Mesék Tőlem | Önmegvalósítás.hu

Mesék Tőlem

Szívesen ajánlom fel meséimet elolvasásra:

Pásxztorné Földi Adri:A hét pettyes Katica bogár
-Mese -
Nem az Óperenciás tengeren túl, hanem csak a kerek erdőn túli réten, élt egyszer a nagy természetben egy fekete bogár. Kicsi is volt, kerek is, fekete is. Kövérnek, csúnyának, elhagyatottnak, magára maradottnak, árvának érezte magát. Bogár társai hozzá képest vékonyabbak, szebb ruhájúak voltak, és mivel csúfolták, ő sohasem vett részt a Tavasz ünnepén, ahol az újra éledő természet ezernyi színnel mutatta be az évenként meg újuló pompáját, száz meg száz csodáját.
Egy nap ez a kis kerek fekete bogár irányt tévesztett röptében, és rászállott egy kislány piros ruhájára. A piros ruha szépségét fehér kötényke tette még varázslatosabbá. A kis bogár szomorú volt. Csendben, elgondolkodottan pihent a ruha fodrán. De egyszer felpillantva azért mégis észrevette, milyen szép helyen landolt. Amint megmozdult, hogy tovarepüljön, a kislány megpillantotta az ott kuporgó parányi fekete bogarat.
- Hogy hívnak kis bogár? Miért szomorkodsz? Miért nem repülsz te is versenyt a tavaszi széllel? – kérdezte.
A kis bogár meglepődött a leányka hangján.
- Nekem nincs nevem, mert nincs semmi különleges rajtam. Nincs kedvem versenyezni,
mert nem vagyok szép. És téged miként szólítanak az emberek?
- Én, Katinka vagyok. Nekem úgy tűnik, hogy találkoztunk már. Legutóbb, az egyik ujjam
hegyéről repültél el. Ugye te voltál? Ha te voltál a fekete kabátkád alatti finom hártya szárnyacskáiddal, akkor olyan vagy mint a tündérek akiknek ugyanilyen szárnyaik vannak! Én a barátod vagyok és azt ajánlom, legyen a neved Katica. Így, majdnem egyforma lesz a nevünk, bár a szép szárnyacskáid miatt te a tündérekhez vagy hasonlatos. Hogy tetszene ez a név neked? Katica! Katica! Hát nem csodálatos? Tudod mit? Adok a ruhámból neked annyit, mint a kisujjam körme. Ragaszd azt a hátadra, és máris más, szebb lesz a ruhád, és nem leszel többé szomorú. Egy kicsit olyan lesz a ruhád mint az enyém - javasolta.
- Nem fogadhatom el – szólt a kis bogár. – Édesanyád sokat dolgozott ezért a
ruhácskáért, hogy megvarrhassa neked. Nem szabad elszakítanod azt a kedvemért. Bánatot okoznál neki, én pedig hogyan érezzem magam jól, ha másnak szomorúságot okozok?
- Ha ennyire szerény vagy, csak egy féle módon tudok segíteni neked – szólt a leányka,
majd letérdelt a mező zöld füvébe, és buzgón imádkozni kezdett:
- Édes Istenkém, adj szebb ruhát ennek a kicsi lénynek, hogy ő is boldog lehessen,
éppen úgy, mint a színes ruházatú társai! Segíts kérlek rajta, mert én nem tudok.
A kis fekete bogár meghatottan itta magába a lányka minden egyes szavát.
- Tudod mit? Már nem is szeretnék új, szebb ruhát. Hiszen az Istentől kaptam mást
helyette. Olyat, amit nem lehet megfizetni, ami nincs mindenkinek: szeretetet, barátságot.Téged kaptalak, aki engem is szépnek lát. A szeretet, a barátság a legszebb a világon! A leányka elment, de búcsúzóul még visszaszólt:
- Kicsi bogár el ne feledd a neved! Katica ne feledd, Isten megsegít! Bízz benne!
Az idő telt-múlt ezután, és eljött a Tavasz ünnepe, a bál ideje. A bálozók között felvonultak a tavaszi, a koranyári virágok, a sok lepke, és a színes bogarak is. Bátortalanságán erőt véve eljött a kis kerek, fekete bogár is, hogy megszemlélje, milyen is az a nagy hírű Tavasz bál, melyen eddig ő sohasem vett részt. Egyszer csak oda lépett hozzá a pipacs, és félre hívta:
- Jól hallottam, hogy Te szeretnél piros színt a fekete ruhádra?
- Igen, de te Pipacs honnan tudod?
- Azzal most ne törődj! Segítek neked. Adok egy szirmot a ruhámból. Tedd
magadra és máris piros leszel.
- Áh, akkor újra egy színű leszek, és le is csúszhat rólam a piros ruha, a te ruhád
meg nem lesz olyan szép, mert hiányozni fog az, az egy szirom. Inkábbb, nem akarok más ruhát – válaszolta a kis bogár szerényen és lemondóan.
- Figyelj kicsi bogár! Ha adnak fogadd el, ha ütnek, szaladj el! Jöjj, elviszlek a
Tavasz tündérhez, átalakítja a szoknyaszirmomat neked úgy, hogy új ruhád fekete is, piros is legyen, ahogyan szeretnéd. Gyere már, ha egyszer hívlak!
Tavasz tündér szívesen fogadta őket. A piros szirmot ráterítette a kis fekete bogár hátára, hogy lássa milyen méretű legyen az új öltözet. Ollójával kerek lukakat vágott ki a piros anyagból, majd ismét rátette a most már lukas anyagot a bogárkára, aztán ráfújt. A tavasz melege a kicsi bogár hátára forrasztotta a piros lukas anyagot. Amikor a kis fekete bogárka a tükörben megpillantotta magát új ruhájában, boldogan rikkantotta:
- Megszépültem! Isten áldjon a segítségért benneteket! Most már boldog a ti hét
pettyes Katica bogaratok!
- Örülünk, hogy segíthettünk! De most már itt az ideje, hogy te is elvegyüj a bálozók
között – ajánlotta Pipacs virág Tavasz tündérrel, és a hét pettyes Katica bogár bolgogan futott be a szivárvány összes színében pompázó vidám társaságba. Pipacs virág szoknyája egyik szirmát egy kicsit rövidebbre vágta Tavasz tündér, így most már Pipacs ruhája csínosabb lett, mert egyik oldalán a szoknyája nyílásából kilátszódott a virág zöld szára.

Gyerekek! Ha láttok egyszer hét pettyes Katica bogarat, gondoljatok arra, hogy a jó tett milyen boldoggá tette az egykor magát árvának, elhagyatottnak érző bogárkát, aki azóta is boldogan viseli új ruháját, Pipacs virág és Tavasz tündér ajándékát. (2012-ben)
---
Pásztorné Földi Adri:
Téli álmodás
-Mese -

