A domináns anya kálváriája
Mivel nem szeretném szétoffolni Kati blogját,ezért nyitottam egy önnálló blogot
hogy itt folytassuk a nyomozást mi lehet a domináns anyai viselkedés hátterében.
,,Az anya magával hozza az eredeti családi mintákat, s mindazt az élményt, amit ott szerzett; így nem csak a jelen körülmények, de a múlt eseményei is hatással vannak rá. Ezek az élmények az anya új családjában, a párkapcsolatában, a szűk és a nagycsaládban új értelmet nyernek, együtt hatnak a gyermekre. Így az anya-gyermek kapcsolat túlzott hangsúlyozása leegyszerűsítés, s egyaránt káros hatással lehet mind a gyermekre, mind az anyára. "
részlet innen:
http://www.vasnepe.hu/gyermekszoba/20090112_tokeletes_anyanak_lenni
- u.erika blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
71 hozzászólásSzívesen elmondom. Kezdjük.
1, Bármerre fordul az ember, azt hallja, hogy minden lelki és testi problémának az anya az oka.
Igaz ez? Talán igen, talán nem.
1.2, Mindenki jó szülő (anya) akar lenni. Sok bűntudat ebből a saját, önmagunk által kreált - és külső - elvárásból adódik. (ha lehet, még tegyünk rá egy lapáttal)
1.3, Bátran állíthatom, hogy még senki nem találkozott olyan szülővel (anyával), aki azt mondta volna: "Na jó, tudnám én jobban szeretni a gyerekemet, de nem teszem."
Vagyis minden szülő (anya) mindent odaad gyermekének, amit tud, amilye van. Persze a gyerek lehet elégedetlen, de ettől még a szülő nem tud többet adni. Ennyi van.
1.4, Valaki nem azért lesz szülő (anya), mert jó, hanem azért, mert tovább adta az életet.
2, A "Domináns anya" írás azt sugallja számomra, hogy "Te vagy a szerencsétlen gyerek, és az anyád meg - na arról jobb nem beszélni. Az ő dominanciája miatt szívsz" Teszi ezt annak ellenére, hogy a végén két mondatban megpróbálja kicsit ellensúlyozni a dolgot, ami az előző felsorolásokhoz képest édes kevés.
Idézem:"Hihetetlen, de a fenti borzalmak leírása után most következik a lehetséges pozitív következmény" Érdemes megfigyelni a szóhasználatot: "hihetetlen... "(hogy ebből a sz@rból ki tudsz kászálódni) "borzalmak"...( szent ég, mi lehetett eddig?) "lehetséges pozitív"....(de azért ne nagyon számíts rá)
Persze ezek a felismerések nem várhatóak el bizonyos pszichológiai irányzatoktól, - ezt tökéletesen el tudom fogadni, - emiatt nem is ez érintett meg ÉS MOST JÖN A LÉNYEG!!! Hanem az, hogy beszélgetéseink, ismeretségünk alapján kialakítottam egy képet Kati rólad, amibe nem tudtam beletuszkolni ezt az írásodat. Ez az én hibám.
Hát, rajta, Kati! Önismeret.
Vajon a téma melletti rejtélyes elkötelezettségednek véletlenül nem valami gyerekveszteség az oka?
Gyerekveszteségezzünk.
A gyerekét el nem engedő anya.
Az anya, aki attól retteg, hogy a gyerekét elveszíti.
Vajon hány olyan nő van, aki
-- elveszítette a gyerekét,
-- megfosztották a gyerekétől
-- eldobta a gyerekét
-- nem tudta megvédeni a gyerekét,
-- ártott a gyerekének,
-- feláldozta a gyerekét,
-- megölte a gyerekét?
Sok. És akkor sem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy minden nő.
Vajon hány nő múltjában maradhattak ilyesféle feldolgozatlan traumák?
Ha önismeret, akkor önismeret. Olyan elképzelhetetlen, hogy egy ilyen feldolgozatlan trauma
-- a normális anyaképet megingatja
-- az önértékelést lenullázza
-- önmagát elfogadni képtelenné válik a nő
-- hogy innentől minden áron meg fogja védeni a gyerekét
-- hogy soha többé nem engedi el a gyerekét, még egyszer nem történhet meg?
