Én nem alkotnék véleményt a Dalai Lámáról, nem tudom megítélni az Ő "spirituális szintjét", de az érdekes, hogy milyen indulatok kezdenek kialakulni a témával kapcsolatban...

Ha nem is a Lámához, de ehhez a témához kapcsolódik az a kérdés, ami már korábban megfogalmazódott bennem. Alapvetően hiszek abban, hogy a fizikai tünetek, betegségek a lelki problémákra utalnak. Viszont egyszer tényleg megkérdőjeleződött bennem ez az elmélet.
Ken Wilber Áldás és állhatatosság című könyvében a felesége 5 éves rákkal való "küzdelmét" írja le. Wilbert is elég tudatos embernek gondolom és a könyvben leírtak alapján a felesége talán még inkább az volt. Nyilván nem tud az ember egy mérleget elővenni, hogy vajon megoldotta-e a problémáit és a mennyire vált tudatossá, de engem a könyvben leírtak teljesen meggyőztek arról, hogy az a nő szinte minden lehetséges fizikai, lelki és spirituális dolgot megtett a gyógyulása érdekében, ennek ellenére meghalt (bár az is igaz, hogy akkor már kész volt a halálra, ha nem is várta azt).

Ha valaki nem olvasta a könyvet, nyilván nem tud konkrétan azzal kapcsolatban nyilatkozni, az viszont érdekelne, hogy ilyen esetben nem lehet-e hogy más ok áll a betegség mögött. Mert az továbbra is hiszem, hogy nem véletlen, és valamilyen ok van mögötte. Pl. az ő esetében ez a könyv rengeteg rákos betegnek adott hatalmas segítséget és útmutatást. Így talán elképzelhető, hogy az ok ez volt a betegsége mögött, és ő már előtte is elég tudatos volt ahhoz, hogy ezt a feladatot felvállalja.

Mi a véleményetek?

Lehet, hogy leegyszerűsítettem a dolgot, és most újra átgondolva ez csak egy kezdeti lépés. Semmiképpen nem akarom a problémát a szőnyeg alá söpörni (nem is hagyná magát), de talán a kezdő lépést megtaláltam ebben. Mert ahogy Ademonnak is írtam, szerintem addig nem kapok igazi választ míg nem sikerül lecsendesednem és közelebb kerülnöm magamhoz. Lehet, hogy a meditációk is ezért nem mennek...
És a magamhoz való közeledés talán azzal sem ellenkezik, hogy töltődjek, ez még nem a dolgok velejébe vágás.. így párhuzamosan talán erőre is kapok...

A nőiség elhallgatásával kapcsolatban azért megkérdeznék mást is, hogy ezt egyedül közvetítettem-e, másnál is így csapódott le, vagy neked is volt már prekoncepciód??
Egyébként nem 100%os a nőiség bennem, de szerintem soha nem a férfi-nő vonalon volt gond, sokkal inkább kislány-nővé válás irányában. De lehet, hogy igazad van..

"az Isten képeddel is van gond"- szerintem ezzel azért csínján kell bánni, mert az Istenkép szinte egyénenként változik, a megfogalmazás pedig még nehezebbé teszi az egységesítést és megkérdőjelezni a helyességét, olyan mintha azt kérdőjeleznénk meg, hogy ki mit lát egy festményben, vagy mit olvas ki egy versből.
Az más kérdés, hogy bizonyos szavak rosszul kódolódtak bennem és nem tudom azt asszociálni hozzá, amit lehetne/kéne...

Gondolkoztam rajta, amit írtál és az ugrott be, hogy tinédzserként, mikor édesapám nagy nagy nehézségek hatására ateistából 180 fokot fordult és nagyon elkezdte keresni az útját, talán volt is valamiféle kimondatlan elvárás otthon... legalábbis elhangzott, hogy hiszek-e Istenben, mit gondolok róla, én meg igazából nem foglalkoztam volna még akkor ezzel, nem is gondoltam túl sok mindnet. Valószínűleg volt bennem egy erős megfelelni vágyás, és próbáltam imádkozni néha esténként, egyedül megtanultam a Mi atyánkat és mondogattam este, hogy biztos ettől leszek jó. De rohadtul nem éreztem semmit. Talán ezért nem vonzódom az imákhoz annyira, mert nem adott érzelmileg semmit, nem önmagamtól tettem és nem jutottam közelebb Istenhez tőle. Ezzel szemben a meditációk sokkal inkább megadták a teljesség érzését, ami közelebb vitt.