Virág mivel nem volt férjezett, mint a korosztályából már sokan, nyaranként a főnöknője nem engedte szabadságra, mondván, a munka nem engedi meg, annak menni kell akkor is, amikor az asszonyok és a házas férfiak a nyári szabadságukat töltik. Így alakult ki, hogy Virág csak karácsony, és az új év első hete között tölthette valahol a szabadságát. De ő, vidám lélekkel vette igénybe ezt az időt. Mindig messze tájakra utazott el világot látni. Nagyanyja szeme fénye volt, aki mindig szebbnél szebb ruhákat varratott neki, hogy alakja előnyösebb legyen, kövérkés testét a megszokottnál nagyobb melleit megfelelően hangsúlyozza, vagy kendőzze az öltözet.
Érdekes volt számára, hogy két legkitartóbb táncpartnere közül az egyik szőke,
a másik barna hajú volt. Egymással versengve vitték őt táncba. De, hiába érezte nagyon jól magát, az udvarlás szépsége mégsem köszöntött reá. Nagyanyja azt mondogatta neki, hogy aki feleségül akarja majd venni, annak őt meg is kell érdemelnie. Eljön majd az ő ideje is. nem kell sürgetni, legyen türelemmel, tanácsolta. Nagyanyja nem magyarázott tovább, hogy ezt hogyan gondolja, így Virág egyre inkább gazdag kérőre várt.
Egyszer aztán csoda történt. Rénszarvasok röpítették szánját havas erdők, és
befagyott, jégtől csillogó folyók felett. A hegyi várban, a szőke, a már ismert, különösen csinos, hasonlóan fehér bársonyba öltözött dalia várta és üdvözölte legelőször. Most ő lett a legkitartóbb táncosa, és még pirkadat előtt megkérte kezét. Ellenállhatatlan vonzerőt érezve, a várva várt lánykérésre igenlő választ adott. Utána kérője áthívta egy másik terembe és átnyújtott jegyajándékként; egy gyémántvirágokból álló csokrot. Éppen át akarta venni a csillogó, villogó csoda csokrot, amikor felébredt.
Nagyanyja csak ingatta a fejét és nevetett. Ő, nem az igazi, hidd el - mondta.
Nincs olyan gazdag ember a földön, aki ennyire értékes jegyajándékot adna egy olyan lánynak, akit nem ismer eléggé. Ez az álom csak hiú ábránd, nem más. Ne felejtse azt sem, nem mind arany, és nem minden gyémánt, ami annak látszik, ami fénylik!
De unokája ezután másra sem tudott gondolni, csak vőlegényére, és az értékes
virág csokorra. A vágyakozásba már csaknem belebetegedett, amikor érkezett egy levél, mely meghívást tartalmazott egy szintén távoli, általa sohasem látogatott vidékre: táncmulatságba. Az aranyszalaggal átkötött levélkét csak vőlegénye küldhette és senki más – jelentette ki a lány, bár amikor a postástól átvette a levelet, pillantása megállt rajta egy pillanatra. Érdekes - gondolta, mennyire hasonlít ez az ifjú arra a barna hajú daliára, aki a táncmulatságokon a másik partnere szokott lenni.
Az álomruha elkészíttetését Virág nagyanyja vállalta mivel ő jártas az
ilyesmiben. A csodaruha hamarosan el is készült, és már várta, hogy a lány magára öltse. Nagyanyja elmagyarázta, hogy ezt a ruhát sohasem szabad levetnie, egy mástól kapott szebbre elcserélnie. Ebbe az ő bűvereje van beleszőve, ezért az mindig olyanná alakul át, amilyenbe át kell öltöznie. Lehetett az látszatra vállnélküli puha, alakjára simuló öltözet magas sarkú néhány pántból álló szandállal, máskor vastag meleg báránybőr bunda kapucnival könyökig érő kesztyűvel és térdig érő ugyanolyan meleg csizmával, lehet úti ruha és lehet báli is. Nagyanyja elmagyarázta még, hogy a ruha a nyár varázsos báját, a nap melegét tartalmazza, ezért melegen fogja tartani Virágot, bármilyen zord is lesz az idő. És, ha Virág bajba kerülne valamiért, a ruhán megjelenő szivárvány azt fogja jelenteni, hogy borúra derű jön, jön a segítség, csak ne essen Virág pánikba. Arany díszítés is gazdagította az anyagot, így vált igazán egyedivé, csodálatossá az öltözet.
A boldog várakozásban telt az idő az indulásig, amikor Virág ismét álmot
látott. Most azt, hogy ugyanabban a várban állt a bál, de vőlegénye helyett a barna hajú dalia táncoltatta. A tánc végén ez a dalia is megkérte a kezét, de gyémánt virág csokor helyett csak egy szál vérpiros rózsát tűzött a hajába és megcsókolta A leány sokáig gondolt a melengető csókra és a boldogító ölelésre. Álomképei egymást kergették. Végül mégis a fehér ruhás ifjú győzött és feledésbemerült a barna hajú dalia.
Az indulás napján fehér mercédes autó érkezett érte, mely a reptérre vitte. Ott
fehér volt a repülő mely Helsinkiig repítette. Onnan vonaton utazott tovább, majd a célállomásnál rénszarvas fogat fogadta. Mesés volt az indulás, maga a beteljesült álom. Repült a szán mint a ráró sólyom, aztán már nem csak az úton, hanem felszálltak a felhők fölé. Még repülőgépről sem látta a felhőket olyan csodálatos végtelen fehér hómezőnek, mint most. Simán suhantak zökkenésmentesen mindaddig, amíg egy felhőbuckában a meg nem botlottak a szánhúzók, és Virág ki nem zuhant a járműből. A zuhanás forgatagában még látta, hogy az úton alant egy útkereszteződésnél nagy hósapkás bádogtetős krisztuskereszt áll.
Havas fenyőre pottyant, s annak ágain lecsúszva a fenyves erdőben a földet
takaró hóba huppant. A kocsis csak sokára vette észre, hogy a szán üres. Megijedt, visszafordult, hogy megkeresse utasát.
Jaj, istenem, jaj istenem, ugye megvédsz ezután is? Ugye nem hagysz elveszni
yomorultul? Ugye rám talál majd a kocsis? - suttogta magában Virág, de közben arcára fagyott önkéntelenül kibuggyanó könnye.
Már régóta kuporgott a nagy puha hóban nem tudva mitévő legyen, amikor egy
óriási medve jelent meg brummogva, zsákmány után szimatolva. Észrevette a bundás lányt, megszaglászta, bárányt sejtve benne. Nem volt éppen megelégedve az új szaggal, ezért, előbb jól megrázta, talán azért, hogy ezt az idegen szagot kirázza belőle, aztán, szájába fogta nyakánál a bundás jószágot, és még kissé morgolódva megindult vele barlangja felé.
Virág, fehér báránybőr bundájában hamar rájött reménytelen helyzetére, mert
minél inkább igyekezett menekülni, a medve annál erősebben fogta a fogával. Kétségbeesett, mert, ugyan hogyan vehette volna fel a versenyt a medvével és még ráadásul egy bocs is megjelent, örömkönnyel a szemében, hogy anyját feltűnni meglátta. A nagy hó és Virág hosszú bundája, térdig érő csizmája akadályt jelentett a futásban. És hová futhatna a nagy erős állat elől, hiszen nem ismeri az erdőt, de a medve annál inkább. Újra az úrhoz fohászkodott, segítse meg, mert úgy érzi, eljött a vég, nincs tovább. Ekkor azonban, egy róka meglátta a zsákmányát cipelő medvét és megállította:
Mit viszel, pajtás? – kérdezte az erdő urát.
Egy birkát. Brumm, brumm. – válaszolta az.
Ez ugyan nem az, nézd meg jobban, és jól tennéd, ha letennéd, mert a varázsló
kiráz a bundádból, ha megtudja, hogy elraboltad a menyasszonyát! – figyelmeztette a róka és tovairamodott volna, de a róka megállította a kérdésével:
Ha ez nem bárány, és meg sem ehetem, akkor mit fogok enni?
A róka gondolkodott egy kicsit, majd igyekezett nagylelkűnek mutatkozni:
A keresztnél hagytam két varjút, igaz, magamnak. De lásd, milyen jó barát
vagyok, neked adom őket.
. A medve sajnálkozva szemlélte meg jobban a jónak ígérkező, de mégsem őt
illető holmit, aztán igazat adva a rókának, szájába vette újra a szerzeményt, és vissza akarta vinni oda, ahol találta, de végül a keresztnél tette le. Ott az egyik varjút gyorsan megette, a másikat pedig szájába véve elindult vele vissza a sűrűbe.. Szerencsére nem sokára jött a kocsis, és nem győzött sajnálkozni, bocsánatot kérni a baleset miatt.
Csiling, csiling… csing ling ling ling… csilingelt a száncsengő és pitt, patt,
pitt, patt, pattant olykor a bőrdíszes ostor. De, nem sokáig röpültek a havas tájakon át háborítatlanul, mert eltörött a szán rúdja. Megálltak. A szánvezető boróka pálinkával kínálta meg utasát, meg ne fázzék, és jobb kedvre derítse a várakozás ideje alatt. No, mivel minden rossz véget ér egyszer, a kocsis a szánrudat végre kicserélte és újra elindultak. De, egy leégett erdő fölött az egyik üszkös fa törzse megsértette az egyik rénszarvas lábát. Lesántult.
