Kedves Buddhanita!

Én is pontosan úgy érzek, ahogy írtad. Köszönöm az írásod, hihetetlenül sokat segített...
Nem is tudok most mindenben reagálni rá, mert annyi témát érintettél, meg el is gondolkodtattál... De pl. a vallások és a tudatszintek párhuzamával kapcsolatban is megvilágítottál valamit.

Lehetséges az, hogy mostanára nem csak egy vallásban kell megtalálnunk magunkat, hanem egy új vallás alapjait rakjuk le? Esetleg többét??

Ez némely egók számára talán bántónak tűnik ezen az oldalon, üzenem hogy nincs szándékomban semelyik másik vallást kritizálni, éppen hogy örülök, hogy a megvilágosodásnak ennyi útja van, és ennyi igaz, tiszta szívű mester született már a Földre, hogy segítségünkre legyen megtalálni a szívünk tiszta útját.

De mindenképpen szembetűnő, hogy sokan vagyunk, akik sok nézet és vallás tanításait kell hogy integrálják, mire megtalálják magunkhoz a saját útjukat. Olyan, mintha ezekből a tudatosságokból egy újat építenénk a magunk számára.

Nem kitaposott ösvényen haladunk, hanem fáradtságos munkával ásunk ki és rakunk le magunk elé egy -egy követ, hogy egy lépést megtehessünk előre.... Az viszont megrendíthetetlen. Egy-egy döntésünk gyümölcse. Én legalábbis ezt élem meg.

Azt hittem ez a Bakságom miatt van (egyébként én is meg vagyok áldva csillagokkal: Bak-Kos aszcendessel :), de látom, te éppúgy ezt műveled... Ez nagyon sokat segített. Még nem találkoztam ilyennel. (A mesteremen kívül, de azzal éppen az elengedés fázisában vagyunk, és az általad is említett emberi oldalát meglátva gyors hátra-arcot vágott az egóm...:)

Aztán kiderült, hogy akkor tulképp épp azt csinálom, amit kell... Ő úgy fogalmazta ezt meg, hogy "összeszedem a kellő tudatosságot". Most is kaptam egy szeletet, Tőled, amiért nagyon hálás vagyok. Ezzel tudattal is meg tudom erősíteni a szívem, a tudatosságom, hogy TUDOM, mit teszek.

Hasonló szintű szellemek lehetünk (lehozott tudatosság), vagy éppen most találkozunk egy adott tudatossági szinten, hogy infót cseréljünk... Te vagy a tükröm, abban, amilyen utat járok, és én a tied... Segítünk egy mást tudatosítani. :) Egymás teremtései vagyunk. Te az enyém, és én a tied.... Hogy belenézhessünk a tükreinkbe....

Hallottál már a fraktál-rendszerű Univerzumról? Ezért lehetséges ez a jelenség.

Segíts, kérlek ha tudsz, mit értesz "takarítás" alatt?

Az egyik legnagyobb bajom, hogy nagyon tud pörögni az elmém... Nem részletezem... Az egóm világáról meg jobb említést sem tenni...

Épp túl vagyok egy óriási bőgésen, ami egy éve körülbelül olyan állandó, természetes állapotnak mondható. Nem tudom, meddig tart, de érzem, hogy tisztít.

Olyan sok technikát ismertem meg az elme lecsendesítésére, de egyiket sem voltam képes jól használni... Pedig az a furcsa, hogy egytől egyik mindegyiket megtapasztaltam, rögtön az elején. Volt olyan, hogy csak hallottam róla, és másnap megéltem a maga tökéletességében. Meg hogy egy mester tanítását leírtam 4 oldalban két nappal a tanítás előtt....! De ami nagyon rossz, hogy NEM TUDOM A SAJÁT ÉLETEMBEN ALKALMAZNI....Illetve tartósan nem... Ennyire makacs lennék? Ez is az egóm, a nem elfogadásom műve lenne? Ez megint nem tudom, miért van, de hosszú erőltetés után feladtam... Ha nem működik, akkor nem működik. Nekem meg sürgősen szükségem van egy működőre... És akkor jött a sírós ima. Ez az egyetlen mentsváram. De még mindig csak úgy működik, hogy sok feszültség kell felgyűljön bennem, (nyilván nem -tudatos működésem eredményeképpen), mire kiárad a szívem. Ezt szeretném egy olyan metódusra váltani, amiben jól tudom gyakorolni az elmélyülést kétségbeesés nélkül is.

