Mi van, ha ez a "lenézés" abból fakad, hogy a férfinak kicsi az önbecsülése és így akar kompenzálni? Nekem mindíg ez jut eszembe, mikor találkozom egy vérmacsóval...

És .... sajnálom....

Szegény, ha tudná, hogy mit érzek..... ajjaj. :)))

Fentebbi beírás Nil szavaira reagál. Csak nem jó helyre nyomkodtam, de ez sem mindegy valószínűleg. :)))

Én is ilyen vagyok. De most már tudom, hogy a fájdalom ESZKÖZ. Tanít. Kell.

Utólag mindig rájövök, mi miért volt. És - ha nem is örömmel - hálás vagyok érte. Persze egy ideje már tudom kicsit "felülről" figyelni a fájdalmat, illetve önmagam fájó énjét, ugye érted... ha rákoncentrálok...

A másik, amit írtam már itt vhol (bár ezt testi fájdalmaknál csinálom néha), hogy belefolyok, befogadom a fájdalmat. Fura, de olyankor is "kiugrom" belőle, ha elég sokáig kibírom. Egyszercsak az van, hogy érzem, hogy fáj, de mintha mégsem én lennék. Nagyon érdekes tapasztalat!

És mostanában néha én is gondolok ilyen öngyilkos dolgokra. Nekem sem komoly. Csak néha eljátszom a gondolattal, hogy ha esetleg teljes kudarc az életem, eljön-e az a pillanat, mikor azt mondom: alszom egyet... Az a fura, hogy nekem sosem volt ilyen gondolatom... Érdekesen is nézek önmagamra ilyenkor... És tudom, hogy ez a lelkem kiáltása, hogy csináljak már valami értelmeset. :))

De a teljes kudarc már nem oké mert már most sem az az életem. :)))

Láttam egy hasonló filmet egyszer (vagy könyv volt?! Nem tudom, mert nálam olyankor is megy a "film" :)).

Ott a végén ugyanez volt, azzal a különbséggel, hogy mikor az új férj megtudta, mi történt, ránézett a nőre és azt mondta: menj! (Rövidítve a sztorit.)

Így számomra egy hirtelen huszárvágással az új férj lett a legfőbb szereplő. Aki felismeri a helyzet abszurditását és lehetetlenségét. És így oldja meg. Teljesen helyesen.

Nagyon tetszett. És nem voltam szomorú, mert tudtam, hogy a film/könyv végeztével, néhány hónap vagy év múlva megtalálja ő is az igazi párját.