Nem, nem a gyerek szeretetéért harcol, hanem a gyerekéért, mert még egyszer azt a veszteséget átélni nem akarja. Félelem. Igen. Az. De nem attól, hogy senki nem fogja szeretni, hanem attól, hogy baja lesz a gyereknek, hogy elveszíti a gyerekét. És a gyerekhalálnál nincs rosszabb. A gyerekveszeteség az elviselhetetlen. Meg kell akadályozni mindenáron.
Vagy a másik reakció, hogy a gyerekveszteség elkerülése érdekében
-- eleve nem szül gyereket,
-- elhanyagolja a gyereket, hogy ne kötődjön hozzá,
-- elutasítja a gyerek ragaszkodását,
-- nem hajlandó anyaként viselkedni.
A veszteségérzés elkerülése érdekében nem hajlandó anyaként élni. Mindent elutasít, ami a trauma megismétlődését eredményezheti, tökéletesen elzárkózik az anyaságtól, a gyerek kolonc, ám az elutasító magatartás éppúgy erőteljes érzelem, mint a szeretet és éppúgy erős kötéseket hoz létre.
Ez kellőképpen pszichológia?
Megmagyarázza, hogy miért köti magához a gyereket mindenáron? Igen.
Megmagyarázza, hogy miért rideg a gyerekével? Igen.
Ez egy lehetséges másféle magyarázat. Igen.
Koherens. Igen.
Egy anya kötheti mindenáron a gyerekét magához azért, mert a hatalmát érezni akarja, ám az ehhez tartozó részletek már egymásnak ellentmondanak.
A lélek nem ezzel az élettel született meg, ezért minden lelki jelenségre nem találhatjuk meg a választ ebben az életben. A pszichológia nem mer az előző életekig elmenni, az veszélyeztetné a katedraképességét, ezért mindig is lesznek olyan jelenségek, amire nem tud választ adni, vagy ami választ ad, az nem lesz jó.
Üdv:
Alenka
A mi születésünk előtt,/öcsém és én/,volt gyermekhalál bőven.Sajnos.
Én meg már nem is vállaltam gyereket.A legkisebb vágy sem volt erre meg bennem.
És még jól meg is magyaráztam magamnak,hogy nekem miért nem fontos ez most ebben az életemben.:D
Hát, rajta, Kati! Önismeret.
Vajon a téma melletti rejtélyes elkötelezettségednek véletlenül nem valami gyerekveszteség az oka?
Gyerekveszteségezzünk.
A gyerekét el nem engedő anya.
Az anya, aki attól retteg, hogy a gyerekét elveszíti.
Vajon hány olyan nő van, aki
-- elveszítette a gyerekét,
-- megfosztották a gyerekétől
-- eldobta a gyerekét
-- nem tudta megvédeni a gyerekét,
-- ártott a gyerekének,
-- feláldozta a gyerekét,
-- megölte a gyerekét?
Sok. És akkor sem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy minden nő.
Vajon hány nő múltjában maradhattak ilyesféle feldolgozatlan traumák?
Ha önismeret, akkor önismeret. Olyan elképzelhetetlen, hogy egy ilyen feldolgozatlan trauma
-- a normális anyaképet megingatja
-- az önértékelést lenullázza
-- önmagát elfogadni képtelenné válik a nő
-- hogy innentől minden áron meg fogja védeni a gyerekét
-- hogy soha többé nem engedi el a gyerekét, még egyszer nem történhet meg?
Nem, nem a gyerek szeretetéért harcol, hanem a gyerekéért, mert még egyszer azt a veszteséget átélni nem akarja. Félelem. Igen. Az. De nem attól, hogy senki nem fogja szeretni, hanem attól, hogy baja lesz a gyereknek, hogy elveszíti a gyerekét. És a gyerekhalálnál nincs rosszabb. A gyerekveszeteség az elviselhetetlen. Meg kell akadályozni mindenáron.
Vagy a másik reakció, hogy a gyerekveszteség elkerülése érdekében
-- eleve nem szül gyereket,
-- elhanyagolja a gyereket, hogy ne kötődjön hozzá,
-- elutasítja a gyerek ragaszkodását,
-- nem hajlandó anyaként viselkedni.
A veszteségérzés elkerülése érdekében nem hajlandó anyaként élni. Mindent elutasít, ami a trauma megismétlődését eredményezheti, tökéletesen elzárkózik az anyaságtól, a gyerek kolonc, ám az elutasító magatartás éppúgy erőteljes érzelem, mint a szeretet és éppúgy erős kötéseket hoz létre.
