Kedves Tima, és Kriszta!

Nagyon köszönöm a kedves soraitokat, nagyon sokat jelent nekem! Jó tudni, hogy ezekkel a dolgokkal sem vagyok egyedül és hogy vannak, akik előrébb járnak.
Én egy olyan "iskolában" kaptam meg a beavatásaimat, amelyik, most kezdek rájönni, úgy működik, hogy először megad MINDEN tudást, aztán otthagy a mester és neked ott a hatalmas kupac, amit "el kell lapátolni". Ez az élmény elég megrázó, mert a mester mellett látod a Mennyet, megértesz sok mindent hogy működik a világ, különleges, felemelő tapasztalatokat gyűjtesz, valóban olyan érzés, mintha a Föld felett lebegnél, nem érintenének a karmák, kívülről látnád az egészet, és ez olyan csodás... De közben azt a kupacot is felfedezed, ami mögül eddig nem láttál ki... És a végén letesznek elé: tessék: ez az életed, a felmenőid, az előző életeid szennye: rakj rendet! Most már mindent tudsz hozzá: itt a lapát, ott a kupac. Hát, nekem elég tetemes jutott. Ezzel a született betegséggel együtt olykor soknak érzem... De tudom, hogy mindenki csak annyit kap, amennyit el is bír..
Úgyhogy ilyenkor nagyon sokat segítenek a biztató szavak, mert segítenek meglátni, hogy a félelem és a tehetetlenség érzés, a kétségbeesés csak illúziók. Köszönöm Nektek! Érdekes ez a helyzet, hogy az ember már tudja, hogyan működik a világ, sőt másokat olykor minden nyomorom ellenére képes vagyok felemelni szavaimmal, énekemmel, tetteimmel, de a saját életemben a karmák el-eltűntetik szemem elől a valóságot újra meg újra. Félelmetes, hogy mire képes az ego. Valóban úgy van, hogy az emberben egyszerre van jelen a fény, a Menny, Valódi Önmaga, Isten, vagy bárhogy is nevezzük és a sötétségei. És saját sötétségünket mintha mások fényei oldanák jobban. :) Most ti is ezt tettétek velem :) ! És a tudás csak az első lépcső, a megélés valójában az út a teljesség felé. Ilyenkor folyamatosan ezt a kettősséget éljük: másokban annyira jól tudjuk látni, amit magunkban nem. Ezért igaz, hogy amit tanítunk, magunk is azt tanuljuk, csak más szinten. És ezért van spirituális ego.
Azt hiszem, most valami nagyon fontosat is sikerült megértenem általatok, amit nem értettem magammal és a mesteremmel és más spirituális mesterekkel kapcsolatban: nevezetesen, hogy bármilyen nagy a tudásuk és bármennyire is tapasztaltabbak nálunk, ők is ezt teszik, és törvényszerűen ők sem tudják a saját sötétségeiket, csak mások által oldani. :) Nem is hinnétek, milyen fontos ez nekem, mert ahogy Sanyi is mondta: könnyebb megbocsátani, ha látjuk az okokat. Ezt is köszönöm Nektek!
Én is liftezek a tudatállapotok között, és amikor zenélek, kártyázok, vagy csak gyógyítom magam, vagy a kisfiamban gyönyörködöm, a Mennyet élem meg, aztán szembe jön velem egy sötétségem, egy félelmem valaki, vagy valakinek a viszonyulása képében, ami mostanában főleg a családtagokat jelenti, és hirtelen mindent elborít a sötétség. Azt hiszem csak arról van szó, ha írhatok a ti nevetekben is, hogy nehezen éli meg a lelkünk a "lapátolást", legalábbis az enyém folyton oda vágyik vissza, a fénybe, az örömbe, a szabadságba, mert végső soron az vagyok én. Valószínűleg ez is a folyamat része, és most úgy érzem, ahogy írtad is kedves Tima, hogy nemsokára el kell hogy érkezzek az oldódás, a megoldás állapotába, ami szerintem éppen az elfogadás, a szeretet képességének megélése. Mert az elemzésekbe már annyira belefáradtam...
Minden erőmmel azon vagyok, hogy tisztábbá és tudatosabbá legyek, és ezt a példát adjam gyermekeinknek örökül. Remélem, sikerül, és nektek is ugyanezt kívánom!

Köszönöm a társaságotokat, a szavaitokat, a szeretetet!
Namaszte!