Bár ezek a sírások rendkívül hasznosak. És segítenek elkerülni az öngyilkosságot.... :)

Elindítottál bennem valamit, ne haragudj, hogy magamról írok, de olyan érzésem van, tudsz segíteni.

Valahogy olyan az én utam, hogy megkaptam az összes tanítást, beavatást, de a saját életemben még csak épp hogy elkezdtem élni. Épp hogy felfedeztem az egóm poklait, elkezdtem megismerni a blokkjaimat...de még ritkán és kuszán sikerül kezelnem... És egy ambivalencia az egész, hogy nagyon jól TUDOM, mi történik, sokszor látom magam kívülről, de NEM LÁTOM a következő lépést, és hiába mondogatom magamnak: NE FÉLJ, NE FÉLJ, NE REAGÁLJ, LÉGY AZ ITT ÉS MOSTBAN STB, elgyengülök. Pedig híres maratonista vagyok ha az életemet nézzük...

Nem tudom, miket olvastál el eddig tőlem, ha érdekel olvasgass bele azokba az írásokba, amit esetleg még megragadnak, csak röviden írom le, mi van....

Engem egy gyógyíthatatlan betegség szorított rá, hogy induljak el végre egy úton, amit egész életemben kerestem (önmagam). Már zombi voltam, egész életem, egészségem romokban, de én mosolyogva erőltettem a beépített programok szerint az életem, amikor egyetlen kimondott mondattal bevonzottam a mesterem. Közel három évig voltunk együtt, megéltem vele egy karmikus, tornádó-szerelmet, megkaptam az összes tanítást, kihozott a halál torkából (gyógyító), megtanultam érzékelni az energiát, meg belekóstoltam mindenféle más dimenziókba. Aztán elhagyott.

Szép kis történet.

Most, a Tudás ajándékával, itt ülök egy halom kakin, és próbálok rájönni, mit is kéne tennem. Egy éve majdnem megőrültem (amikor elment), mert az energia, amit kivont, szó szerint az életem volt. (erről már sokat írtam). Mostanára sok mindent rendeztem magamban, (tehát már elkezdtem a lapátolást...) talán végre sikerült elengednem minden szinten.

Szeretnék változtatni az életemen. Ami jelenleg jól tükrözi a születésem mátrixát. Nem tudom, ilyen szempontból vizsgáltad-e már az életed, nagyon tanulságos. Szóval, aki még nem került a saját energetikájára, nem kezdte el felülírni a tudatosságával, tettivel a sorsát, az a születését éli minden percében. Annak fájdalmait ismétli.

Én most éppen anyám szülőcsatornájában lógok, félig holtan, utolsó életenergiáimat az elszakadásba ölve, egy életképtelen májjal, amit még a méhében raktam össze. Ő kínlódik, majdnem beleőrül, meg én is. De megszületni nem tudtam egyedül. Jött a kanál, meg egy műtét hat hetes koromban, amit abszolút, és többszörös Isteni csoda, hogy túléltem. Vagy az én erőm. És utána minden rendeződött. Huszonkét évre. (csak aztán kezdett lázadozni a májam...) És most minden ismétlődik... Varázslatos szörnyűség... :)

Most, ennek a tükre: miután az életem, a házasságom, a múltbeli motivációim tönkrementek, az egészségem romokban hevert, az erőm teljesen elhagyott, aztán a párom is, visszaköltöztem a szüleimhez, felkerültem a májváró listára. Nincs semmim, csak egy kifizethetetlen hitelem, rokkant-nyugdíjam, nagyjából tönkrement idegeim, depresszió, meg hasonló lelki hullámvasút-élmények, egy nagy adag tudatszint-emelkedés, ami viszont otthon konfliktusokat szül.

Anyámék képtelenek elengedni, rámtelepedtek, mint a hullára a legyek. És sokkal életerősebbek mint én (a helyzetből adódólag). Pedig már tudom, mit kell tennem magamért. Csak az más, mint amit ők élnek. Nagyon más. Az egy könnyű, finom valami az örökös aggodalom, és vádaskodás helyett. Figyelem és tudatosság a magunkra -erőszakolás helyett. Bizalom, a félelem helyett. Önvizsgálat és sírás. Adok időt magamnak-stratégia, a nyugtatók helyett, amit anyám is egy évtizede szed a pánikrohamaira. De persze nem változtat. helyette engem vádol és meg akar felelni a képzelt anya-szerepének.