Ez kellőképpen pszichológia?
Megmagyarázza, hogy miért köti magához a gyereket mindenáron? Igen.
Megmagyarázza, hogy miért rideg a gyerekével? Igen.
Koherens. Igen.
Egy anya kötheti mindenáron a gyerekét magához azért, mert a hatalmát érezni akarja, ám az ehhez tartozó részletek már egymásnak ellentmondanak.
A lélek nem ezzel az élettel született meg, ezért minden lelki jelenségre nem találhatjuk meg a választ ebben az életben. A pszichológia nem mer az előző életekig elmenni, az veszélyeztetné a katedraképességét, ezért mindig is lesznek olyan jelenségek, amire nem tud választ adni, vagy ami választ ad, az nem lesz jó.
Üdv:
Alenka
Legyen szíves, törölje ki valaki a másodpéldányt.
Köszönöm!
Üdv:
Alenka
Sztrájkol a szerver.Nehéz gyermekkora volt.:)
Csak egyszer szabad küldeni,és várni.
a vég nélküli vitából, ahogy Buddhanita tette a másik blogban.
Az, hogy nekem mit tükröz a szituáció - nem gyermekhalált - hiába is írnám le, mert Te jobban tudod.
Az, meg hogy benned mit tükröz, Te sem árulod el, szóval kvittek vagyunk.
Érdekes mindenesetre, hogy Száraz Ildi el tudta ismerni, hogy a kép amit kialakított rólam nem fedi az igazságot.
Ehhez nagyfokú őszinteség kell, amit nagyra értékelek.
Szép estét neked.
Én is sok őszinteséget kívánok neked magadhoz!
Jó munkát!
Üdv:
Alenka
Érdekel még valakit a blog témája?
Mert ha nem inkább vitatkozzatok tovább nyugodtan nem is zavarok.
Legfeljebb nyitok egy másik blogot.... ;)
Üdv!Erika
Az én Édesanyám is dominánsabb volt mint az Édesapám. Ezt érdekes volt megélni, de mondhatom, hogy mi gyerekek kidolgoztunk magunknak egy lelki hozzáállást, 3 gyerek, 3 féle hozzáállással boldogult.
Az Édesanyám 88 éves múlt májusban és még itt van velünk. Nem tudom hibáztatni őt semmiért, mert látom a hátteret, amiből jött és látom azt is, hogy az életében voltak olyan szituációk - pl. mikor az orosz katonák elfoglalták az országot - akkor az Ő bátorsága és domináns hozzáállása mentette meg őt és a nagynénémet egynémely szorult helyzetükből.
S különben is ezen kívül még annyira sok minden más is jellemző rá, ami szerethetővé, egyedivé teszi őt.
Másrészt én is anya vagyok, s mivel elég karizmatikus egyéniséggel, erős kisugárzással áldott meg az Ég, lehet, hogy a gyermekem életét talán jobban befolyásolom - akaratomon kívül is - mint az egészséges lenne.
Szóval a fenti élethelyzetben jó lett volna tanulságokat levonni az írásaitokból... hmmmm, bevallom őszintén, hogy annyira bőségesre dagadt ez a blog, hogy könnyű elveszteni a fonalat...
Merd elengedni az erődet!
Ne akarj mindent kontroll alatt irányítani :). Már írtál erről te is egy blogot, a címére nem emlékszem, de idézem a sztorit: a lány könnyedén, lágyan napozott a pokrócán melletted ;).
Mindent tudsz, megkaptad már a válaszokat.
Meditációban keresd meg, éld meg a kontrollt, a lehető legteljesebben. Még a feltáratlan részletek ezáltal megmutatkoznak előtted, minél jobban megéled, akár többször is, automatikusan átbillen a mérleg nyelve, megszületik észrevétlen a lágyságod :)
Szeretlek, de ezt már rég tudod!
"Szeretlek, de ezt már rég tudod!"
??? :-o ha jól tévedek a szeretet egy "érzés" és nem gondolat... Tudni, hogy szeret valaki, szerintem nem ugyanaz, mint ha érezteti is... Számomra ez a mondatvégi "szeretlekezés" olyan elcsépelt frázisnak hat... olyan rutinszerű...
Vannak a közös Hermesses meditációk, amikor áramoltatás is van, azt lehet érezni szavak nélkül is... ezek a mondatvégi, meg szerintem olyan... olyan, érezd oda!
