Önfeláldozás , megoldhatatlan helyzet, életem csalódása? | Önmegvalósítás.hu

Önfeláldozás , megoldhatatlan helyzet, életem csalódása?

2017. január 24. kedd, 16:30 | Látogató

A storym elég hosszú, és bonyolult, senkinek nem mertem, nem tudtam erről beszélni, mert olyan dolog történt velem, ami ha kiderülne, atombombaként hatna a családomra, és talán még a férjemet is elveszíteném miatta... de kezdem az elejéről: a jelenlegi férjemmel 7 éve vagyunk együtt, tavaly volt az esküvőnk, 28 éves vagyok most. 2013-ban végeztem az egyetemen, azon a nyáron össze is költöztünk, minden tökéletes volt, elkezdtem munkát keresni. Voltam pár helyen, de közben úgy alakult, hogy a férjem édesapjánál megüresedett egy pozíció, pont olyan, amiben én gondolkoztam, és elvállaltam. Sokan mondták, hogy lehetnek hátulütői annak, ha az ember családtaggal dolgozik együtt, mert soha nem fognak igazán befogadni, stb. De nem érdekelt, kihívásnak tekintettem, tudtam, hogy abszolút külön tudom választani a szerepeket a magánéletben és a munkában. Sokáig nem volt semmi gond, nagyon élveztem a munkám, nagyon sokat tanultam, jól haladtam. Aztán kb. egy évvel később - sok lelepleződés, elszólás, történés alapján, amiknek a boncolgatásába nem megyek bele, mert nagyon hosszadalmas lenne - világossá vált számomra, hogy az apósomnak, aki az ügyvezető igazgató ennél a cégnél, viszonya van az egyik kolléganőmmel, akit nevezzünk Prüntyinek (rettenetes nyávogós hangja van, ja és egyébként van egy férje meg egy kislánya). És itt be is zárult számomra a kapu... a férjem, mint a legtöbb férfi istenként tekint az apjára, és a családban is igen komoly, és tiszteletteljes szerepet tölt be. Legszívesebben azonnal szembesítettem volna, és felmondtam volna... igen ám, de mivel magyarázom ezt meg otthon? A jelleme és a szerepe sziklaszilárd, az én szavam az övével szemben? Semmit nem ért volna. De, ha tegyük fel, hittek volna nekem, nézzem végig, hogy a férjem akkorát csalódik, mint még soha? A családja széthullik, a szülei szétmennek (gyerekkoruk óta együtt vannak), arról nemi is beszélve, hogy ha ezt az én édesanyám meg tudná, hogy ezt megcsinálta velem az apósom, hogy annak ellenére, hogy ő nyilvánvalóan tudott a saját viszonyáról Prüntyivel (biztosan tudom, hogy hamarabb kezdődött, minthogy én odamentem volna), ennek ellenére engedte, hogy odamenjek,, szóval édesanyám a két kezével kasztrálta volna. Így akaratlanul is a cinkosává váltam ebben az egész undormányban... egy évvel később mertem először beszélni erről az egyik kolléganőmmel, azt hittem újdonság lesz számára, vagy azt mondja, hogy jaaaaj dehogyis, csak beképzeled, erre kiderült, hogy az egész cég tudja. Később megértettem miért, futottam bele szituációkba, amik rettentő kínosak voltak, mégis mások előtt történtek, évődések stb. Ilyenkor, amilyen gyorsan csak lehetett elhagytam a helyszínt, ilyenkor mindig utánam jött jópofizni... de tűrtem tovább.. két évembe telt, amíg annyira fel tudtam ezt az egész patthelyzetet dolgozni, hogy ne kapjak mindig sírógörcsöt, ha eszembe jut. Volt, hogy hazafele megálltam mindennap kisírni magam egy parkolóban... a végére már eljutottam oda, hogy nekem kell valamilyen külső segítség, mert nem tudok ezzel a csapdával megbirkózni. Rettegtem attól, hogy mi lesz ha kiderül, mi lesz ha megkérdezik tudtam-e róla (és nem tudok hazudni), ha az lesz a vége, hogy megromlik a kapcsolatom a férjemmel, és elveszítem őt - ettől féltem a legjobban. Aztán, amikor már nagyon mélyponton voltam, nagyjából egy évvel ezelőtt, úgy döntöttem, hogy megpróbálom elengedni ezt az egészet, megpróbálok megbocsájtani. Persze úgy nagyon nehéz, hogy azért közben folyamatosan megforgatják benned olykor-olykor a kést. Ráadásul baromira fájt azért is, mert nagyon szeretem a férjem családját... én édesapa nélkül nőttem fel, és amikor megismertem a párom szüleit, azt gondoltam, hogy Istenem, ezt így is lehet, van ilyen is. Félreértés ne essék, mindent pótolt az édesanyám, és