Táncolnék én.... De nem tehetem, mert zavarja őket. Minden zavarja őket, ami a gyógyulásomról, a tudásomról, vagy az "új hitemről" szól. Már rég nem adok hangot, ezeknek, de teljesen le kell folytanom a szellemem, ha nem akarom, hogy nekem essenek. Ezt el is várták tudat alatt mindig tőlem, sajnos. Csak úgy záporozik belőlük a tudatalatti dühük, minden tartalom, amiről nem is tudnak. Engem vádolnak a tönkrement életükért. Miközben én rájöttem, hogy senkit sem kell vádolni, és egy dolgot szeretnék tenni: úgy élni, ami ebbe az iráynba visz.

De azt ott nem tehetem. Ez van. A kegyelem három éve alatt megtanultam hogyan kellene segítenem magamon, de nem hagyják. Ők nem tudnak, mégis erőltetik az összes dolgot, ami nem segít.

El kellene költözni. Igen, tudom. Már átlátom a mögöttes okokat is, érzem, helyes döntés. És halványan érzem azt is olykor, hogy a világ megsegít, amint felvállatam azt, amit mát tizenévesen meg kellett volna tennem, és nem hagyni magam elnyomni a tudatlanságuk, halálos aggódásuk, betegság-tudatban tartásuk által.

De van egy bökkenő. Pontosabban egy gyönyörű, hat éves fiam. És harmincezer forintom havonta. (Ennyi marad mire kifizetem az autót). Már szinte mindent megpróbáltam. Imádkozni, bevonzani valakit, aki átvállaja hitelestül az autót, munkát találni. Bár fogalmam sincs, mire vagyok képes ebben az állapotomban, ami viszonylag stabil, de nagyon oda kell figyelni rá, és alkalmazkodni, és tudomásul venni a napi energia-mennyiséget. Ez nagyon változó. Ezért nem nagyon lehet rá alapozni, és általában nem elég a mindnennapos dolgaim ellátására, fizikailag, elsősorban... Én nem mondhatom egy főnöknek, hogy bejövök betegen is dolgozni... Egyszerűen nem vállalhatom a kockázatot...

Nem akarom leírni a variációkat, mert nagyon hosszú. Tényleg minden utat elindítottam. A szüleimmel is mindent elkövettem, ami csak tellett tőlem, hogy megértessem velük a szitut. Még mindig semmi. Ami nekem azt jelenti nem itt van a megoldás. De akkor hol?

Egy rehabilitációs osztályon vagyok, (ezt pillanatok alatt megteremtettem magamnak :), mert éreztem, szükségem van egy kis távolságra az otthoniaktól, érlelni a döntésem, tisztán látni.

Tegnap arra jutottam, mindegy, megteszem az első, halálosan rémisztő lépést, amiért mindenki kivétel nélkül el fog ítélni a családomban, és amivel elválasztom magamtól a drága kisfiam, és semmi garanciám, hogy túlélem, és lehet hogy ez is csak az egóm műve... a Mindenség kegyelmére bízom magam, ami azt jelenti, átmeneti szállást keresek/kérek tengődni 30 ezer forintból. De tennem kell valamit magamért, azért, hogy úgy élhessek, ahogy a szívem diktálja, hogy ne legyek zaklatva ezért, hogy legyen békém, hogy belül is megtaláljam. Hogy sírhassak ha azt kell, ne kelljen elmennem otthonról. Hogy táncolhassak, és kelljen bűntudatot éreznem azért, mert nem tudok több lenni ebben a helyzetben, mint ami vagyok. Hogy megismerhessem és legyőzhessem az egóm. Hogy dönthessek úgy, nem szedek gyógyszert... Hogy megtaláljam a békét, és elkezdhessem azt élni 35 év után, aki vagyok. Hogy megírhassam pl. azt a könyvet.... , amikor már alkalmas leszek végre arra, hogy egyáltalán koncentrálni tudjak annyit... Hogy rájöjjek végre, ki vagyok, mert aki voltam, azt mintha kitörölték volna a tudatomból... Egyszerűen nem működik, bármit teszek.

Sikeres zongorista, kórusvezető voltam. De már nem vagyok. Egészséges voltam. de már nem vagyok. Anya és feleség voltam. De már az sem vagyok. Mert a korlátaim nem tesznek alkalmassá a feladataimra. Tanár voltam, de már egy fikarcnyi motivációt sem érzek a zene-tanításra. Minden voltam, és most már szinte semmi vagyok.

Amíg nem tudom ki vagyok, mit is akarok valójában, hogyan vonzzam be az új életem? Amíg nem érzem magam, az önbecsülésem, az erőm, addig, hogyan teremtsek bármit?