Klat-lang-lang, klat-lang-lang, csattogott a rénszarvasok talpa, és futásuk egyre
lassult, mivel egyikük már nem tudta tartani az iramot. Virág közben arra kezdett gondolni, hogy ezek az úti balesetek talán intő jelek, rossz ómenek, hogy ne menjen el abba a várba. De nagyobb volt vágyakozása annál, hogy visszafordulást kérjen a kocsistól. A szánvezető megérezte a ki nem mondott gondolatot, és hátraszólt nyugtatóul, hogy már nincsenek messze. Közben a nap leszállt, feljöttek a csillagok. Minden csillogott, villogott a hold fényben, mintha gyémánt-országban jártak volna. Virág csak ámult, bámult ennyi szépség láttán, és arra gondolt, hogy hiába minden rossz ami érte, de ezt a szépséget vonat vagy repülőgép ablakból mind nem látta volna, mégis jó, hogy eljött. A szán ekkor már csak az emberi futás gyorsaságával haladt, míg az idő nem éppen vánszorgott. A fehérruhás szőke ifjú a vár kapujában türelmetlenül várta Virágot, fázósan húzta szeméig prémes palástját.
Késett! – szólt nyersen a fiatalember, amikor végre leszállott a szánról Virág,
és a szánvezető elvezette onnan a járművet.
Miért nem repülőt küldött értem, hogy idáig hozzon? Azzal időben itt lehettem
volna. – jegyezte meg a megbántott, fáradt Virág. A vétett hibát észrevéve a fiatalember elmosolyodott, kezet csókolt engesztelésül, majd, amikor Virág elmesélte, mennyi baj érte útközben, megnyugtatta, hogy most már nincs semmi ok az aggodalomra, és örül, hogy a meghívottja végül is szerencsésen megérkezett. Karját nyújtva a lánynak odavezette a többi vendéghez. Virág volt, aki utoljára érkezett, minden szem rá szegeződött, amikor belépett a terembe. Megállapították, hogy milyen csinos és az ifjúval együtt milyen szép pár. A dalia etette, itatta, hogy felfrissüljön. Virágot meglepte, hogy a vár nem a megszokott sárga fényű lámpákkal van világítva, hanem fáklyákkal és, hogy meleg étel, ital helyett csak hideg húsokat és alkoholt szolgáltak fel. Ha én ezt a sok italt mind megiszom, aludni akarok majd és nem mulatni, gondolta. Ha pedig lefekszem, itt helyben meg is fagyhatok - szaladt tovább benne a gondolat. A fehér ruhás ifjú egész éjjen át táncoltatta, boldogította, bolondította minden szépet sugdosva a fülébe. Táncosa idősebb volt tőle vagy tíz évvel, sokkal magasabb is volt, fel kellett nézni rá. Tánc közben Virág mellecskéi ott táncoltak az ifjú mellkasán. Ez a közelség, vágyakozó, minden józanságot elsöprő boldogsággal töltötte el. Az ég szürkeségét a felkelő nap sárga csíkjai már kezdték megtörni, amikor partnere áttáncolt vele a kastély egy távoli szobájába, ahol minden szűziesen fehér volt, mint a frissen hullott hó..
Ifjú kedvese feleségül kérte és sürgette válaszát, hogy együtt akar-e élni vele
ezután, míg világ a világ. Ő most is az ellenállhatatlan vonzerőt érezte, ezért most is - mint álmában - igent válaszolt a házassági ajánlatra. Míg vőlegénye ölelte, csókot csókra halmozott, nem érezte a leány a csontig ható hideget. De amikor a gyémántvirágokból álló csokrot átvette tőle, mintha valami megváltozott volna körülötte. Egyre lassúbbakká váltak mozdulatai. Csodálkozva állapította meg magában, hogy alig bír már mozdulni, teste merevvé kezd válni, olyanná, mint ha szobor lenne. Karját nyújtva vőlegénye felé, kérlelte, térjenek vissza a társasághoz, mert fázik itt. Vőlegénye igent intett, de kérte, hogy előbb álljon a nyitott henger alakú, csodálatos faragványokkal gazdagon díszített tükör elé, szedje rendbe magát, mielőtt visszatérnek a bálozók közé. Virág a tükörhöz lépett. A kristályüveg hűen adta vissza Virág pompás alakjának látványát, majd váratlanul összezárult. Foglyul ejtette. Hiába kérte vőlegénye segítségét, az nem mozdult egy jottányit sem a kiszabadítására. Hanem ehelyett a lány legnagyobb megdöbbenésére vőlegénye hátborzongatóan nevetni kezdett, és a szobából kihátrálva azt kiáltotta vissza, hogy nem kell neki feleségül vennie őt, hiszen jégoszlopba zárva bármikor csodálhatja szépségét. Azt is odakiáltotta még, hogy Virág így legalább sohasem fogja tudni elhagyni őt más férfiért, örökre az övé marad. Mire az ajtó bezárult vőlegénye mögött, Virág arcára mosolya ráfagyott, alakját a jégoszlop szerelmes öleléssel zárta magába és a szobára fagyos, vigasztalan sötétség borult. Mégis, mint egyetlen remény a reménytelenségben, a Virág arcát takaró fátyolon megjelent a szivárvány. Most értette meg a lány, hogy hiszékenysége miatt csúnyán rászedték.
Amikor Virág átvette az aranyszalagos levélkét, nem tudta, hogy a kézbesítője
titokban a levéltitkot megsértve elolvasta a nyitott borítékban érkezett meghívót és ő is útra kelt Virág után. Később indult. Virág után érkezett meg.
Állt a bál. A vendégsereg hangosságától zengett a hegy. A zenészek talp alá
való (táncra alkalmas) muzsikát játszottak. Sok lány vetett rá csábító pillantást, de hiába, mert, ő csak Virágot kereste pillantásával mindenhol. Nem látva őt sehol, a zeneszünetben elindult egy oldalfolyosón, hogy az ottani szobákat átvizsgálva keresse tovább szerelmét. Tudta inkább, nem csak érezte, hogy szerelme bajban van, és, hogy senki másra nem számíthat, csak egyedül az ő segítségére. Virág az a széplány, aki szívét elrabolta; akinek a szeme olyan, mint a tisztavizű kék tó, szája, mint az érett cseresznye, szemöldöke, mint a holló szárnya és mosolya, mint a nap ragyogása. A folyosók legtöbbje sötét volt. Magához vett hát két fáklyát és azzal világította az utat. Nem követték, nem állta útját senki. Ádám oda mehetett, ahová akart.
Pompát mutatott minden, valódi érték nélkül, mely elvarázsolhatja a felületes
szemlélőt, a tapasztalatlan embert. Minden hóból, jégből volt kifaragva és a szobákban sejtelmes kékes és lilás fények villózása torz alakú manókat rajzolt a fehér falakra. Érezte, hogy minden csak bűverőre mozog és azt megtörni az ő összes erejére szüksége lesz. Az utolsó szobát zárva találta, de nem akarta kihagyni, mert valami azt súgta, hogy Virágot majd ott találja meg. Kiáltott, de hang nem szűrődött kia szobából. Visszafordult, csákányt, vésőt és még több fáklyát hozott, hívott embereket is segítségül. Együtt feszítették ki a szerencsére csak fából készült ajtót és bizony beleizzadtak mire az ajtó kitárult és beléphettek a szobába. Igen, ott volt Virág jégoszlopba zárva. Gyönyörű volt. Ádám, sztólongatta, de a lány nem felet. Ádám próbált fogást találni a jégből csiszolkt oszlopon, hogy kinyithassa. De, kevésnek bizonyult ehhez az ereje, így a csákánnyal, ütötte, vágta a jégoszlopot a fáklyával megolvasztott helyeken, hogy legalább csak annyira nagy nyílást üthessen rajta, melyen át Virág kimászhat. Már úgy tűnt kudarcot vall, hogy ez a jég makacsul ellenáll, de aztán megtört a varázs, és végre elérte célját. Mikor végre átölelve kiemelhette szerelmét, az hideg, és merev volt. Ölbe vette, csókolta, hogy saját maga melegével felmelegítse a lányt, életet leheljen belé. Mekkora boldogság volt, amikor kinyitotta szemét és köszönetet rebegett megmentéséért. Közben a valódi szürke gránitból emelt palotához hozzá épített jégpalota olvadni kezdett. Dőltek oszlopai, falai, leszakadt teteje. Kéz-a kézben futottak ki belőle.
A víz patakokban folyt le a hegyről lent tóvá olvadva össze, melynek lágy,
ég-kék színű hullámain táncot járt az aranyló, tavaszi, áldást szóró napsugár. Körülötte mindenhol virágok kezdték kidugni fejecskéiket a fagytól már felengedő talajból. A törpe fenyők és törpe nyírek boldogan nyújtóztatták ágaikat, madárdaltól zengett a táj. A várhegy alján az emberi hajlékok kéményeiből barátságosan tört az ég felé a füst. Minden, minden az élet diadalát mutatta a halál felett. A fehér ruhás lány piros rózsát viselt a ruháján az esküvőjükön, aztán boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
----
A hűséges vaddisznócska