(nem tudom erre utaltál-e)

Ademon véleményére adott válaszom is már e körül forgott, és ide-oda kattintgatva is folyamatosan oda lyukadok ki, hogy nem kéne agyalnom....
Nyilván nem véletlenül találok pont ilyen bejegyzésekre, vagy ha nem is ez a fő mondandójuk, de bennem ez csapódik le, a tükör működik.;)

Évának jó hosszasan ecseteltem, hogy mi mindenben változott az életem és mennyi összetevője lehet a mostani félelmeimnek, zavarodottságomnak, és ezért is érzem a megfejtést, a gyökérhez jutást nehéznek. Erre mindenhonnan az jön, hogy álljak le a megfejtéssel, agyalással.

Szerintetek létezik, hogy egy bonyolultnak tűnő probléma mögött olyan "egyszerű" (már nem a kivitelezését tekintve, hanem az összetevőit-ha ez így érthető) válasz bújik meg, hogy elég lesz a megoldás kereséből, csak nyissam ki a szívem, próbáljak jelen lenni és ne agyaljak???
(Számomra ez sem lesz feltétlenül könnyű, de érdekes lenne, ha ez lenne a megoldás sok-sok réteg megnyitásával szemben. Bár Aditi, ha jól értem pont erről beszélt a "miért történik ez velem" bejegyzésben...)

Köszönöm Éva. nagyon hálás vagyok a tanácsokért.

Érdekes, hogy mivel sugallhattam azt, hogy férfi vagyok ;) mert nem így van. A férjem van vezető beosztásban.:) Ettől függetlenül az önbecsüléshiány teljesen él...

Az az igazság, hogy bár le nem írtam eddig, sokszor úgy érzem túl sokszor is végig gondoltam már én ezt, hogy mi minden vehetett részt ebben mint kiváltó ok...

A hangulatváltozások régen is jellemzőek voltak rám, de most valahogy más szinten, mégis megtörténik, vagy talán kevésbé nevezhető pusztán hangulat alapúnak. Sokszor teljesen "jó passzban" vagyok, tele energiával, ötletekkel, máskor meg jön az érzés, és nehéz felülkerekedni rajta, pláne egyedül (mert ott van az is hogy enyhén szólva leterhelt férjemtől sem "szívhatom az energiát"-persze nem szó szerint értem, vagyis bár elmesélem neki mi történik velem, nap mint nap nem önthetem rá azt, hogy épp magam alatt vagyok).

(Egyébként nagyon tudom ajánlani Susan Jeffers: Alakítsd át a félelmed erővé című könyvét, engem nagyon motivált, sokat segített. Nem kimondottan spirituális, az utolsó fejezetekben mégis egyértelmű az író világnézete.)

Már a kiutazásunk előtt is jártam szimbólum terápiára egy ideig (vagy KIPnek is hívják). Nem tudom mennyire kell magyaráznom, röviden egy elmélyültebb állapotban hívó képekkel közelít egy probléma felé a terapeuta, amit a kliens elképzel, majd abból kerek történetek is kialakulhatnak. A képek mélyebb jelentéssel bírnak, és az átélésükkel oldódhatnak is dolgok az emberben. A terapeuta általi vezetettség miatt valahogy több mint egy imaginációs gyakorlat, mit egyedül képzelne el az ember, azt hiszem a "vezetettség" biztonságot miatt több minden feljöhet. Persze nyilván vannak "profi" meditálók, akik egyedül is ugyanezt elérhetik, feltételezem...
Nem volt ilyen komoly ok mögötte mint amit most átélek. A kiutazástól tartottam kicsit, illetve úgy éreztem elakadtam a meditációkkal és kíváncsi voltam ilyen úton mit tudhatok meg magamról. Aztán vitt más és más kérdések felé.
Idén júliusban csak pár hetet töltöttem otthon, de a szorongásokat, illetve a babakérdést meg akartam vizsgálni, csak ez az idő nem igazán volt elég rá.