Érzem, hogy egy olyan élet vár rám, amit sosem éltem. Egy másik személyiség. Hogy le kell tennem a múltam, és az összes gondolatot, és töltést, amit a szüleimtől örököltem. Hogy ne asszerint működjek. Már rég túlnőttem őket, de az anyagi kötések és a betegség miatt nem tudtam függetlenné válni. Tudom, hogy tehetséges vagyok (művészetnek éltem egész életeben, van három diplomám, mintha számítana, szorgalmas, kitartó, aktív voltam egész életemben), hihetetlen megfelelési vágy hajtott, ami már nem motivál, illetve mindannyiszor a fejemre koppintanak.... És a művészet őszinte szeretete. Még mindig hiszek az életem erejében, Istenben, vagy tök mindegy minek nevezzük. Csak rátalálnék már.

Egyébként a transzplantációnál a következő történik: kicserélik a májat (a szellem, életút, sors lakhelye!!), teljes vércserém lesz (a személyiség, az asztrális cseréje!!!). A többi (a szemléletváltás) asszem már megtörtént. Úgyhogy tényleg, szó szerint, semmi sem marad. A tenyeremben az életvonalam elvékonyul, aztán zsuppsz, eltűnik. Majd vele párhuzamosan egy másik vonal folytatódik... Két és fél éve várok a májra, és meggyőződésem, hogy azért nem jött még, mert tudatosan kellett elkészülnöm erre az egészre. Annyira zavar, hogy mindent értek, mégsem látom, hol szúrom el. Tudom, ha jó úton járok, ott nincs szenvedés. Csak megoldható feladatok.

Onnan indultam, hogy amikor annak idején megtudtam, mi vár rám, már a halál szélén voltam. Fel sem fogtam az egészet. Elöször életemben én, a halhatatlan Bak, a tűzzel táplált föld, úgy éreztem, nincs erőm ehhez. Na, akkor jött a mesterem... Minden egy tökéletes forgatókönyv szerint. Most már tudom, hogy így volt. És hogy időt kaptam, és segítséget megküzdeni a sorsommal. És sorsot cserélni. Egy jobbra. Lecserélni a halált az életre. Az egót a szolgálatra. A nem-látást a valóság látására. Az öntudatlanságot a tudatosságra. A tudatlanságot szeretetre.

Ma mindent megköszöntem az Úrnak újra. Az életem minden percét, minden örömet és fájdalmat. Nagyon jó volt... És örülök, hogy eddig is vezetett. Csak tudnék már elengedni... MINDENT

Lehet, hogy csak az hiányzik, hogy elengedjem anyám? Lehet, hogy akkor minden megjön... csak ne rettegnék annyira. És annyira féltem a kisfiam. nem akarok önzésből cselekedni. De már megöl a kétség, és a bizonytalanság, és az hogy még mindig toporgok, és nem merek dönteni...nem látom magam kívülről...

Mire tegnap arra jutottam, amit leírtam (hogy akárhogy, de mennem kell) valami olyan történt... mindig megerősítenek... felvettem egy stoppos lányt, jól öltözött, intelligens lányt, akinek a harmadik mondata az volt, hogy az anyja tudat alatt zaklatja...

Nem akarok még hosszabb lenni...

A lényeg az, hogy a pszichéjének működése a tökéletes tükre az enyémnek. Az elvetettség, a kiszolgáltatottság érzése. A totális önbizalomhiány, a nem tudom ki vagyok, az idegei tejesen tönkre voltak menve. Jószívű volt, és nem akart senkit bántani, de nem tudta hogy kell megvédeni magát... Hihetetlen volt. és a végén kiderült, hogy MINDENÉT ELVESZÍTETTE.

A HÁZASSÁGÁT. EGY HAT ÉVES KISFIÚT. ÉS MINDENT AMIT MÉG ELVESZÍTHETEK ÉN IS: egy sátorban lakik, munka nélkül, egy hátitáska ruhával. A barátaitól kéreget. Három napja van ez így. Ami rajta volt ruha, látszott, hogy új, és divatos. Tudtam, hogy nem hazudik. Teljesen megdöbbentett az idegállapota,. Mindent elkövettem hogy segítsek. Sok minden volt, amit megosztottunk, és amit még nem tudott magáról. Megígértettem vele, hogy segítséget kér egy pszichológustól.

Most is sírok.

Egyszerűen szörnyű, hogy mit művel az ego az emberrel. és mit művel az egész világ magával....