Egy Dél-magyarországi faluban esett meg az eset, amiről a Tv riportban is beszámoltak.
Egy ember gombát ment gyűjteni a falutól távol levő erdőbe, mert ismert ott néhány jó lelőhelyet.
Most nem sokat talált, így a bokrok között, fák alatt bujkálva keresgélt. Kissé beljebb ment hát a sűrűbe. Egy helyen vaddisznótúrást látott, kissé arrébb a füves út mellett vércseppeket.
Amint ott nézelődött, nem messziről panaszos malacsivítást hallott. Ő csak állott, álldogált ott, gondolkodott. Lehet, hogy a vaddisznómamát a vadászok meglőtték és mivel nem mozdul, most sír
a kicsinye? Mi történhetett, nem tudta kitalálni. Félt a sebzett vadállattól, de bökdöste a kíváncsiság is. Végül mégis a kíváncsiság győzött. Óvatosan megközelítette a panaszos hangocskát. Az anyaállat nem mutatkozott. Nyomát sem látta. Egy cserjés mellett kicsike sebzett vaddisznócska feküdt. Az sírt olyan elhalóan, mint a haldokló.
A földműves megsajnálta, hazavitte. Orvost hívott a nagy beteghez.
Az azt mondta, hogy a cseppség egy-két órát élhet még, nincs vele mit tenni. De a kérésre azért adott gyulladás gátló antibiotikum injekciót, erősíteni az állatkát.
Aztán elment. A jó ember tejben oldva teáskanalanként itatta meg a beteggel a gyógyszert. Különböző gabona magvakat összeőrölt és tejeskásaként etetgette az állatkát vele. A bepólyált és már nem éhes állatka hamarosan elaludt. A gondos ápolásnak meg is lett az eredménye. Hamarosan megerősödött, meggyógyult és vígan futkározott a kertben.
Amikor a „jóember” az ivóba ment, hogy barátaival megigyon egy korsó sört, a kismalac mindig elkísérte. Ilyenkor ő is kapott mindig valamit. Egy kis tejet, vagy egy almát. Egyszer késve kapta meg a szokásos ajándékot, hát asztalt, széket kezdett felborítgatni az ivóban.
Közben az idő múlt. A kismalacból szép süldő lett.
Az ember barátai tanácsára autóján visszavitte a disznócskát az erdőbe oda, ahol találta. A disznó boldogan befutott az erdőbe. Az ember megnyugodott. Hiszen pártfogoltja a jövőben már élheti a saját vaddisznó életét az ő igazi otthonában, az erdőben. Nyugodtan tért haza.
De reggel kit látott vidáman röfögve a kertkaput bökdösni az orrával? Az ő védencét.
A most már kifejlett vaddisznó több kilométert futott a faluig. Az ilyen visszavitel azóta többször is megismétlődött, de az állat visszavadítási kísérlete sikertelen maradt. A hű barát nem akarja elhagyni a megmentőjét. A vaddisznó ma is vígan él barátja falujában.
----
Pásztorné Földi Adri:A csavargó kecske