Nem kétlem, hogy szereti az illető, akinek írja... csak ez olyan "érdekes" számomra... :)
Meditálj egyet a "szeretlekre" :)
Aztán a zártságodra , keseredettségre :), az ellenállásodra. Benned születik minden feltevésed, a választ is ott leled meg :)
Azt hittem már rég megoldódott ez a téma is itt, de jól látom még mindig nem? Vagy csak benned nem ;)
Szorítok, majdcsak sikerül neked is :)
Kezdek Csizikés lenni ennyi jellel :)
.. nem élhetek mások helyett ;)
(nem mintha akarnék is)
Köszönöm a tanácsod, nagyon bejön:)
Megcsinálom az ajánlott medit, mert jól jön egy kis lágyság az biztos:)
Szeretettel puszillak
Csak felidéztem azt a felismerésed, amit most elfeledtél, minden benned van! Úgyhogy Magadnak köszönd!!
Puszi!
Nem szeretnék belefolyni az itt kialakult vitába. Sem a tudatosságom nem elegendő hozzá, sem pedig a pszichológiai és egyéb tudományos információik nem állnak rendelkezésemre ahhoz, hogy véleményt mondjak Kati, illetve a többiek állásfoglalásáról, véleményéről.
Véleményem szerint Kati jó szándékkal indította az előző blogot is, nem azért, hogy az egyes anyatípusokat beskatulyázza, vagy ötletet adjon, miért is utálhatjuk anyáinkat. Épp a mögöttes okok megláttatásával, az esetlegesen saját átvett viselkedési mintáink felismerésével saját lelki békénk helyretétele volt a cél, legalább is én ebből indulok ki.
A domináns anyában ráismertem az anyámra, sőt azt kell mondjam, hogy magamra is, legfeljebb "light"-osabb formában. Talán könnyelműség kijelenteni, hogy már nincs harag bennem iránta, itt a felszínen sokszor így is érzem, de azért dolgozom az ügyön, mert az élet néha mást mutat.
Egy biztos, magam is tapasztalom, hogy nem egyszerű az anyaság. Épp most írok könyvet a témában csak úgy az asztalfiókomnak, amelyben beismerem önmagam előtt is, hogy teljesen más, mint amire az ember lánya számít. Ettől függetlenül törekszem elég jó anya lenni.
Szeretettel: Kriszti
Erika, remélem nem haragszol meg, hogy ebben a blogban teszek fel 1 kérdést, ami inkább általánosságban tartozik ide a témához, de bármelyik más blogba beleillene, ahol esetleg nézeteltérések vannak. Ami persze nem baj.
De ezzel az anyatípusokat jellemző bloggal kapcsolatban jutott eszembe, hogy tulajdonképpen önismereti tudásom azt mondatja velem, hogy azért születünk le ide a földre, hogy megtanuljunk szeretni, a szeretetet tanuljuk.
Kérdezem én, van-e értelme akkor itt azon vitatkozni, hogy melyik szintről értelmezünk egy adott dolgot? Úgy értem más magyarázatot ad ugyanarra a dologra egy materialista világnézetű ember, mást egy olyan ember, aki kicsit - véleményünk szerint legalább is - magasabb szférából tekint a világra. A véleményem az, hogy a célnak mindenképpen annak kéne lennie, hogy mindegy melyik szintről szemlélve egy adott dolgot, de megtaláljuk a módját annak, hogy valóban megbocsássunk azoknak, akik szerintünk vétettek ellenünk. Persze önismerettel foglalkozó ember abból a nézőpontból közelít meg, hogy mindent magamnak kell megbocsátani, mert mindennek én magam vagyok a kiindulópontja. De a lényeg szerintem az, hogy a végeredmény az legyen, hogy meg tudunk bocsátani és hibái ellenére is tudjunk szeretni másokat és persze önmagunkat. Bár a kettő egymásból gyökeredzik. És lássuk be, ez nem könnyű meló.
Szeretettel: Kriszti
Azt hiszem megtaláltam a választ már ha valakit is érdekel....
A kulcs az elhagyott gyermek.
A domináns anya az elhagyott gyermek targédiáját cipeli.
Hogy érthetöbb legyek.
Egy ilyen anyának vannak olyan múltbeli emlékei amikor öt hagyták el gyermekként.
Ez lehet elözö élet,de nem minden esetben kell annyira visszamenni.