Nagyon szeretném megvívni ezt a harcot, nem csak magamért, hanem mert tudom, hogy akkor segíthetek igazán másoknak is, megmutatni, hogyan kell legyőzni az egót. A betregséget, a kiszolgáltatottságot, az anyagi, érzelmi kötéseket..., a haragot, a gyűlöletet, a féltékenységet... mindent

Csak nagyon kimerült vagyok. 43 kiló. Ami azért is gáz, mert ilyen gyengén nem szoktak túlélni egy ilyen műtétet, ezt a pesti doki mondta... Azért is jöttem ide, hátha, ha békén hagynak sikerül hízni. Sikerült, egy kilót, ami csodaszámba megy, és örülök neki, és beigazolta a feltevésem, hogy ha békén vagyok hagyva, azért tudok haladni már az építkezésben.

Ne haragudjatok, hogy ennyit írtam. Lelepleztem az egóm. De azért tettem, mert érzem, és tudom, hogy ki kell nyílni, és most úgy éreztem, itt a helye... remélem, nem tettem rosszat vele... Az a tapasztalatom, hogy a sorsom így leírva is sokaknak lehúzó. Bocsássatok meg érte. Nem tudom, mi az a hatalmas erő, ami így munkál bennem, de igyekszem jóra fordítani.. Ez a célom...

Nagyon sokat tudok, és van tehetségem ahhoz, hogy megosszam a tudást. Ezt hoztam és gyakorolnom kell. De a saját életét, a saját egóját nem látja az ember. Más tükreibe kell nézni, és segítséget kell kérni. Ezt a tegnapi esemény megerősítette bennem.

Most abbahagyom. Ha van valami meglátásod, meglátásotok, nektek, tükreim, akkor hálásan elfogadom.

Remélem, a későbbiekben én is hasznotokra lehetek, bármivel, ami az életem.

Szeretettel: Edit

Namaszte

Szia Vándorlélek!

Asszem, hasonlelkek vagyunk e témában. Régen én is rendkívül élveztem a vallási témájú, borozgatós, lelkes vita-estéket!! :)

Hülyeséget meg nem tudsz írni. Csak azt, ahol tartasz. Aki megítél érte, annak úgy kell. (Szó szerint úgy kell elviselni a rá visszaáramló ilyen energiát.)

A rombolásnak kapcsolatban igazat adok neked. Úgy értem, egy tágabb tudatossági szintről nézve a "rossz"-nak is tökéletes helye van a Mindenségben. Ha mindig "jók" tudnánk lenni, nem lenne értelme az ittlétünknek. Csakhogy az emberi elme számára felfoghatatlan, hogy melyik "rossz"-tett, vagy gondolat mi "jót" szolgálhat egy másik ember életében...

Ezért tanította Jézus, hogy ne ítéljünk, bármit is látunk. Hogy valójában, és végső soron nincs rossz és jó. Csak működő, egymással tökéletes rendben összefüggő dolgok vannak.

De akkor mitől lesznek tiszták a dolgok? Mégis "jók" valamilyen minőségben, ami erre, a földi életünk élményeire vonatkozik?

Az az út, aminek a beavatottja vagyok, a belső megéléssel dolgozik.

Azt tanítja, hogy amit örömmel, bűntudat, és félelem nélkül tudsz megélni, az már fél sikert jelent számodra. Merthogy magadat éled. Ezzel még mindig tehetsz "rosszat", valakinek akaratlanul is, de annak valószínűleg úgy is kell lennie. Valószínű azzal ő is tanul valamit a boldogságról. Segíthetsz neki, ha tudsz, vagy bocsánatot kérhetsz. De a többi az ő dolga. Mert az ő megélése.

Amíg viszont gyötröd maga a félelmeiddel, a kétségeiddel (ego bácsi), addig magadnak is "rosszat" teszel. És a siker elmarad.

A harmadik, legfelső szint a szeretettel megélés szintje. Ha szeretettel élsz meg valamit, nem érzelmekkel, csak a másikra figyeléssel önös érdekeid, és motivációid helyett, azzal bűntudat és félelem nélküli megéléseidet a környezeteddel való harmóniába kapcsolódás szintjére emeled.

És milyen a világ: ez sem látszik feltétlenül kívülről.

Példa: Ha megkérdezem, ölni rossz-e vagy jó, valószínűleg nagyon sokan rávágják, hogy rossz.
Pedig nem feltétlenül.