Pécs mellett, valahol erdő közelben élt egy ember, aki két kecske boldog tulajdonosa volt. Erzsi kecske egy kissé ravaszkásan élte világát, mert amikor gazdája elment dolgozni, ő is szedte a sátorfáját. Orrával eltolta a reteszt, és usgyi, kiszökkent a szabad természetbe, mert a kerti fűnél, finomabbnak érezte az erdő alján termettet. Estére mindig, visszatért az élete párjához. Igaz, a gazda csodálkozott ki nyithatta ki a kertkaput, de mivel a két kecske a helyén volt, úgy vélte, nincs semmi gond.
Egyszer aztán megtörtént a baj. Amikor Erzsi kecske éppen vissza akart térni a kertbe ahol élt, nem tudta a kertkaput kinyitni. Nem tudott bemenni. A riglit hiába bökdöste orrával és a szarvával, a kapu nem nyílt ki. Az, ugyanis úgy csukódhatott be utána amikor kiment, hogy valamilyen baj érhette az egyébként zárral is ellátott kaput, és a zár bekattant. Hiába mekegett párjának segítségért, az sem tudott segíteni.
Mit volt mit tenni, kint maradt. Elindult az erdő felé. Langyos szellő fújdogált, borzolta szőrét. nagyon jól érezte magát. A sűrűben talált egy, alacsony fákkal, bokrokkal körülvett tisztást. Tépdelt egy kevés falevelet, majd leheveredett, álomba merült. Az est hamar leszállt. Az ég ezernyi csillagával borult felé, reggfel érezte a hajnal hűvösét, látta a kelkő napot és az ébredő természet eddig nem észlelt száz csodáját, és mindez boldogsággal töltötte el. Már nem ment haza.
A kecske tulajdonos mindenhol kereste a tulajdonát, de hiába. Szólt a vadászoknak is. Azok sem találták.
Ez az új fajta élet, mámorította. Szabadon tépdelhetett akácfalombot amikor nyújtózkodni kellett érte, ehette a fák, bokrok friss hajtásait. Együtt ébredt és tért nyugovóra a természettel. Aztán, egyszer csak fájdalmakat érzett a hasában. Nem sokára megellett. Három gidácskának adott életet. Most még boldogabb lett, hiszen már nem volt egyedül. Boldogította a kis bak okosodása is. mely őszre már jól fejlett hímmé vált. Az ősz még bőségkosarát terítette eléjük, de az télre már kiürült. Elfogyott a közeli tanyák földjén akarva-akaratlanul ott hagyott kukoricacső, a káposzta, krumpli, bimbóskel és sárgarépa. Hűvös szelek borzolták szőrüket és amikor megfagyott a vizek háta, minden falatért nagy területeket kellett bejárniuk. Megváltásként köszöntött rájuk, amikor egy fagyos reggelen felfedeztek egy erdei vadetetőt. Volt ott minden, ami szemnek, szájnak ingere. Szabadon ehettek mindent amit szerettek, ami meg is töltötte korgó hasukat és nedvességével a vizet is pótolta. A tavasz minden bájával őket köszöntötte. Erzsi kecske boldog volt egyre szaporodó övéivel.
Négy év múlva egy erdész, amikor a vadetetőbe az erdei állatoknak almát szórt ki, felfigyelt egy fehér kecskére, mely az etetőtől az erdőbe futott be. Megemlítette a csilingelő csengős jószágot, mint ritka látványt a kollegáinak. Azok emlékeztek az elveszett állaqtra. Szóltak a tulajdonosnak, hogy a kecske megvan.
És, amikor együtt megtalálták az Erzsit, csodát láthattak. Ők nem csak egy kecskét, hanem egy egész kecskenyájra leltek.
---
Pásztorné Földi Adri:A játék

