak pici morzsákat kap belőle, vagy még annyit se. "

Azt gondolom, ez azért van, mert keressük. :) Mert egyszerre keveset merünk a jelenben maradni, ok és cél nélkül, kapcsolatban lenni önmagunkkal, és csak ebből az önmagunkkal való kommunikációból merítve és motiválva, bátran cselekedni, csak azt tenni, gondolni és érzeni, amit akkor kell, és kérdések nélkül menni tovább a következő pillanatba.

Én így látom most.

Namaszte

Igen, ezek az élmények olyan jók tudnak lenni! Én nem olyan régen találtam egy nagy pillangót apámék régi darálójában. (Mint helység.) A tenyeremre vettem, de az is csak mászni tudott, és tanácstalan voltam, mit tegyek vele, mivel tennék vele a legjobbat. Egészségesnek látszott, de nem repült mégsem. Hosszasan gyönyörködtem benne a tenyeremen, nem akart elmenni. Végül, úgy döntöttem, hogy felviszem a lépcsőn, a felső udvarba, mert ott van egy kis kert, talán nagyobb biztonságban lesz, amíg rendbe jön, ha csak megázott, vagy ilyesmi. És a lépcsősor közepén egyszer csak elszállt!! Sokáig néztem, ahogy átrepült a tetők felett, míg az a megnyugtató érzés fogott el, hogy már teljesen jól van. Bennem is nagy öröm volt emiatt.

Egy másik alkalommal a kilenc éves gyerekek bölcsességének lehettem tanúja, egy pillangó megmentésével kapcsolatban. A sétálóutcán mentem a fiammal, a kis barátjával, meg még a barátnőm egy hároméves kislányával, amikor a fiúk lélekszakadva futottak felém, és egymás szavába vágva magyarázták, hogy ott egy hatalmas pillangó az utca közepén, és vergődik, és nem tudják mi baja. Majd alig néztünk újra rá, már ki is ötölték, hogy megmentik onnan, és egy nagy virágláda szélébe teszik. Meg is tették, amíg én újra a kislányt terelgettem. Visszafelé, amikor elmentünk amellett a rész mellet, ahol a láda volt, megnéztük a pillangót újra, aki sajnos egyre rosszabb állapotban volt, láthatólag haldoklott. Alig élt. Mondtam nekik, hagyják szegényt, most már sajnos nem sokáig fog élni. Szomorúan elindultak mellettem tovább, de közben újra és újra visszamentek ellenőrizi a pillangót. Én nem nagyon tudtam erről, mert a kislányra figyeltem, őket hagytam az utcában szabadon bóklászni magam körül előre- hátra. Egyszer csak jöttek azzal, hogy "anyu, megmentettük a pillangót! segítettünk neki meghalni!" . Először nem is értettem, aztán megkérdeztem, mit csináltak, mire elmondták, hogy a haldokló pillangót a földre tették, és eltaposták, " gyorsan". Teljesen le voltam döbbenve egy pillanatra, amíg felfogtam, mit is tettek, anélkül, hogy erre valaha is tanítottam volna őket (bár Ármin lehet, hogy találkozott már ilyennel, de a fiam biztosan nem, és benne sem volt egy szemernyi kétely sem, hogy jót tett a haldokló állattal). Megérintett, hogy milyen bölcsek még a gyermekek, és mennyi igaz kegyelem van bennük, amire mi, felnőttek már sajnos sokszor képtelenek vagyunk a kételyek és kérdések, dogmák, és félelem áradatában.

Ez a két történet egyben két, érdekes, különbözőnek látszó megoldás a "megmenekülésre" egy szorult helyzetből, ami valójában, lelki szinten egy. A szabadság szabadság a halálban és az életben is. És ami segítség, segítség mind a kettőbe. Jól mutatja ez a két példa, hogy a kegyelem milyen sokféleképpen jelenhet meg, és hogy kívülről megítélni bármilyen cselekedet, tévedés.

Namaszte

Ha rólad hozzászólok másnak, úgy, hogy meg sem kérdezlek, és ráadásul olyasmiket írok, ami nem igaz, vagy részigazság, valószínűleg te sem ugrálnál örömödben. De ha még sincs így, mert ennél te már bölcsebb vagy, akkor csak annyit jelezek, hogy én viszont nem így reagálok erre, hanem úgy, hogy megvédem magam. Ugyanis a jövőben szeretném elkerülni a hasonló helyzeteket. És erre megkérlek téged is. És most leszögezem, hogy sajnos nem érdekel, hogy erről mi a te véleményed, amit egyébként sok helyzetben nagyra értékelek. Remélem, megérted.

A spirituális egohoz az is hozzátartozik, (hogy én is elemezzelek egy kicsit itten), hogy ahelyett, hogy értelmesen válaszolnánk egy ember kérdésére, kérésére, vagy felvetésére, vég nélkül elemezgetjük a ő reakcióit, mint valami guruk. Ez az oldal már befuccsolt ettől egyszer. Ezért itt most ezt a beszélgetésünket lezártam, remélem legközelebb jobban oda sikerül majd egymásra figyelnünk. Egymásra, és nem arra szövegre, amit be akarunk mutatni itt.

Ez nem negatív, csak nemet mondtam valamire, amire már egyébként eredendően is nemet mondtam, mert nem kértem a véleményedet rólam, és főleg nem úgy, ahogy azt másnak tálaltad. De ezt úgy látszik nem sikerült még megértened.

Amúgy még le is írtam neked és neki, hogy mi az, ami valójában van, de erről azután egy szót sem érdemeltem ejtetni. Ebből is látszik, mi érdekelt téged valójában. Nem én, és nem a segítségnyújtás. Ez esetben. Ezt légyszives lásd be, mert jobban járnánk mind itt akkor.

Én már kiléptem abból a spirituális tévedésből, hogy mindig pozitívnak mutassam magam. Akkor is, ha nem annak látszik. Ha nem fogadják el, amit képviselsz, lehet, hogy számodra negatív. Én csak megállítottalak, mert ezt látom jónak, a saját érdekemben. Ez nem negatív, és téged sem látlak annak, és a hozzászólásod sem, ami egyszerűen csak hamis és nem helyénvaló, és ebben az esetben megteszem, amit meg kell - magamért. Anélkül, hogy azt gondolnám, ez nem elég spirituális.

A torokcsakrámnak meg semmi baja, továbbra sem. Pedig még mindig sokat beszélek.
Egyébként ennek sok oka lehet, nem csak az, amiről írtál, esetemben inkább az indulatok, az érzelmekkel való telítettség, illetve esetenként terheltség ( a kettő nem ugyanaz, mert a művészetben pl az előbbiből élek) okozza, , de még inkább az ezekkel párosuló nem kellő tudatosság egy dologban, ami miatt hosszabb lére kell eresztenem dolgokat, mire megfogalmazom.

De, bár ez esetenként zavarba-ejtő, esetleg zavaró is, régóta azt a tudatos technikát űzöm, hogy inkább belekezdek, mert mindig segít abban, ha elkezdem, hogy rövidüljön a téma legközelebbre. És jobb, mintha elfojtanám, sokkal, mint azelőtt.

Tisztában vagyok vele, hogy nem olyan jó, mintha jobb lenne, nekem is vannak hibáim. :) És dolgozom rajtuk. Sajnálom, ha túlságosan lefárasztottam bárkit.

Namaszte