A domináns anyának amikor felnö a gyermeke és az élni akarja a saját életet,
ö maga kezd gyerekként viselkedni.
Mindenféle gyermeteg játszmával próbálja magára vonni a figyelmet,
az emögött rejlö üzenet : szükségem van rád,ne hagyj el.
S ezt próbálja elérni a leggyakrabban betegséggel.
Az elején persze ezek kisebb nyavaják,elöfordulhat hogy csak tetettet,s ha ez nem hozza
a várt eredményt az anya továbbmegy.Egyre súlyosabb látvanyosabb betegségeket produkál.
De vannak egyébb trükkök is.
Ez mindíg az anya fantáziája mértékétöl függ.
Lehet hogy egy bútort kell arrébb tolni,vagy nincs pénze,vagy a szomszéd megfenyegette.
A paletta nagyon színes.
Éppen úgy mint ahogy egy gyermek játszmázik ha úgy érzi nem kap elég odafigyelést.
A domináns anya kálváriája ez.
Legalábbis én így látom....
Elhagyott gyermekként elvágták töle az anyai szeretet energiáját ami természetes.
S ezért az életbenmaradásért önnálló akcióba kezd.
A környezetéböl szedi össze.(energiavámpírként ismert)
De ez az energia könnyen jön,ám könnyen is megy.
S csak egyre éhesebb lesz töle.
Ezért van hogy annyi negatív jelzövel illették a domináns anyát a másik blogban,ami
igaz is egyben,mert a negatív energia tartja életben.
A megoldás az hogy átszoktatni az öszinte szeretetre.
S ha ezt megkóstolja néhányszor eljön az idö hogy csak erre lesz igénye.
S öszintén szeretni egy számunkra tulajdonképpen idegen embert csakis valódi együttérzéssel
lehet,és együttérzés (legalábbis nekem)csakis a megértésen át vezet.
S a domináns anya megszelidül,és végre mindenki szabad lehet. :)
Köszönöm hogy megoszthattam Veletek.
Erika Szeretettel!
A gyerekélmény oldalt eddig figyelmen kívül hagytam, csak az anya szerep felől a gyerekveszteséggel kapcsolatos kudarcokat vettem figyelembe, mint okot, az anyaveszteséggel nem számoltam.
Ám az elhagyatottság, anyaveszteség konfliktusának következtében az anyai szeretettől való elvágottság a kiváltó oka a későbbi elsárkányosodásnak/elgyámoltalanodásnak, akkor minden anyával kapcsolatos szeretetlenség-megélésnek hasonlóképpen kellene működnie, nem?
Köszi az inspirációt!
Alenka
Sajna nincs lehetöség hogy írjak Neked privátban. :P
Ahogy kivettem a családállításkor olyan emberek játszák el a családtagokat akik
nem ismerik az adott személy körülményeit,és mégis hüen rekonstruálják a családi
viszonyokat.
Jól értelmezem?
Arra jöttem rá hogy az elözö életekben keletkezett ,,sebeket" hordozzuk magunkal,és
a lélek öngyógyítása hogy rekonstruálja a körülményeket,megpendíti azokat az érzelmeket
amik hatására valamiféle intenzív indulat ébred fel,ami létezett,csak épp bennünk szunnyadt.
A színdarab folyton összeáll valamilyen formában.
A történet változik.
Nem is ez a fontos,hanem az hogy elöcsalja a bennünk csendben megbúvó indulatokat.
Pl.szégyen,bánat,elhagyatottság,kiszolgáltatottság,stb.
Az életünk szereplöi aszerint változnak hogy kik tudják megszemélyesíteni számomra azt
a szerepeket amire nekem szükségem van.
S úgy áll össze a társulat hogy a szereplök önmagukért játszanak.
Mindenki föszereplö.
Ha nekem szükségem van pl.egy irígy anyósra,akkor jön is egy irígy anyós ,,valahonnan" :)
De az írígy anyóst csak az én darabomban hívják így,mert az ö színdarabjában ö már
föszereplö,és ott én a pl.számító kis dög leszek,mert neki szüksége van egy számító kis dögre
a színdarabjában.
Ez csak egy egyszerü példa.
Egyszerre több színdarabban szerepelünk.
Mert én nem ugyanaz vagyok a munkatársaimnak,a szomszédaimnak,a testvéremnek stb stb...
Ugyhogy mindíg minden a helyén van. ;)
Jól látom?