Anya és kis fia kiengedte a ketrecekből a nyulakat, hogy szabadon futkározva, füvet rágicsálva élvezzék az életet a kert elkerített nyúlfutójában.
A nyári füvön a meggyfa alatt és a ketrecek körül a nyuszik olyan vígan ugrándoztak, játszottak egymással, hogy a kis macskák megirigyelték. A kerítésről leugrottak a földre és először a földre lapulva figyelték a nyulakat, aztán elkezdtek hemperegni. Így hívták játszani a rövidfarkúakat. A nyulak először csak figyelték őket, nem akarván játszani a hosszúfarkúakkal. Aztán hirtelen nekik rohanva elűzték az idegeneket. Ezután a kicsi macskák felültek egy ketrectetőre, és figyelték tovább a nyulak vidámságát.
Eközben az anya a ketreceket takarította, időnként lehajolva az alsó ketrecekhez is. A fiúcska hordta a jó illatú szénát és az árpát a már tiszta ketrecekbe.
Hirtelen az anya úgy érezte, hogy a haja beakadt a ketrec szélfútta deszkájába, mert a fejét haja húzódása miatt nem tudta mozdítani sem jobbra, sem balra. Végül egy kissé mégis sikerült megmozdítania a fejét. Akkor látta meg, hogy a cicák gyeplőként fogják a haját. Óvatosan felnyúlt és megcirógatta a kicsiket. Erre aztán a pajkos jószágok új játékot eszeltek ki. A hajhúzást abbahagyták. Először az anya fejére ugrottak, majd a hátán végigfutva a földre huppantak. Onnan felugrottak a kerítésre, aztán a kerítés túloldaláról le a veteményes kertbe és eltűntek a karalábék között.
---
Pásztorné Földi Adri:A Hörcsög, és a Mindenható Isten
-Mese -

A karszthegység két hegyoldala közötti széles, napos völgyben az emberek kukoricát, lucernát és gabonanövényeket termesztettek.
A hörcsög asszony élete párjával és utódjaikkal a lucerna föld alatt lakott. A gondosan kiépített föld alatti folyosók, termek jól védték őket a tél fagyától meleg otthont, élelmiszer raktárt és védelmet is nyújtva számukra. A járatoknak volt be és kijárata is, sőt még menekülő útvonallal is rendelkeztek. Ez az út egyébként, egy szikla alá vezetett, mely az erdő alján csordogáló patak partján feküdt dűs fűvel körülvéve és martilapukkal övezve. A hörcsögök számára a természet sok búvóhelyről gondoskodott még a szikla üregek útvesztői által is.
A hörcsög pár minden reggel először élelembeszerző körútra indult, hogy az
összegyűjtött gabonaszemekkel etetni tudják utódjaikat. Ám, egyik nap, az apahörcsög nem jött haza, nyomtalanul eltűnt. Mit lehet itt tenni? Ezután az anyának egyedül kellett folytatni az élelemgyűjtő munkát, és bizony nagyon sokszor el kellett hagynia óvóhelyét, amíg a sok éhes gyomrocskát megtöltötte a pofazacskójában szállított gabona magvakkal.
Egyik reggel, az anya előbb a saját pocakját tömte tele eleséggel, utána gyűjtött az
utódoknak, majd elindult haza felé. Már nem járt messze otthona bejáratától, amikor néhány pillanatra meg kellett állnia, hogy pihenjen egy kicsit, hiszen tele gyomorral fárasztó volt futni. Még ki se fújhatta magát, amikor hirtelen egy fölé hajló kígyó árnyékát megpillantotta. Rettenetesen megijedt. De amikor a kígyó elkezdte felé nyújtogatni a villás nyelvét megérezve a fenyegető veszélyt, megpróbált előle kitérni és megszólította a kígyót:
Jó reggelt uram, ön is élvezi az első napsugarakat?
A kígyó közelebb csusszant, figyelmesen vizsgálgatva a hörcsögöt válaszolt:
Ó, igen, de inkább reggeliznék mert két napja már nem ettem. Utána még vinnék
reggelit az utódjaimnak is, akik éppen most bújtak ki a tojásaimból. Látom, neked is vannak utódjaid, hiszen már lapos a hasad, Sovány vagy kissé, de azért jó leszel nekem reggelire.
A hörcsögné látva, hogy csak a véletlen szerencse mentheti ki szorult helyzetéből, könyörögni kezdett:
Igazán várhatnál egy kicsit velem. A páromat várom, aki a kakukkal jön majd ide.
Az, ugyanis látott valahol jó magvacskákat, és a mi utódjainkra gondolva ajánlotta hozzuk el, mert azoktól utódjaink jobban fognak majd nőni. A kakukk biztosan nem jön majd egyedül…
Bár, már nagyon éhes vagyok, igazán várhatok még pár percet – mondta a kígyó, és
kissé hátrébb gyűrűzött. Ezt a pillanatot ragadta meg a hörcsög asszony, hogy elérje a sziklát, de közben magában fohászkodni kezdett:
Ó, Mindenható! Ó, nagy Isten! Csak most az egyszer ments meg! Csak most az
egyszer segíts megmenteni az életem, mert nálam nélkül éhen halnak utódjaim, hiszen nem lesz aki etesse őket! Ha megóvod az életem, mindig az utódjaim lesznek az elsők és én az utolsó, ha enni kell!
És, akkor az Isten így szólott:
Tudd meg te hörcsög asszony, hogy Én, a Mindenható, megkegyelmezek neked, mert
ígéretedet komolynak ítélem! De, aztán, el ne feledd ám az ígéretet, mert akkor nem lesz több kegyelem számodra!
A hörcsög asszony már bizakodva emelte fejét, amikor a kígyó észrevéve a menekülési
szándékot, felé vetette magát, hogy elkapja a menekülni akarót. De, amint a kígyó megmozdult, egy nehéz test mint a derült égből a villámcsapás, úgy zuhant le egyenesen a hörcsög mellé, akinek jeges rémület járta át minden porcikáját. Félelmében szinte megdermedve sokáig érezte mellén , miként szántják végig bundáját óriási karmok.
Amikor a dermesztő rémület kissé szűnt és már fel mert tekinteni, látott egy sast a magas ég
felé repülni csőréből kilógatva ellenségét, a kígyót.
Bár a hörcsög egy kicsit meg sajnálta ellenségét, mégis nagyon örült, hogy nem ő
vált a sas prédájává.

Pásztorné Földi Adri:Az elveszett pénz
-Mese -
Nem hallotta a házaspár a pénzt hozó postás csengetését, így a nyugdíjukat
visszavitte a belvárosi postára. Andris vállalta, hogy odautazik a pénzért. A nyugdíjak összegeit át is vette, betette diplomata táskájába és újra buszra ült, hogy hazautazzon. A tavaszi szél szertefújta a felhőket és ragyogó kék ég mosolygott le rá. Elhatározta, hogy a végállomásig utazik, és majd a parkon át sétálva megy haza, hiszen ebben a lelket vidámító időben jól fog esni a séta.
A leszálláskor látta, hogy az út túloldalán levő buszmegállóban már sokan
várakoznak a körforgalomban megforduló autóbuszra. Látta, hogy a főleg fiatalokból álló társaság egy fiatal szőke nő körül csoportosul, aki a társaság üdvöskéje lehetett. Üde testén feszült a farmernadrág, farmer kabátkája alatti blúzából formás kis mellei csaknem kibuggyantak, és blúzocskája láttatni engedte szép nyakát és csípőjét is.
- Olyan, mint Magdi volt ugyanilyen idősen, amikor megismertem. Szép