Edit

Szia! Érdekesnek találtam, amit írtál. Szerintem a kérdés az, hogy rosszul esik-e, amikor észreveszed, hogy nem lélegzel. Ugyanis nem biztos, hogy ez annak a következménye, hogy egyébként "rosszul" vagy nem elég mélyen lélegzel. Vannak légzéstechnikák, amik éppen a nem-lélegzés időszakait is tudatosan tágítják, mert ennek is megvan a maga hatása a tudatosságunkra, a testünkre. Velem ez egyszer spontán történt meg, de az óriási élmény volt! Éjjel a szokásos netezgetés után elkezdtem nézegetni egy gyönyörű wallpaper-gyűjteményt. A Föld legszebb tájait vetítettem a képernyőre és gyönyörködtem bennük. Észre sem vettem, mennyire elnyugodtam, és közben már órák óta egy fantasztikus tibeti gyógyító-zene (valamiféle mantrák) szólt a lejátszóban. Már nem tudom, pontosan hogy történt, de egyszer csak ÉSZREVETTEM, HOGY EGYÁLTALÁN NEM LÉLEGZEM! És ami a legjobb volt, olyan tudatállapotban voltam, hogy ez a felismerés nem zökkentett ki! Megfigyeltem, hogy nem lélegzem és közben valami ilyesmit gondoltam: "Jé, nem lélegzem... hogy lehetséges ez? de akkor mi tart életben?" És képzeld, megfigyeltem, hogy valami ki és be áramlik így is az orromon, anélkül, hogy akartam volna, vagy egy kicsit is mozdult volna a hasam vagy a mellkasom!... És fantasztikus volt!!! lehet, hogy ezt hívják prána-légzésnek?

Szóval csak azt mondom, ha nem esik rosszul, amikor nem lélegzel, valószínűleg nincs vele alapban semmi baj! és szerintem kérdezz egy gyakorlott jógást, mert nem vagyok benne biztos, hogy alapban mindig csak hasi, vagy folyton mély légzéssel kellene élnünk!

És még egy dolog, ami mindig beválik: semmit nem jó erőltetni, meg parázni rajta! Valahol hallottam, hogy állítólag a hétköznapi, normális, nyugodt légzésünk a 4X4-es légzés kellene, hogy legyen. (Minden szakasz, a benntartás és a pihenés is ennyi mp). Hát én gyakorolgatom, biztos, hogy még nem lélegzem mindig így, de gyakorolni mindig nagyon jól esik! Próbáld ki te is, de csak úgy csináld, hogy jól essen!

Sok sikert!

Köszönöm az idézetet, elsírtam magam, olyan jól esett. Jézus szavai mindig is a szívemhez szóltak, habár sohasem voltam vallásos. (Úgy emlékszem, ezt ő mondta, de ha nem, akkor is így van.)

Köszönöm, hogy hozzászóltál, ilyenkor MINDEN szó jólesik, még ha nincs is recept, vagy valami, ami annak tűnik. Én is nagyon sokat tanultam az elmúlt években a világról, magamról, arról, hogy a kettő egy, sok technikát elsajátítottam, vannak, amiket rendszeresen alkalmazok is. Megváltozott a világ-szemléletem, és az a tapasztalatom, hogy a tudás önmagában, bármilyen világ-méretű is, bármennyire is mindenre megoldást kínál, semmit sem ér megélés nélkül. Szellemi képességeim teljes birtokában és ugyanakkor fizikailag, lelkileg és életutamban is korlátozva a helyzetem által, kinyíltam és megláttam az ember kegyetlen természetét. Azt, hogy a saját szenvedéseit átélve is hajlamos elfeledkezni a másikéról, amikor már túl van rajta. Saját magamban is látom ezt, az egót, amely minden áron a test túlélésért küzd, lelki és szellemi mivoltunkat fölfalva. Amikor már mindent kipróbáltam és az összes energiámat feléltem, ami még nem okozza a halálom újra, minden eszközt igénybe vettem, amit csak tanultam és egész lényemmel azon voltam, hogy bízva a tanultakban rátalálok a megoldásra, és mégis arcul csapnak újra, pedig csak élni szeretnék és jobban, mint eddig, lerogyok a Mindenség hatalma előtt, és valóban nem tudok mást tenni, csak kérni.