Puszi!Erika
Ez nekem mélyen belül nagyon is igaznak tűnik, érződik. Már csak azért is igaznak tűnik, mert sokszor azt tapasztalom, hogyha megértettem valamelyik színdarabnak az üzenetét, az betölti a feladatát és már rögtön utána másmilyennek láthatom az embert (illetve ilyenkor látom meg őt igaz valójában, ha nincs más torzító jelenség, kvázi újabb főszerep egy másik színdarabban:)
Kíváncsi vagyok mit válaszol rá Ildikó?
Örülök hogy átment amit próbáltam elmagyarázni.
Na majd meglátjuk mint szol hozzá Ildikó!
:)
Köszi szépen!
Nagyszerűen csinálod! Nekem nagyon bejön:)
Feladtad a leckét nekem rendesen, és már kezdtem volna a Háború és béke hosszával vetekedő regényt írni a gondolataimról, amikor megragadta a szemem az utolsó előtti mondatod: "Ugyhogy mindíg minden a helyén van. ;)" És a válaszom: igen.
Jó az elképzelés, de maradéktalanul csak akkor lenne így, ha az egyik szereplő nem tudna a másikról. Ha ennyiféle alszemélyiségem lenne, akik nem tudnak egymásról (lásd Ötödik Sally)
Én inkább azt mondom, hogy egyik vagy másik ember számára más-mást tükrözünk vissza, vagyis más-mást vetít ránk, ami ugyanaz. Melyik részünk mit mozgat meg benne. Ettől válok másik szereppé számára, hogy sokszor ha szóba hoznak, úgy tűnik mintha nem is ugyanarról a személyről volna szó. Így lehetek egy személyben kíméletlenül undok, játszmázó, vagy agresszív egy valaki felé, másvalaki felé pedig szeretetteljes, felemelő, kedves stb., holott én ugyanaz vagyok. Persze, a rám vetített minőségekbe ha belevonódok, akkor valóban elkezdek magam is olyanná válni az adott kapcsolat számára, Előhozhatja valaki a legmagasztosabb énemet, vagy akár a legsérültebb részemet is.
DE a tükrök mögött mindig ugyanaz a Valaki van, egy kialakult értékrenddel, ami szerint élni próbál, attól függően, hogy hol tart. Ehhez ragaszkodunk és védelmezzük az adott szinten, mert ez tart össze, mint személyiséget. Én azt hiszem, hogy minél inkább a középpontjában tud lenni valaki, annál kevésbé lehet őt ilyen sokféle szerepkörbe bevonni, de ettől még valóban különbözőnek tűnhet egyik vagy másik ember számára, attól függően, hogy az mit lát bele. A határ nehezen megfogható - mennyi az a saját sérülésem benne, meddig vonódtam én bele, és mennyi az, amit vetítenek. Hacsak nem szándékosan játszok valakinek valakit, de akkor meg a jó, vagy a rossz szándékú manipuláció este forog fenn.
Ezért érdemes a részeinket egy szintre, a középpontba integrálni, nem több szintre hagyni széthúzódni. Több szintre széthúzódva garantált a belső-külső krízis, mert a különböző szinteken különböző értékrendek vannak. Ez belső értékütközést és energiavesztést okoz. Míg ha biztosan és kibillenthetetlenül érzem a középpontomat, akkor az összes ilyen szerepről biztosan tudom, hogy nem belőlem jön, csak annak látnak. It's not my business!
Erre törekszünk mindannyian, tudatosabban, vagy kevésbé tudatosan, de mindenképpen. Még a BKV is errefelé visz...
Hermess,erről bizony vannak elég keserves tapasztalataim:)
,,Több szintre széthúzódva garantált a belső-külső krízis, mert a különböző szinteken különböző értékrendek vannak. Ez belső értékütközést és energiavesztést okoz. ''
Ezért nagyon fontosnak tartom az egész gondolatot a probléma megoldásaként.
,,Ezért érdemes a részeinket egy szintre, a középpontba integrálni, nem több szintre hagyni széthúzódni. Több szintre széthúzódva garantált a belső-külső krízis, mert a különböző szinteken különböző értékrendek vannak. Ez belső értékütközést és energiavesztést okoz. Míg ha biztosan és kibillenthetetlenül érzem a középpontomat, akkor az összes ilyen szerepről biztosan tudom, hogy nem belőlem jön, csak annak látnak. It's not my business!''