pár voltunk, illettünk egymáshoz – gondolta és a csodálat ott marasztotta a közelükben. Két bokájával fogta meg földre tett táskáját, és úgy nézte kicsit szégyenlősen azt a szőkét.
- Ó, a feleségemen, az én drága Magdikámon az azóta eltelt idő bizony
-
fogott, elnehezedett, de szerencsére a természete most is a régi. Kedves, aranyos. Gondolataiban elmélyedve Andris nem vette észre, hogy egy időre már nem az a szőke lány, hanem ő lett a társaság középpontja. De aztán észbekapott, hogy mennie kell, mert már várják haza. A társaság is szétoszlott már. Egyesek felszálltak a közben megérkező autóbuszra, mások még a megállóban maradva beszélgettek.
Andris lenyúlt a táskáért, hogy utána induljon is. Elhűlt, mert nem találta ott ahová
letette. A táska eltűnt. Elöntötte a hideg veríték, reszketni, szédülni kezdett. Kérdezősködésére a megállóban álldogálók tagadták, hogy látták volna a táskáját. Hiába bizonygatta, hogy bizony az ott volt, a kárvallottat még meg is fenyegették, hogy megverik, ha őket tolvajnak nézi. Gyötörte a tehetetlenség. Feleségére gondolt, mit fog mondani, talán még rosszul is lesz szegényke, ha megtudja, hogy a teljes egy havi nyugdíjukat elhagyta. És azon a fránya pénzen kívül, az össze kulcsa is odalett, és igazolványai is elvesztek. Jól meg fogják majd büntetni mindenhol, mert nem vigyázott az okmányaira.
- Jaj Istenem, jaj Istenem, a szegény embert bizony az ág is húzza! –
nyögte. Torka kiszáradt, ólmos fáradtság telepedett rá. Maradt még a zsebében pár forint. Úgy vélte, ezt az ijedtséget le kell öblítenie, inni kell valamit, hogy kiszáradt torkán a nyálat legalább le tudja nyelni. Elvánszorgott a pár lépésre levő kis étteremig. Ott kért előbb egy, aztán még egy üveg sört. A átor alatti egyik asztalnál levő padra roskadt le. A sör hamar lecsúszott, észre sem vette, mert emésztette magát ostobaságáért, korholta magát, miért kellett neki erre jönnie az egyenesen hazamenetel helyett. Hamarosan jött egy házaspár karon ülő (1-2 éves korú) gyermekkel és leültek mellé. Míg ő gondolataiba merült, azok megettek egy-egy lángost, majd felálltak és elmentek. Végül ő is menni készült, de előtte lehajolt, hogy kibomlott cipőfűzéjét megkösse. Kötés közben vette észre lába mellett a táskát. Kinyitotta és látta, hogy az az övé, hiszen mindene benne volt, csak a pénz hiányzott. Rájött, hogy csak ez a párocska tehette oda, hiszen más nem járt a közelében. De mire eddig ért gondolataiban, a kis család már eltűnt látóköréből. Kissé megnyugodott, de szíve mégsem lett könnyebb. Ismét nem mindjárt hazafelé vette az útját, hanem lelkierőt meríteni a szép park látványából, az eredetileg eltervezett sétára, a tókörüli sétányon indult el. A vízimadarakkal teli csónakázó tó partján leült egy padra. Virágzó tulipánfa állt a pad mellett, Megnyugtatóan hatottak rá a park virágai és a gyep üde zöldje. A sörösüveget letette maga mellé, táskáját térdére fektette. Egy idő múlva észrevette , hogy a közeli parkban sietősen színpadot kezdtek ácsolni, és hamarosan egy zenekar is hangolni kezdett, míg az ülőhelyeket különös ruhájú nézősereg népesítette be. Kíváncsian nézett szét és várta a fejleményeket. Aztán megkezdődött a műsor. A műsorszámokat figyelve meg-meghúzta az üveg sört, míg az el nem fogyott. A műsorszámok gyorsan követték egymást. Voltak ragyogó ruházatú ufók, a zene ütemére hajladozó virágok és méhek, majd nagy szivárvány színű és fehér szárnyú lepkék érkeztek. Ezek a darab végén egymás szárnyát kitépve megették egymást. Irtózva nézte ezt Andris, és amikor a lepkék az emberek közé is leszálltak, rettegve takarta el az arcát és úgy kiáltozta:
- Jaj, engem ne egyenek meg… engem ne!
De hiába hadakozott, mert két lepke láb őt is elkapta és rázni kezdte. Mire álmából magához tért, boldogan állapította meg magában, hogy nem lepkék, hanem csak két rendőr állott előtte, azok költögették, azok kiabáltak rá.
Mi van magával jóember? Beteg talán? Miért nyög ennyire, hogy a tó végéig is el hallatszik?
Felült, szétnézett. Az üres üveg a pad mellett feküdt egy részeg dongóval a nyakán, a
színpadot már bontották. A ruhájáról pedig nem győzte leseperni a tulipánfa virágjainak fehér szirmait. Kérte a rendőröket, kísérjék haza, mert rosszat álmodott és annyira remeg a lába, nem tudna egyedül hazamenni. Felesége ijedten a rendőrkíséret miatt, de boldogan fogadta hazatérő férjét és csak akkor nyugodott meg, amikor a rendőrök elmondták, hogy a férje kérte a kíséretet.
Az ajtó bezárult utánuk, de a ráérős rendőrök kíváncsian arra, hogy az asszony
hogyan viselkedik majd az urával, ott maradtak egy kicsit az ajtó közelben hallgatózni. Hallották, mint mesélte el az ember, hogy hogyan lopták meg, és mi történt azután. Magda asszony is elmondta, hogy ő is járt már hasonlóan, amikor őt zsebelték ki. Megnyugtatta férjét, hogy ezt a pénzhiányt is túlélik majd erősen spórolva, mint régen azt a másikat, csak most emiatt nem mehetnek majd nyaralni
Másnap a napilapok tele voltak a hírrel, milyen jól sikerült az Első Tavaszi
Színészfesztivál, ahol a színészek is és a nagyérdemű közönség is korhű öltözetekben jelent meg, csak nagy kár, hogy az elvirágzott tulipánfa oly erősen hullatta már fonnyadt szirmait.
Egy hét múlva a városi Kábel TV adta hírül, hogy sikeres hajszában fogták el
azt a zsebmetsző bandát, mely éppen a Szinész-fesztivál idején garázdálkodott.
----
Pásztorné Földi Adri:A két hattyú
-Mese-
Városunk éke Tapolca; a fürdőhely, mely szép parkjaival, Termál-és barlangfürdőjével, kellemes sétaútjaival igazán jó felüdülést jelent mindig minden oda látogató korosztálybeli számára. De akad ott más látnivaló is. A meleg vizű tavon virágzó tündérrózsák, és a szaporodó vadkacsák. A nagy, fehér, méltóságteljesen úszkáló hattyúpár szívet, lelket vidámító kedves látványát élvezni senki sem hagyná ki sohasem. Amikor etették a madarakat, azok egészen a partközelbe úsztak, szinte karnyújtási távolságra, olykor még ki is léptek a partra.
Történt azonban, hogy a hattyúpár egyszer csak eltűnt. Senki nem tudta hová lettek, miért nem láthatók a tavon. Megindult a szóbeszéd, majd mindennapos témává vált a kedvelt madarak hiánya. Egyesek tudni vélték, hogy rossz emberek a partra csalogatták, megfogták, megölték és megették azokat. Engem is megkérdeztek, mi a véleményem erről. Véleményem szerint, a madaraknak is meg van a magukhoz való eszük és biztosan megvédték magukat, de aztán a hely iránt bizalmukat vesztve elrepültek egy másik, biztonságosabbnak látszó vidékre. Bár lehet, hogy egyszer még visszajönnek, mert a szülőföld visszahúz. De, hogy mi történt valójában, azt csak én, én tudom egyedül, mert nekem elcsiripelték Szűz Mária madárkái a fecskék, melyek szúnyogokat keresve gyakran repültek a tó és a parti sétány felett, ahol sokat üldögéltem élvezve a csendet, a békét. Tovább adom a történetet, hadd tudja meg mindenki, hogy duplán ér az időben jött segítség.
A csónakázó tavon a csónakokat abban az időben két farkaskutya; anya és kölyke őrizte. Mivel azonban a kis kan még túl fiatal volt a láncra kötéshez, anyja mellé, csak pórázra kötötték. A két kutya el nem mozdult volna egymás mellől, és minden illetéktelennek látszó személyt megugattak. Kettőjük feladata volt a partra húzott csónakok őrzésén túl, a vízi szárnyasok szemmeltartása (figyelése) is.
Egy nyári éjen, amikor minden jó lélek már az igazak álmát aludta, két ember lopakodott végig a tóparti sétányon, óvatosan körülvizsgálódva, vajon, a park valóban néptelen-e, nem szunnyad-e akár csak egy részeg flótás valamelyik padon, vagy pad mellett. Az éj már ráborult a parkra, tóra, csend volt, a kutyák aludni látszottak. Csak a tavon túl a lakótelepi házak némelyikének ablakain látszott, hogy ott még televíziót néznek, és a szemközti erdő alján neszezett valami. A tavi szigeten a hattyúk szárnyuk alá dugott csőrrel aludtak. A vadkacsák a tavon.
A megbeszélt terv szerint az egyik ember belépett a tó vizébe hóna alatt egy köteg összecsavart kötéllel, míg a másik, a parton várakozott. Az ember, gumicsizmás lábát lassan csúsztat előre a vízben, hogy ne keltsen zajt, mert a legkisebb csobbanás is felkeltheti a madarakat, azok szétrepülhetnek, aztán akkor hiába jöttek, nem fognak megfogni egyet sem. Az ember hát nagyon óvatosan, de módszeresen haladt a vízben a madarak szigete felé. A látogató felé közelebb az egyik madárpihent, a másik tőle távolabb aludt. Bármennyire igyekezett halkan járni, egy picinyke csobbanásra a kölyökkutya felébredt, és a dolog izgalmassá vált számára. Szőre felborzolódott. Anyjához dugva orrát, majd kicsit erősebben hozzádörgölőzve felébresztette szunyókálásából. Most már felemelt fejjel figyeltek a neszekre, figyelték, mit nem merészel tenni az a két szégyentelen. A távolabbi hattyú megérezve a veszélyt a vízcsobbanásból, gyorsan oldalt lépve rásiklott a tó vizére a másik oldalon. De az emberhez közelebb levő madár nehezen mozgott, mert előző nap odaütötte a lábát egy, a vízbe bele dőlt fa törzséhez, most a járás fájdalmat okozott. Őt, az ember hamar elérte, megragadta és megpróbálta megkötözni a magával hozott kötéllel. A madár kiáltozni kezdett, a vadkacsák felijedtek és szétrebbentek. A hattyútárs nem segíthetett, de igyekezett még inkább eltávolodni a szigettől. A megtámadott madár csőrével vagdalkozott, csípkedett maga körül, épp lábával rúgott, szárnyával verte, csépelte támadóját. A kutyák, hallva, látva a közelharcot, felugattak és izgalmukban rángatni kezdték kötelékeiket. Végül is, az ember, amikor a szárnytollak ellen védekezőn a szeme elé kapta egyik kezét, a madárnak sikerült kicsúsznia a marok szorításából és rárepült a tóra, majd gyorsan arrébb úszott. Az ember nem akarva ott hagyni a nagyoin kívánt madarat, most már a csendre cseppet sem ügyelve, csörtetett át a sziget bokrai között, majd annak másik oldalán beugrott a tóba a hattyú után. A parton álló ember sem akarta elveszteni a zsákmányt. Ő is belépett a tóba, és a másik hattyú után eredt gondolva, hogy neki is ki kell vennie részét a hattyúk üldözéséből, ha egyszer ez a fránya hattyúfogás nem megy simán.
A kutyákat elkapta az izgalom. Addig ugráltak és rángatták kötelékeiket, amíg a póráz elszakadt és a láncot tartó cöveket is sikerült kirángatni a helyéből. A cövek a lánc végén maradt, a pórázdarab a kölyök nyakán. Így aztán, amikor a gazemberek után rohantak, sikerült végigcsörömpölni a part menti beton sétányt, és ezzel megzavarták a szunnyadó madarakat. Riadt csipogásuk jelezte, hogy felébredtek és figyelik az eseményeket. Mire a kutyák odaértek a madárszigethez, a hattyú pár már gyors ütemben a tó mélyebb része, a közepe felé úszott. A kölyök nem tudva uralkodni magán, a partközeli férfire vetette magát, de az ugrást elvétve mellette landolt a vízben. Nem zavarta a baleset, belekapott a csizma felett a lábszárba és utána is egyre ugrált, hátha sikerül még máshol is megharapnia, és így partra kényszerítenie a gazfickót. Az ember, hóna alatt a zsákkal, melybe a hattyúkat akarták belegyömöszölni, az ellenfélre támadt, keservesen óbégatva fájdalmában, és a másikat hívogatta segítségül. De, mivel az nem jöhetett, megragadta a kutya fejét és megpróübálta vízbefojtaniu az ebet. De a kölyök nem csak fiatal volt, hanem erős is, és ráadásul iszonyúan mérges, nem hagyta magát. Rúgott, ugrált, majd szabadulva a szorításból ismét harapott, aztán ő is úszni kezdett a tóközép felé, és végül megmenekült. Eközben a másik ember mégis csak elérte a sérült hattyút, és újra megragadta. Már több tollat is kitépett belőle, amikor a kölyök irányt változtatott és most ő rá vetette magát. Erre aztán a madár ismét megmenekült. Az ember pedig társa irányában úszkáló hattyút vette célba, hogy az ahhoz már közelebb levő barátjával megpróbálják bekeríteni, de mivel kettő nem elég, gondolták, a hattyú úszását majd gátolja a kidőlt fa, így ők közben elérhetik, bekeríthetik, megfoghatják, és talán, mind a kettőt. Észrevéve a szándékot, a kutya most a kidőlt fához úszott, kiugrott rá és onnan ugatta a kjét csavargót. Látva ezt, mindkét madár a tó zsilipje felé kezdett kitartóan úszni, a két jómadár pedig utánuk eredt a vízmélységtől függően olykor úszva, olykor gyalogolva a mederben. Már csaknem az egész tavat körbeúszták, mégsem koronázta tettüket siker. Aztán, a zsilipnél a madarak kiröppentek a vízből a partra, az ott várakozó anyakutyához, amely fel és alá rohanva igyekezett megfélemlíteni a két tolvajt. De, azok mégsem hagyták magukat. Ők is a parton akarták folytatni a madár üldözést, ezért a zsilip felé törekedtek, de egy rossz lépés következtében úgy belesüppedtek az iszapba, hogy egy lépést sem tudtak tenni többé. A hattyúk elballagtak a szigeti partszakaszhoz, majd visszatértek éjjeli nyugvóhelyükre, mert tudták, a két kutya megvédi őket. Látva, hogy a két hattyú szerencsésen túlélte a kalandot, a farkaskutya kölyök partra úszott hínárral a nyaka körül iszaptól mocskosan, de igen elégedetten. Aztán a zsiliphídon megpróbálta lerázni az iszapot a szőréről. Ennek lett aztán a következménye, hogy a tó vízelvezető zsiliprácsába kapaszkodó emberek arca olyan lett, mint a pöttyös pulyka tojás, a később kiérkező rendőrök és tűzoltók nagy derülésére. A két kárvallott nem tudott, de nem is mert az iszapból kimozdulni, mert a két farkaskutya mint dühös ördögök ott rohangásztak, ugattak, vicsorogva, és sakkban tartották őket.
A televízió műsor végén a szomszéd házakban meghallották a nagy kutyaugatást. Kihívták a rendőröket annak megállapítására, mi okozza a csendháborítást. A közeli rendőr őrsről odaérkező rendőrök nem, csak a később érkező tűzoltók húzták ki az iszapból a két felsült hattyú tolvajt. Ők világosították fel az iszapba ragadtakat, akiknek a haja, zakója még mindig telve volt bűnjelként szolgáló hattyútollal és pihével, hogy a sok úszás és repülés nagy erőkifejtést kíván, ezért a hattyúhús kemény, nem ehető. Bár a madarak megmenekültek, mégis, másnap útra keltek biztonságosabb vidék felé.
Így történt-e vagy sem, azt senki sem tudja. De a tény, tény. Két év múlva a hattyúk visszatértek, és azóta is ott úszkálnak a csónakázó tavon, mindenki nagy örömére.