Belátom, hogy a tudásom, a meditálások, a zene, a nyelvek, a Tarot, a beavatások, a spirituális élmények, az auralátás, az összes adottságom mind-mind kevés. Ilyenkor látom, hogy kevés vagyok ahhoz, hogy felmérhessem az Isteni belsőm akaratát velem, és gőgös voltam, amikor azt gondoltam, majd én megteremtem magamnak a szenvedés nélküli, szabad világot, és majd ha hallgatni tudok a szellemem szavára, megszűnik a szörnyű szenvedés, meggyógyulok, mint Lázár és minden rendbe jön. Mi van, ha a szellemem éppen ezt akarja megéletni velem, mert ezzel lesz dolgom? Mi van, ha szembe kell néznem a halálfélelmemmel, és ezt meg is kell élnem? Hogy adna máshogy Szent Lelket (tiszta lelket) a bennünk lakozó Isteni energia egy olyan világban, ahol a szánkba dugják a fegyvert? Ott nem lesz idő meditációra és nem csak a szomszéd fűnyírójának hangja fog zavarni minket hogy "elmélyedhessünk". Ezek technikák, játékok. De mi van a mindennapi megéléssel? Ki uralja közülünk annyira önmagát, hogy ne az egója zizegjen, amikor az életét fenyegetik? Hanem észrevegye például a másik embert, akivel ez történik és segítségre szorul? Ki tudja közülünk szeretni az ellenségét, azt, aki tudatlansága miatt az életére tör? És közben tudatos annyira, hogy észreveszi mi a teendő anélkül, hogy ártana neki?

A mesterem azt tanította, hogy a tanulás két vonalon folyik: az egyik a tudatosság útja, a másik a szereteté. Azt hiszem, most az életem arra tanít, éljem meg, amit tanultam. És legyek alázatos az életemmel szemben. És bármennyire is tudatossá lettem már, az egóm fél. Iszonyúan, leírhatatlanul fél. és küzd, és bizonygatja, hogy a testi túlélésért bármilyen ár sem túl sok. És arra ösztönöz, hogy lázadjak a rosszak ellen, pedig ők is csak tudatlanok, de megölnek tudatlanságukban. De a lázadás is öl, mert a testem a küzdelmet sem bírja már, még ha az tiszta is, és tudatos. Ez az a pont, ahol bezárul a kör. A tudatosság, az, hogy tudom, mit miért csinálok, hogy az életemért, a fiam életéért, a szabadságunkért, az egészségért teszem egy olyan tudás birtokában, amelyet a másik nem birtokol, nem elég.

És akkor imádkozom. És kérek. Kérek tiszta lelket, tiszta tudatot, tiszta szívet, új életet. Rábízom a Mindenség Bölcsességére magam, az életem, legyen a szeretet eszközévé. Tanítson meg szeretni annyira, amennyire ezt meg kell tanulnom. Tanítson meg szeretni a szüleimet úgy, hogy már ismerem az egójukat (a tudatlanságukat) és tanítson meg szeretni őket azzal a tudattal együtt is, hogy a pusztulásba döntenek tudatlanságukban, hogy kiszolgáltatottságomban arra kényszerítenek félelmükben, hogy az ő életüket éljem. Mindent megteszek, amit csak lehet az életem védelmében, de mi van, ha már az akarat, a kitartás, a küzdelem, a nemes harc, a tudatosság sem elég? csak a szeretet marad. Az elfogadás. De hogy fogadjam el, azt, hogy nem élhetem az életem, és hogy ez a halálomat okozza? Az ego ezt képtelen elfogadni.

Talán csak a szeretet mindenhatóságában, örökkévalóságában, a halált is legyőző és átívelő erejében való bizalommal tehetem. A szívem tisztaságával. Az életemben való bizalommal, bármilyennek is ismertem meg azt és magam és bármilyenné is formálódnak most át. Mert a tudatom vagyok én, és ez a tudat független attól, milyen voltam, milyenné válok, és milyen az életem most, vagy ezután. Ez a tudat nem hal meg és nem fél a haláltól. Az ego fél a haláltól, mert ő megszűnik, amikor felismerjük a valóságot, a világot olyannak, amilyen.
Az ego nem tud önzetlen lenni. Az ego nem tud szeretni. Mert az ego kétféle motivációból cselekszik: félelemből és vágyból. És az ego fél a haláltól. És egy olyan világban, ahol az élet-ellenesség és a halál mindennapos látogató, ahol a megfélemlítés és a fizikai létezéssel való zsarolás az úr, ki tud majd szeretni?

Gyermekeink egy olyan világban válnak majd felnőtté, ahol, csak a tiszta szeretet képes életben tartani őket, és valódi életet élni. Lehet hogy ezt kell megtanítanunk nekik? Ezért kell nekünk megtisztulni és tudatossá válni? Lehet, hogy a mi generációnknak ez a nagy feladata az evolúció színpadán? Talán ez a tudat emel minket a Mennyei Próféciák által emlegetett ötödik dimenzióba?
Lehetségesnek tartom. Mindenesetre nagyon úgy tűnik, hogy ezt tanulom. A félelem-mentességet, a teljes elfogadást, a teljes önátadást. És úgy tűnik lassan a világ és gyermekeink számára sem jelent majd megváltást más, csak a tiszta szeretet megélése.

Ezért köszönöm az imát. Nagyon köszönöm neked. Látod, mennyit segített? :)

Szeretettel!