Azt hiszem a baba és a halál boncolgatásával kapcsolatban is igazad van, érzem, hogy a napolás a legjobb most... Utóbbit annyira nem is feszegetném, de jön magától és néha úgy érzem kevésbé félelmetes valami, ha többet tud róla az ember.

Az önbizalommal nem vagyok könnyű eset. Néha még magamon is meglepődöm. A férjem mindig mondja, hogy csinálni kell, és akkor látom, hogy képes vagyok rá. Viszont nálam még ez sem 10%os befektetés. Pl. valamiről azt hiszem, hogy nem tudom megtenni, aztán mégis sikerül; eltelik egy kis idő és ahelyett, hogy ez hozzám tett volna fejben is, azon csodálkozom, hogy erre hogy voltam képes, újra nem hiszem el, le vagyok döbbenve (nem pozitív értelemben) hogy meg tudtam csinálni...

Próbálgattam önbizalom meditációkat, meg az említett könyv és hasonló hozzáállásúak is sokat mozdítottak bennem, bár a pozitív megerősítéses mantrákkal kapcsolatban még mindig vannak kétségeim. Valahogy nem vagyok az a mantrázós típus..;) másik oldalról meg próbálok hinni benne..

Egy kicsit meg vagyok zavarodva az elnevezésekkel? Ki a hívő? Aki hisz Istenben vagy aki keresztény?
Mert az gondolom kiderült az írásból, hogy Istenben hiszek, csak magát a szót nem szívesen használom, mert a bennem élő kép és a korábban Isten szóhoz kötött kép nem annyira egyezik, vagyis valamit félre társítottam anno az Isten szónál. De igen, valami felettes, szeretetteli, átfogó mindenségben hiszek. A "kérlelős" ima nekem nem annyira megy, de valami olyasmi, hogy gondolok, próbálom érezni azt amit Istennek nevezek inkább.
(Az említett szimbólum terápiában a képből való távozás előtt sokszor van feltöltődés, aminek a helyszíne nálam egy nagyon nagy fa, általában ezt átölelve energiát és szeretet érzek, meg valahogy össze is kapcsolódik sokszor a "fenti" világgal. A múltkor ez volt az egyetlen, ami segített a félelmet kicsit megfékezni. Azt hiszem nekem ez működhet ima helyett.)

Az angyalokkal egyre inkább szeretnék foglalkozni, felvenni a kapcsolatot, de valahogy nekem muszáj éreznem valamit ahhoz, hogy ezt komolyan vegyem. Ez megint olyan dolog, amiben elvileg hiszek, meg úgy "érezgetem", hogy ez biztos így van, de semmi megtapasztalásom, és addig ez nem erős hit.
Szóval ha van tanács ezzel kapcsolatban, szívesen veszem. Valószínűleg nem árt ha a szívnyitásokat gyakorolgatom először a "fejnehézségem" miatt, hogy megérezhessem őket...

A műtétnek lehet jelentősége, de igazad van, majd ha "megerősödöm" majd visszatérek rá, és talán újra átélem. Az elalvás fulladásszerű volt, az ébredés szintén nagyon nehéz, és másnap egész napos hányinger, hányás. Csináltam is tisztítókúrát utána mert úgy éreztem megmérgeztek...

Ne értsd félre, amit írok. (A férjem mindig azt mondja, hogy nem vagyok képes a dicséretet, bókokat elfogadni, megfelelően kezelni. Talán ez is az a téma.) De olyan fura nekem hogy azt írod, csodálatos ember vagyok... hiszen nem is ismersz... A barátok is tudják, hogy az önbizalmam nem áll jól, ezért nyilván hangsúlyoznak ilyeneket, hogy milyen értékes embernek tartanak, stb. de ez valahogy soha nem jut el igazán hozzám. Mondjuk köztudott, hogy önbizalmat csak saját maga építheti az ember, más nem adhatja meg...

Nagyon köszönöm még egyszer,
Virág