Egyre inkább úgy látom/érzem/gondolom, hogy a legtöbb (ha ugyan nem az összes) gondot, problémát mi gyártjuk magunknak a gondolatainkkal, a hozzáállásunkkal, az elzárkózásunkkal, az elmenekülésünkkel, az érzelmeinkkel, az előítéleteinkkel.
S mindezeket tesszük a helyett, hogy kielemeznénk, hogy ki gondolja ezt, ki áll így hozzá, ki az aki el akar zárkózni, menekülni? Ki érzi a "nemszeretem" érzelmet? S vajon mi és miért késztet arra, hogy bármit is ne szeressünk? Ki az bennem aki az előítéletére akar hallgatni a bátran felvállalt érzékelés, tapasztalás helyett?
Az önmegismerés útján járva többször kiderülhet, hogy van egy erős késztetés bennünk, de ha alaposabban magunkba nézünk, akkor rendre másra kiderül, hogy az csak egy késztetés, s egyáltalán nem azonos minden részünk késztetésével és főleg nem azonos valódi önmagunkkal.
Néha van olyan is mintha skizofrén módon több személyiség uralkodna rajtunk, pedig csak a különféle, korábban észrevétlenül belénk rögzült késztetések akarnak hatalmat maguknak.
Aztán persze megnyugtatóan rendeződnek a dolgok, mert kiderül, hogy az a valami egyáltalán nem azonos velünk, csak a figyelmünk előterébe került egy időre, hogy legyen módunk rálátni a saját belső tartalmainkra.
Régen, amikor még elkezdtem a spirituális utamat, akkor abban reménykedtem, hogy többé/jobbá válok általa. Azután menet közben átmentem az ilyen sokféleségekkel is megismertető folyamaton és érdekes módon sem több nem lettem általa, jobb meg aztán végképp nem, de valahogy mégis mássá váltam.
Milyenné? Megértőbbé, toleránsabbá, megbocsátóbbá, együttérzőbbé mind embertársaim, mind önmagam felé.
S ma már belátom, hogy jól van ez így, sőt így van a legjobban. Hálás vagyok a saját sorsomért, tudva, hogy ez az egyetlen, amerre mehetek, bármit is hoz számomra.
Hozzászólások
4 hozzászólás:D és annyira jólesik ilyenkor jól kiröhögni magam!
"...jobb meg aztán végképp nem, de valahogy mégis mássá váltam.
Milyenné? Megértőbbé, toleránsabbá, megbocsátóbbá, együttérzőbbé mind embertársaim, mind önmagam felé."
Kell-e ennél több Michaelita? :))
szerintem az , hogy végtelen , mert nem a földi világ törvényei érvényesek rá . Üdvözlettel : felacso
Köszönöm a hozzászólásaitokat. Jól esett elolvasni, tudni mások véleményét.
Kiröhögni még nem tudom magam. Még tulságosan is kötődöm ahhoz aki itt teszi a dolgát, ez az igazság.
De hogy másként tudok látni dolgokat már annak is örülök, mert időbe és erőfeszítésbe került, míg eddig is eljutottam.
A spirituális út végtelenségével nagyon is egyetértek, mert van még hova fejlődni:)
Kell-e ennél több?
Nagyon is!!! Nem azért mert telhetetlen vagyok, hanem azért mert másokkal még mindig sokkal elnézőbb vagyok, mint önmagammal és még jó kis köröket futok a nemszeretem tulajdonságaim elfogadásával, még mindig csinálok magamnak gondokat is.
S ezeken még változtatni szeretnék, már csak a saját lelki békém miatt is.
Azután meg mindenféle emberi fejlődés csak úgy lehetséges, ha fel/beismerjük. Ezért nagyon örülök neki, ha szembesülök a dolgokkal (s a sikerekben tapickolva nem nyugszom bele, hogy de jó már ezt is elértem) Annak is nagyon örülök ha akár előre, akár utólag sikerül tudatosítanom azt amikor magamnak csináltam a gondokat.
Ez van, itt tartok, s bár örülök neki, hogy már itt tartok, még mindig van tovább, van valami ami még többnek tűnik számomra (hosszú az út abba a végtelenbe, amiről a Csongor is ír,ezt érzem a lelkem mélyén, s minden ezt igazolja vissza ha a személyiségfejlődési lehetőségeimet nézem).