Lehet, hogy valaki a leghőbben szeretett, ápolt és gondozott társát, ki egy életen át elkísérte egy ló képében, kegyelemből öli meg végnapjaiban, vagy sebesülései miatt. Ez az ember a saját ragaszkodásán, temérdek érzelmein, emlékein, vágyán, hogy tartozzon hozzá ez a ló túllépve, a másik érdekét a szeretet kapcsán keresztül megértve, és átélve (!) szeretetteljesen, szép érzelmekkel, kegyelemmel a szívében cselekszik.

Mi történik?

A megélés megtisztítja a cselekedetet.
Hajszálra ugyanez a tett, más motivációból (bosszúvágy, érdektelenség, pénzéhség...stb) tisztátalanná válik.

És ami a legjobb, mindkét megélés visszaszáll a tett elkövetőjére. Aki szeretett, azt szeretni fogják. Aki bosszult, azt bosszulni. A természet gondolkodás nélkül működik. Ítélet nélkül.

Ezért arra jutottam, igazából, végső soron nem tudhatjuk, ki milyen okból cselekszi amit cselekszik, választ vallást, és hányat. Milyen úton tanul...stb. Ezért jobb ha nem ítéljük meg.

MÉG A HARMADIK SZINTEN, A SZERETET SZINTJÉN IS ÚGY TŰNHET (!), HOGY "ROSSZAT" CSELEKEDTÜNK!!!

Na, ez az illúzió és a valóság közti különbség!

Ha már tudatosak vagyunk valamennyire, felismerhetjük a tett mögötti motivációt, és eldönthetjük, bele tudunk-e avatkozni szeretettel, ami felemel, és tudatosít, vagy inkább elengedjük a dolgot.

A dolgok lényege mindig a látható mögött rejlik. Engem minden vallás erre tanít.
És igyekszem e szerint élni.

Sok sikert!

Namaszte

Kedves Buddhanita!

Olyan szépen írsz a dolgokról, és én is így érzek a szívemben.

A valóságban azonban millió kérdésem van, és ez azt hiszem mindig is így volt. Ezek olykor segítőek, és mások hasznára is vannak, máskor viszont (sok gondolatot nehéz kordában tartani) felbolygatnak és nehezen élem meg az elengedést, a békét, az itt és most-ot. Az elme csendjét.

Nem tudom meddig folytatódik ez még, én mindenesetre mindent elkövetek, hogy stabilizálódjak végre.

Azért írtam le ezt, mert nekem "felnyitották" a szemem, és bár én akartam, és nem is volt nagyon más lehetőségem (a betegségem miatt), és abból fakadt, hogy rendületlenül hittem hogy van más módja a gyógyulásnak, még ha fizikai szinten nincs is. És gyermekkoromból származó múlhatatlan kíváncsiságomból is, ami a vallásokat illeti.

Nem tudom miért visel meg ennyire az egész, már sokat elemeztem, most itt nincs helye.

A vallásokkal kapcsolatban arra jutottam és is (amiből kiindultam) :), hogy mindegyik ugyanarról szól.

Valamelyiket annyira szerettem volna a szívembe fogadni de nem ment. Illetve inkább társadalmilag képtelen voltam valami miatt integrálódni. A szívemben ott él Jézus, mindig is ott élt. De Buddha tanításaival ugyanúgy azonosulni tudok. Mint ahogy a jóga tanításaival is. És a Sámánizmussal. És még mindig vannak....

Azt vettem észre, mintha ezek egy egységgé kezdenének összeforrni bennem, egy új világképet alakítva. Csak ehhez gondolom sok idő kell.

Meg idegrendszer közben élni az összeomlás utáni időszakot, a múlt manifesztációját a fizikai életemben.

Kezd az az érzésem lenni, hogy csak az számít, ami a szívünkben van, és ha megvan a tudatosságod az egységről, akkor ez alól a tanok, és vallások sem kivételek. A szív automatikusan befogadja belőlük, amit igaznak érez, és nem foglalkozik azzal, amit nem. Mert minden embernek egy külön igazsága az élete, és ezért más-más mezsgyék mentén találja a megoldásokat. Külön igazsága van.

Volt egy mester aki azt mondta: annyi vallásnak kellene lenni, amennyi ember van a Földön...

Azt hiszem erre gondolt.

Ez a fajta út elég magányossá teszi az embert. Néha nagyon vágyom rá, hogy képes legyek odaadó lenni egy Buddhista, vagy más közösség minden tana, szertartása iránt. De nem megy.

Néha ostoroztam magam, hogy biztos az egóm az, amelyik nem tud elfogadni.