----
A 204-es Törvény
/Frimpong Ampomah Badu ausztráliai lakos fordította ghánai népe meséjét eszperantóra, eszperantóból magyar nyelvre fordította:Pásztorné Földi Adrienne./

Sok évvel ezelőtt, Afrika földjén egyszer az állatok összegyűltek törvénykezni. Ez az összejövetel remény nyújtott arra, hogy talán megváltoztatja majd az akkor élt vad állatoknak az életmódját.
Az oroszlán, a király rendezte ezt a találkozót. Jó szívvel hívatta meg az állatokat, mondva:
- Büszke vagyok a barátságunkra, de mégis tennem kell valamit uralkodásom jobbá
tételére - mondta, majd folytatta:
- Ennek a meghívásnak az oka, hogy több panasz is érkezett hozzám gyenge barátaink, de főleg a még gyenge utódok eltűnéséről. A múlt héten barátaink Antilop és Zebra látogattak meg engem kérve, hogy feltétlenül tegyek valamit az eltünedezések miatt. No, most itt vagyunk, hogy meg vitassuk, hogyan éljünk békében egymással. Így nem lesz sem vadász, sem áldozat. Majom üdvözölte az összes állatot, és elmondta, hogy az elefántborjú eltűnése után kételkedni kezdett a véletlenben, és elvesztette hitét az uralkodó hatalomban. Így ő azt gondolja;
- kell, hogy legyen egy törvény, mely egymással szemben nem támogatja azokat, akik elveszejtik, elpusztítják mások utódjait. Ezért én azt javaslom, hogy „Legyen egy törvény, mely megtiltja egymás megtámadását.”
Zsiráf támogatta a majom javaslatát. Néhány közbeszólás után, végül az állatok egyetértettek a törvény elfogadásában mindnyájuk békéje érdekében. Az oroszlán így szólt:
- Íme, a 204-es törvény!” Az, aki vét ellene, kivégeztessék! Tessék a neveteket aláírni, mint
tanúk! Minden állat aláírta a nevét, csak Leopárd nem. Végül azonban ő is aláírta, bár nem tetszett neki a törvény. Néhány hét múlva Leopárd nagyon lefogyott az éhezés miatt, mert nem foghatott sem halakat, sem madarakat. Egy napsütéses napon Leopárd egy fa alatt feküdt. A hűsben pihenve elbóbiskolt, és eltátotta a száját. Egyidejűleg a fán egy denevér tartózkodott. Amikor meglátta az alvó Leopárdot, eszébe jutott a törvény. Úgy vélte, Leopárd szája tökéletes játszóhely lesz a számára. Denevér először beszállott Leopárd szájába, majd kirepült. Így játszott. Amikor már harmadszor repült be-s ki ily módon, váratlanul Leopárd összezárta a száját, és lenyelte őt.
Leopárd nem tudta, hogy Antilop látta mi történt, és máris futott a palotába, hogy a hírt megvigye. Oroszlán Zebrát küldte Leopárd, és a többi állat összehívására. Amikor a palotánál összegyűltek mind, Oroszlán megkérdezte Leopárdot, hol van Denevér.
- Nem tudom” válaszolta Leopárd.
- No, barátaim! – szólt Oroszlán - Úgy látszik, hogy valaki eltűnt, és úgy tűnik, hogy valaki
a 204-es törvénnyel szemben cselekedett. Rajta Majom, légy szíves felsorolni minden országomban élő állat nevét. Majom elkezdte szólítani az állatokat:
- Nyúl! – A nyúl bólintott. „Orrszarvú!”- Ő felemelte a szarvát. „Zsiráf!” - Ő is bólintott.
„Hiéna!”- Ő is válaszolt. „Sakál!” – A sakál szintén bólintott. „Víziló!”- „Itt vagyok”- válaszolta. „Elefánt!” – Ő felemelte az ormányát. „Bölény!”- Ő bólintott. Antilop!” –„Igen” – mondta. „Gnú!” – Ő is válaszolt. „Leopárd!” – bólintott. „Denevér!” „Denevér!” Senki sem válaszolt. Oroszlán szólt, hogy Majom ne hagyja abba az állatok szólítgatását az állatkönyvből. Minden jelen levő állatnak a szólításnál jelentkeznie kellett, és jelentkezett is, amikor a nevét hallotta szólítani. Ezután, Antilop elmesélte mindenkinek, hogy mi történt.
- Leopárd igazat mondott, hogy nem látta, amikor lenyelte Denevért.
- Én nem vadásztam rá, de ő az én szájamban játszott – magyarázta. Én sohasem
tettem semmit a törvénnyel szemben. - Bocsánatot kért tőlük kérve, hogy ne végezzék ki őt. Oroszlán
felszólította Elefántot, Vízilovat, és Orrszarvút, mint az állatok bíráit, vitassák meg, hogy Leopárd a törvénnyel szemben cselekedett-e vagy sem. Hosszas vita után a bírók visszatértek, és közölték az eredményt. Orrszarvú elmondta, hogy Leopárd magát védte, így a törvény szerint cselekedett. Oroszlán megköszönte a döntést, és a következőt nyilvánította ki:
- Ha van egy törvény; mely megtiltja nekünk az egymásra vadászatot, az nem jelenti azt,
hogy más száját, mint játszóhelyet használjuk. Denevér felelőtlenül, esélyeit nem latolgatva játszott Leopárd szájában. Így akaratlanul, saját hibája miatt táplálékká vált.
A sorsot nem kell kihívnia senkinek maga ellen!
A Törvény: Kettő Nulla Négy: a 204-es törvény tehát, ennek a törvénynek a számát jelöli, míg,
a Törvény I.§- a szerint: Minden állatnak joga van élni a földön!
----
Pásztorné Földi Adri
Görömbölyi ősz

Villanydróton fecskék hada,
olyanok mint régi kotta.
Mind a szárnyát próbálgatja,
hogy a fészkét tovahagyja.

A fiókák mind felnőttek,
ahogy szokás, elköltöztek.
Tavasszal majd visszatérnek,
vár az otthon, vár a fészek.

Sárgult fű ölén kökörcsin,
mennyi báj és mennyi szín!
Enyhe nappal, de fagyos éj…
Seper a szél, vidul az ég.

A szél falevelet kerget,
ott egy mókus mit keresget?
Ugrál arra, meg erre is,
van diótörő terve is.

Talál egyet, szétroppantja,
aztán mégis lepottyantja.
Azt mondaná, ha most szólna:
egész… biztos, jó lett volna!

Szőlőszüret, körte, alma…
Tele lesz a pince, kamra.
A sok gyümölcs, kompót, lekvár…
boldog arccal sok gyerek vár.

Lehullt a levél a fákról,
hazajöttem a határból:
dér ül már ott rég a réten,
holló károg réges-régen.

Templom áll a domboldalban,
gabona a raktárakban.
Tele van a padlás, pajta,
anyóka áll az ajtóba’.

Megkondul az esti harang,
szól a hangja: giling-galang.
Templom vagyok, hívlak, itt benn,
tapasztald meg, vár az Isten.

Letörve a kukorica,
földben még a cukorrépa.
Két hónapja már nem esett!
S futnak fenn, fürge fellegek!

Repedt a föld, száraz a föld!
Kell az eső! Kell az eső!
Szomjas a szántó, a mező!
Essél eső! Essél eső!

S hirtelen beborult az ég.
Alszik az erdő és a rét.
Cirmos, a macskám didereg,
a havas eső megeredt.
----
Pásztorné Földi Adri:
Mese a mátka párról

Mese, mese, meskete
ülj leányka az ölembe
mert a mese csak így lesz jó,
kisleánynak a szép a jó.

Én vagyok az orkán lánya,
szállok vele mindenhova.
Keresem hűséges szerelmem,
mert üres életem nélküle.

A kedvesemet elrabolták,
egy sötét erdőbe hurcolták,
elátkozták, sárkány az őre,
hogy ne lehessen több öröme.

Szállj te táltos, szállj a széllel
hozd el nekem a szerelmem!
Sóvárgom a mosolyát
hadd legyünk újra mátkapár!

Elátkozott legény vagyok,
csak éjjel látom a csillagom.
Karommal ölelem szeretve
enyém a kedvesem szíve.

Hej, sárkányok gyöngyvirágja!
Adj ki engem a mátkámnak!
Meglásd, ha te is párt találsz,
szebb lesz a fű, fa, és virág!

Nem adlak ki, mert te enyém vagy!
A szívem, nem a várt puha vaj!
Kemény vagyok, és jaj kegyetlen,
nem lágyít meg sem hő, sem ember!

Nem érdekel, ki a kié!
Te az övé? Ő a tiéd?
Rút vagyok, de ostoba nem!
Bennem lássad szerelmedet!

Beborul az ég, csattan vilám
le sújtogat az Úr haragja!
Kidőlnek az erdőség fái,
nincs többé átok, szabad a fi!

(Miskolc, 2017. október 17.)
----Üdvözletem: Pásztorné Földi Adri Miskolcról, 2018. május 30-án.

 

Beküldte: | 2018. máj.. 30. szerda - 13:18

Hozzászólások

0 hozzászólás

Feliratkozás Hírlevélre