szuper gyerekkorom volt. De nem ismertem az érzést, ha az embernek van apja. Így történt, hogy ez az egész, amikor megtudtam, jeges vízként ömlött a nyakamba... és ha nálam ezt a fajta mérhetetlen csalódás érzetet váltotta ki, akkor mit okozott volna a fiánál, és a családjánál. Ezért maradtam, ott ahol voltam. Egyébként azt se értettem, hogy az apósom hogy vállalhatott be ekkora rizikót? Hogy nem gondolta át, hogy neki ebből akár baja is lehetett volna? Mi van ha másmilyen vagyok, és első dolgom ezt az egészet azonnal elmondani minden illetékesnek? Meg egyáltalán, hogy lehet ennyire önző, hogy belevitt ebbe a helyzetbe? Ezt soha nem fogom megérteni... Prünyti meg... Prüntyivel bunkó voltam... nem köszöntem, nem válaszoltam neki, úgy néztem rá, mint egy darab szarra. De sajnos én nem ilyen vagyok. Minden bunkóság, vagy negatív megnyilvánulás, amit ellene küldtem, rajtam csattant. Neki meg se kottyant, mert túl hülye, és egyszerű, hogy megértse mi a gond, ezért minden düh, amit ellene indítottam, ott robbant, ahonnan indult. Bennem. És engem őrölt fel. Néha irigylem az egyszerű embereket, komolyan. Az elmúlt félévben próbálok vele egyébként mindennek ellenére normálisan viselkedni, mert csak magamat bántom az ő bántásával :S
Viszont most megcsillant egy kis fény az alagút végén, a cég tavaly nyár végén csődöt jelentett, aztán ebből sikeresen kilábalt, de most megint szinte teljesen fizetésképtelen, így úgy néz ki van lehetőségem elmenni máshova, jövőhéten lesz állásinterjúm, és végre megszabadulhatnék ettől az egésztől, nagyon bízom benne, hogy összejön, mert nem vagyok hajlandó soha többet se vele, se Prüntyivel együtt dolgozni. Csak azt nem tudom, hogy ha véletlenül mégis talpra állna a cég, hogy tudnám végigvinni, hogy ne dolgozzak itt... és itt jön a kérdés: meddig pozitív az önfeláldozás? Mikor van az a határ, amikor azt mondjuk, hogy na most volt elég, és nem bírom tovább csinálni? Akkor én mos önző lennék, ha elmondanám a férjemnek? Jelen pillanatban, mivel az apósommal mindenki elfogult, az egész családnak szent meggyőződése, hogy annál jobb senkivel nem történhet, minthogy neki dolgozhat. Na ja... egyébként nagyon furcsa, mert olyan,mintha két személyisége lenne, vagy nem is tudom, van egy oldala, ami a férjem apukája, akit a mai napig szeretek, és van ez a másik... ezt gyűlölöm. Szóval elég árnyalt az egész szituáció, nem lehet ezzel kapcsolatban semmit kategorikusan kijelenteni, hogy akkor ő most gonosz, vagy ilyen, vagy olyan. Lényeg a lényeg: nagyon afelé hajlok, hogy ha valamilyen csoda folytán helyre jönne a cég, akkor sem maradok itt, de ehhez - attól félek - muszáj lesz elmondanom a helyzetet a férjemnek, mert nem fogja érteni, hogy mi az isten bajom van. Eddig se értette: egyszer már összevesztünk azon, hogy azt mondtam, szülés után nem jövök ide vissza, mert mást is ki akarok próbálni stb. Elképzelni nem tudta, hogy hogy akarhat valaki valahol máshol dolgozni, és nem az apukájának... úgyhogy elfogultságból jeles. Csak nagyon nehezen szánom rá magam erre, mert tudom, hogy őrült nagy csalódás lesz ez neki, ha egyáltalán elhiszi nekem, nincsen bizonyítékom, csak a szavam... de nem bírom már ezt tovább csinálni, nincs gyomrom hozzá. :(

Már adtál meg címkéket. Saját címkéid:

Szólj hozzá!

  • Figyelj az írásjelek használatára: előttük nem kell szóköz, viszont utánuk mindenképpen hagyjál egy szóközt! Így.
  • Megengedett HTML tagok, ha a szövegszerkesztő nincs bekapcsolva: <h1> <h2> <h3> <h4> <h5> <h6> <center> <img> <font> <div> <span> <br> <u> <i> <b> <p> <a> <hr> <align> <border> <table> <tbody> <tr> <td> <em> <strong> <cite> <code> <ul> <ol> <li> <blockquote> <dl> <dt> <dd> <object> <param> <embed> <iframe> <strike> <!--break-->
  • A sorokat és bekezdéseket automatikusan felismeri a rendszer.
  • A linkek követhetőségét kiszűri a rendszer.

  • A web és email címek automatikusan linkekké alakulnak.
  • A hozzászólás a Fórumszabályzat elvei alapján kerül moderálásra.