De kezdek rájönni, hogy a szívem, a szellemem terel egyik helyről a másikra tapasztalatokért, és közben rakja össze a képet... :)

Nem tudom pontosan miért így van, de így van. Már nem akarok erőltetni semmit. Figyelek, és örülök azoknak a tapasztalatoknak, amelyek tágítják a tudatosságom. És használom őket. És örülök az új embereknek akiket közben megismerek, és megoszthatom magam velük.

Azt hiszem a vallások is (legalábbis mestereik tiszta tanításai) végső soron a saját, legbelső igazságunkhoz vezetnek. Oda, ahol már nincs különbség vallások és vallások között sem. Ahol már nem kell a tanítás, a szó. Nincs már keresés. Nem kell több rituálé, tanulás.

Csak csend van. Béke. Öröm és megnyugvás. Tudatosság. Figyelem. Rendíthetetlenség. Tisztaság.

És ez a szellemi erő, Isten ereje, ha rátalálunk kiárad. És végtelenül árad. Akkor már nem kell hit sem. Mert nincs közöttünk út, ami elválasztana. Én és Önmagam egyek vagyunk.

Ez a gyógyulás tiszta forrása.

Néha, pillanatokra, már megéltem. Olyankor mérhetetlenül csodálatos a világ.

Nekem ez a "hitem". Bár a tudatosságban, és a szív hangjában jobban bízom. A hit, amíg nem vagyunk tudatosak, könnyen tévútra vihet. Az elkülönülés, a másság illúziójába. Ha már azok vagyunk, akkor meg már nem kell.

Köszönöm szavaid, olyanok, mint a selyem.

Namaszte

Nagyon veszélyes, amit csinálsz magaddal. Vágyni valamire nem rendellenes. Elfojtani viszont igen. Ahogy mondták a többiek is, a szerzetesek (jó esetben) nem elfojtják a szexuális energiájukat. Az első lépés éppenséggel az élet-energiák felszabadítása. Aztán hogy mit kezd velük az ember, az már a tudatossági-szintjén, a tudásán, a szívén és az értelmén áll. Valamint azon, hogy dönt.

Egészséges szexuális életet élni, szerelemsnek lenni, vagy kiegyensúlyozott párkapcsolatokat élni ugyanúgy egészséges, mint képessé válni feltranszformálni ezt az energiát, és más dolgokban fektetni.

Csakhogy ez utóbbihoz érettség kell és sok gyakorlat a spiritualitásban. Már nem is haragudj, de aki hárítja a lélek valóságosságát (merthogy a szerelem ott virágzik), már hogyan tudná ANNÁL feljebb transzformálni ezeket az energiákat?

A mai emberek többségének épp az a baja, hogy az agyuk el sem tudja képzelni hogy más világok is vannak az alsó csakrák megélésein kívül. vagy csak elméletben. Pedig vannak. De csak egymásra épülve, sorban érhetők el!!! Ezt MINDEN szellemi iskola tanítja. Ha nem hiszed, járj utána. Mert hogy úgy van a dolog, hogy a lábunkkal állunk a földön, aztán jön a bokánk, aztán a lábszárunk...stb.

Aki spirituálissá akar válni anélkül, hogy tudomásul venné és megismerné a földi részének törvényszerűségeit, az hatalmas baklövést követ el. Olyan, mintha a csípődön akarnál járni, kedves Skorpió.

A csakrákat, a megélések szintjeit, alulról felfelé nyitják meg a gyógyítók is, nem véletlenül. A Yang energia, a gerincünk aljáról felfelé emelkedve kering, vagyis keringene, ha nem lenne tele a pszichénk a rengeteg blokkal, amelyek lezárják, vagy beszűkítik a csakráinkat.

Amit te csinálsz, az a második csakra megélésének (érzelmek, emberi kapcsolatok) fokozatos elfojtásába torkollik.

Azokról a papokról, akik nem birtokolták az energiák működésének tudatosságát, vagy erőszakkal próbálták magukra erőltetni a cölibátust olvashatsz az újságokban pedofília címszó alatt.

A természet rendje ez. A természet semmit sem erőltet. Ha magara erőltetsz bármit, ellenkezel a természettel. Lehet hogy ez egód vigyorog (mert ezt csakis az egó műveli), de a lelked és a szellemed, az életerőd fojtod el.

Hogyan szeretnéd te megzabolázni az egód, amikor éppen azt éled??

A belső isteni életerőnk, a Kundalíni felébresztését is mesterek figyelme mellett művelik azok, akiknek van eszük, mert az olyan erős energia, hogy ha véletlenül van még blokk a gerincedben (amit a rosszul működő psziché -ego) okoz, akkor akadályt képez az útjában, és szétterítheti a szervezetben a blokk körül, ami súlyos következményekkel járhat.

