Kedves Ani !

Minden Érted történik és nem ellened. Ez olyan semmitmondó szlogennek tűnik, de hidd el, hasonlót éltem át, mint Te, az első fórum témám éppen erről született itt az oldalon. Azóta eltelt több mint 50 hét és nagyon sok minden történt az életemben.

A szenvedés teljesen természetes ebben az állapotodban, éld át teljes mélységben, ha nem tudod elengedni, hagyd, hogy fájjon. Később látni fogod az összefüggéseket, de ahhoz át kell menned egy belső folyamaton, nem tudod megkerülni. Ha visszanézel, azt fogod látni, hogy szerencsés voltál, amiért nem ragadtál le ennél az egyoldalúnak tűnő ragaszkodásnál, szerelemnél. Nem lettél volna boldog, elégedett, teljes ember. Márpedig a szerelem csak akkor tud virágozni, ha mindketten gondozzák a bimbót.

Ez egy állomás volt az életedben, amelyből óriásit tapasztalsz a megélt örömökön, de leginkább a szenvedéseken keresztül. Engedd el Őt, más az útja, nem lenne boldog melletted és Téged sem tenne boldoggá, ez már a mostani írásodból is kiderül. Ha ez van a szerelem kezdeti, lángoló szakaszában, akkor hogyan élné túl a nagyobb megpróbáltatásokat ?!

Az életed nélküle fog folytatódni, először nehezebben, majd egyre könnyebben, mert rájössz arra nem csak az eszeddel, de a lelkeddel is, hogy nem volt Hozzád való. Aki menekül, azt nem érdemes és nem is szabad visszatartani.
Jön majd egyszer egy másik, aki tisztelni fogja a szerelmedet, a ragaszkodásodat. Hidd el, én mindezt átéltem a poklaival és a gyönyörűségeivel együtt. Most éppen egy csodás szerelemben sütkérezek és ma már tudom, milyen szerencsés voltam, hogy akkor az a másik nem vállalt fel. Köszönet érte a Sorsnak.

Ha egy párkapcsolatban nem érzékeled a teljességet, akkor ott többnyire nem a szerelem, hanem a féltés, önbizalom hiány, birtoklási vágy működik intenzívebben, a szerelem pedig csak mögötte kullog és retteg attól, hogy elveszíti önmagát.

Az igazi szerelemben megérinted belső teljességedet. A párodnak segítesz eljutni az egyedüllétig, nem önmagaddal próbálod betölteni az űrt, nem saját jelenléteddel akarod kiteljesíteni. A belső teljesség, a szabadság lehetővé teszi az osztozkodást, örömmel és bőven adsz, szinte kigyúlsz és kényszert érzel rá, hiszen a párod által lehettél önmagad és teljes.

A párkapcsolatnak a teljességről, de a kompromisszumokról is kell szólnia. Az alkalmazkodásban mindig csak addig szabad elmenni, amíg nem erőszakolod meg a lelked, mert a szerelem könnyen átfordulhat elvárások halmazává, amely előbb-utóbb megöli a szerelmet, így magát a párkapcsolatot is.

A szerelem számomra nem önző, inkább csak adnék és adnék, azonban annyit, amennyi nekem és a páromnak is jól esik. A gond akkor szokott megjelenni, ha ez a kettő nem esik egybe. Én ezt nem problémaként érzékelem. Úgy gondolom, a lehető legritkább esetben vannak a párok azonos időben azonos hőfokon. Miért lenne ez baj ? Ha állandóan sík területen haladsz, a terep nagyon unalmassá válik, jöjjenek a völgyek, hogy utána feljuthass a csúcsra.
A szerelem legyen inkább csodálatos játék, melyhez kellő tisztelettel és őszinteséggel kell viszonyulni.

A szerelemben, a párkapcsolatban jelen kell lennie a csendnek és a zajnak is, így lesz teljes, izgalmas, mindig megújulni képes. Ha pedig nem képes, akkor az nem volt valódi szerelem, csak két magányos ember "szerződése".