Elindított bennem egy másik gondolatot is,amikor az ember mindenkinek szeretne megfelelni,és millió helyre ,,kihelyezi''magát. Kinek így mutatva,kinek úgy mutatva,kinek hogyan felel meg leginkább.
Na ez is a teljes elveszítettséghez vezet,mert már az sem tudom ,ki vagyok igazán.
Ezért fontos a középpontban való tartózkodás,mert ha ezt ilyen ,olyan okból elveszíti az ember,akkor tulajdonképpen önmagát veszíti el,és ez mindig nagy krízissel jár.
Bocs,csak megihlettél:)))
Adok a véleményedre,és örülök hogy hozzászoltál.
Tudod azért ,,matekoztam ki" ezt az elméletet,mert az volt a célom hogy
tudatosan fogadjam el az embertásaimat olyannak amilyenek épp most.
Hogy csak úgy spontán minden ész érv nélkül szeretetet árasztok az nekem
kevés volt.
Persze megy az is,de az nem egy hosszan fentartható állapot.
Nem állítom azt hogy mindez ismeretében már felülkerekedünk a szerepeken.
Nem is ez a célom.
Hisz azért vagyok itt,és veszek részt az élet forgatagában hogy én magam is
nyakig benne legyek a ,,buliban". ;)
Olyan színész akarok lenni aki végig tudatában van annak hogy valójában ki ö.
Hogy most a másik kinek látja,és a harmadik vagy negyedik,vagy bárki,az nem befolyásolja.
Segítö statisztái vagyunk egymásnak.
Ha kivonnám magam,azzal nem segítenék az embertársaimnak.
Ök is segítettek nekem,és Ti is mindanyian hogy legalább ide eljussak.
Nem mondhatom hogy veszem a kalapomat és már megyek is,nincs több dolgom veletek
én már megkaptam amit akartam. :)
....mondhatom...azt csinálok amit akarok! ;)
Üdv!Erika
És mindenkit, bulizzunk együtt! Hát, igen, bevállaltuk egymásnak a szerepeket, ezért születtünk le egy időben. Jó kis izgalmas időkben!
Játsszuk el hát minél tudatosabban. Minél inkább sikerül a középpontunkban lenni, annál inkább megengedi az ember magának, hogy kitáguljon, hogy ellenállás nélküli legyen. Képzeljük csak el, hogy egy közös térben hogyan férnénk meg inkább harmóniában - egy sereg felpöffeszkedett ego, tele ellenállásokkal, védelmezni valóval, vagy ugyanannyi kitágult, egymásba akadály nélkül átfolyó tudatos lény.
Kétszeres haszna van, ha az adott tudatossági szintre képes valaki hozni a középpontját - egyrészt kevésbé vonható be a szerepekbe, vagy igény szerint tudatosan játssza azt el, másrészt ha tudatos, akkor saját maga sem látja bele másokba a saját hiányosságait.
De az sem mindegy, hogy ez a középpont melyik tudatossági szinten alakul ki. A szívcsakra szintje, pont az, ahol ezek jellemzően előfordulnak, ahol nem tudja az ember mire volna szüksége, mitől elégedetlen. Torokcsakránál jönnek a konkrétabb elméletek, amit rendkívül vehemensen védelmezünk, hiszen ez vagyok én per pillanat, és ez nagyon fontos! Igazam kell, hogy legyen, mert ha nem , akkor elnyomtak!
Kicsivel feljebb kezdi elveszíteni a fontosságát a fontosság, és akkor jön rá az ember, hogy mindenki megérdemli a saját kialakított világát olyannak, amilyen. Na, itt tartok én valahol. Ez azzal jár, hogy a másikról is meglátja ugyanezt, rájön, hogy egy cipőben járunk, és varázslatos módon elkezd toleránsabb, elfogadóbb és segítőbb lenni. Tágul...:DDD
Célozzuk meg ezt az értékrendet, és inkább a konszenzust keressük. Tiszteljük egymás tágulatát. Ahogy Anita is írta, tételezzük fel a másikról, hogy nem akar bántani, mielőtt begorombulok rá. Mindenkinek igaza van, mindenki hozza egy részét az igazságnak.
Táguljunk együtt! :DDD
Azért írd meg azt a regényt nyugodtan. ;)
Hisz mindíg hasznos tanácsokkal látsz el bennünket,
és számít a véleményed.
Üdv!Erika