Ezt mindenkinek melegen ajánlom figyelmébe.

A gyógyítás és a tisztítás lényege, hogy a tudatunk tágításával, testünk és lelkünk ápolásával és magunk és mások szeretetével megtisztítsuk magunkat ezektől a blokkoktól. Bármilyen tudatszint -emelkedés csakis ezután jöhet.

A nyugati embernek ráadásul még a szív működését is fel kell élésztenie, életet kell lehelnie magába, mert csak egy húshegy, akkora egoval, mint a fél világ. Ne legyen illúziód, ilyen tudatszintet bírtunk összehozni magunknak.

Ha valaki egy kutyával meg tudja élni a szeretet a nyugati világban, anélkül, hagy a maga baja miatt tartaná, az már felér egy fél csodával... Nem véletlenül terjedt el ennyire a tudás mindeféle változata (sajnos szemét is) nyugaton. Szívnunk kell, mint macinak a mézet.

De, könyörgöm, ha eszünk van még, legalább ismerjük meg a tanokat, az Isten szerelmére! (Hogy stílusos legyek).

A tisztaságba a megélésen keresztül vezet az út. Vannak kivételek. De azok nem Kis Pistának születtek Magyarországra. Legyen már egy kis önértékelésed.

Te egyszerűen félsz. Rettegsz, hogy megint megbántanak.

Amíg ebből a motivációból cselekszel ("nem akarsz szerelmes lenni") meg a többi hülyeség, addig csak nyalogathatod a spiritualitást, de tudatos és tiszta lelkű soha nem leszel.

És amit elfojtasz, egyszer a fejedre száll, és robbanni fog.

Azt tanácsolom, légy inkább alázatos az Élettel, és az ajándékaival szemben.

Engedd el a félelmed, lásd a dolgok szép, élettel teli, örömteli oldalát. Akár a romantika képében.

ÉS ÉLD MEG!!!

Fáj?

Nem baj. Attól tisztulsz.
Ha tényleg spirituális vagy, tudod, hogy a fájdalmad nem más okozza, hanem te éled meg.
Ha tényleg komolyan gondolod amit csinálsz, magadat teszed az Univerzumod közepére és nem másokat okolsz a hibáidért.

Ezzel a szíved hangját is elfojtod, és hideggé válsz.

Szeretnéd, ha szeretnének?
Akkor szeress te!
Adj bele mindent!
Add oda a szíved, a lelked, ne csak a micsodádat.

És AKKOR legyél spirituális lenni.

Hálásnak azért, amit kapsz.

ÉS NEM ELVÁRNI SEMMIT!!!!!

Szerinted Mózes meg Jézus mit csináltak a sivatagban? Szerinted nem fájt nekik?

FÁJDALOM NÉLKÜL NINCS TISZTULÁS, NINCS GYÓGYULÁS, NINCS TUDATOSSÁG.

Soha nem tudod meg, mi az igazi szeretet egy másik lény iránt, ha nem vagy képes odaadó lenni, (igen, véletlenül erről szólnak a "romantikus" mesék, nahát, milyen érdekes) és KÖZBEN ELFOGADÓ IS, és nem követelőző, mint egy kisgyerek. Felnőttél. Légy hát férfi.

Aki tiszta a lelkében , azt nem lehet bántani. Megcsalni sem. Elhagyni sem. Annak nem kell félni a szerelemtől.

Ha ezt nem értetted meg a kutyás történetből, meg az én történeteimből, meg még számtalan más írásból itt az oldalon, akkor tájékozódj a világban, de nagyon gyorsan

És tiszteld a nőket, akik leírják az élményeiket neked, hogy segítsenek, mert ők képesek arra, amire te még nem.

És mert haragosak ÉRTED, mint én most....

És ne ítélj, mert megítéltetsz. Minden visszaszáll rád, amit élsz. A szavaid, a cinikus, hitetlen szavaid, és a tiszteletlenséged is.

Valójában a te élményed az egész életed. Te döntesz, megvizsgálod e a dolgokat magadban, vagy továbbra is a fejednek élsz a szíved helyett, és reménykedsz hogy majd egyszer megvilágosodsz.

Ja, és ne mondd valamire amit képtelen vagy megélni azt, hogy nem létezik. Ez meg a nyitottságról szól. Az is szellemi képesség...

Sok sikert, Isten-palánta!

Namaszte