Megindítottál egy folyamatot, az átélt sokkok hatására elkezdtél sokkal intenzívebben önmagadra, de inkább önmagadba figyelni. Majd jönnek szép sorjában az új felismerések, traumák, örömök, új barátok, ismerősök.........Egy másik szakasza jött el az életednek, rajtad áll, tudsz-e élni ezzel a lehetőséggel.
A lelki gondjaidra válaszolt a tested.

Most úgy érzed, pokoli nehéz és még sokszor fogod ezt érezni, de valahogy mindig történik valami éppen akkor, amikor szükséges, ami helyrebillenti az egyensúlyt és tovább lök, szinte kényszerít a megkezdett úton.
Egy biztos, a segítség sokszor és sok helyről érkezhet, de a megoldást csak önmagad hozhatod világra. Olyan, mint amikor egy gyermek megszületik, fájdalmas, szenvedéssel teli, de határtalan öröm és boldogság.
Ne félj hát belemerülni, itt az idő Kedves Kenya.

Először a magánytól való félelem dominált nálam is, persze ehhez is idő kellett, mire rájöttem. Aztán hozzájárult még az is, hogy akkori rálátásom szerint teljesen kifordultam önmagamból, olyan dolgok estek jól, amelyekre előtte még gondolni is alig mertem. Valahol mélyen tudat alatt vágytam rájuk előtte is, de hol voltam én ahhoz, hogy ezeket a gondolatokat közel engedjem magamhoz.

Lázadás volt ez a javából a régi, berögződött, valósnak hitt énem ellen, de még a lázadás szótól is irtóztam, nemhogy a cselekedetek őszinte felvállalásától. Nálam is jöttek a pánikrohamok, hiszen úgy éltem, ahogy már nem akartam, de azt nem mertem megengedni, hogy úgy éljek, ahogy szeretnék. Még ma sem merem felvállalni teljes egészében ezt a vadóc, türelmetlen, bevállalós, kipróbálós énemet, főleg ennyi idősen. Nyilván ez a másik véglete a személyiségemnek, amit soha nem mertem kipróbálni, de ahhoz, hogy megleljem a középpontomat, mint ahogy Csaesz nagyon is jól látta, meg kell élnem mélységében a másik végletemet is, beleadva mindent, ami csak jól esik, hiszen nincs már rá 20 évem, mint az előző visszafogottra.

Ez a kettősség még jócskán bennem van, de egyre inkább győz a "megbotránkoztató" énem, ami egyébként teljesen normális - na jó, néha egy kicsit kibillen belőle - , csak nekem szokatlan és nehezen elfogadható. De nem csak nekem, hanem a környezetemnek is, teljesen megzavarodtak, nehéz egymáshoz viszonyulnunk.

Mindezek ellenére, ha el tudom felejteni a félelmeimet, ami egyre gyakrabban előfordul, sokkal jobban érzem magam önmagammal és másokkal is, akik fel tudják velem venni a ritmust és fordítva.

A belső, ismeretlen lényem mind többet mutat meg önmagából, egyszerre élvezem és olykor még megszenvedem. Az én változásom pedig kihat mindenre, amivel és akivel csak valamilyen kapcsolatban vagyok. Elvesztek és bevonzok új embereket, környezetet és még sorolhatnám. Most éppen a szerelmet élem meg a teljességében úgy, ahogy eddig még soha. :)

Szóval gyökeresen átalakulóban van a magánéletem. A változást másokban is nehéz megszokni, önmagunkban pedig hatalmas próbatétel, hiszen nem léphetek ki az ajtón, hogy ez az ember nem tetszik nekem, előbb-utóbb vállalni kell, méghozzá azt a formát, ami a legjobban kiteljesít.

A népszerűségi indexemet nem kutatom, egyszerűen nincs rá energiám, nem érdekel, vagy inkább úgy fogalmaznék, csak bizonyos emberek szeretete számít, abban pedig ők döntenek, felvállalnak-e a változásaimmal együtt, avagy sem.

"Ezek a dolgok jutottak hirtelen eszembe" :)

Üdv: Ibolya