Milyen egy igazi megvilágosodott?
Sokat beszélgettünk már megvilágosodásról, megvilágosodottakról és bizony rengeteg féle véleményünk van róluk.
Vajon tudjuk-e, milyen egy igazi megvilágosodott?
Milyen elképzeléseink vannak róluk? Ezekből melyek igazak és melyek csak a mi kivetítéseink?
Tudhatjuk egyáltalán, hogy ki a megvilágosodott, mielőtt elérnénk a megvilágosodást?
És mit szólnak mindehhez a Megvilágosodottak?
Feszegessük együtt ezeket a kérdéseket, hátha megtaláljuk az igazságot!
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Igen, ez a helyes út, és igyekszünk is ezen járni!
Persze mindenkinek csak annyira sikerül, amennyi szándéka, elméleti tudása, gyakorlata és tapasztalata van hozzá, de emiatt sem haragszunk senkire sem! ; )
...vagy ha mégis, akkor azt idővel feldolgozzuk magunkban.
Sokféle ember jár ide, ki itt, ki ott tart az úton. A lényeg az, hogy foglalkozik vele, érdekli, szándékában áll haladni. Mi itt ostorozni senkit sem tudunk, hogy jobban haladjon, legfeljebb visszajelzünk neki és magunknak, hogy mi mit csinálnánk másképpen.
Úgyis mindenkinek az életén keresztül látszik, hogy valójában mit tud és mi az, amiről csak a szája jár! De ezért haragudni rá, tényleg felesleges.
ha csak a szája jár : a kimondott gondolatai már Felfelé húzzák ,hisz minden testi előbb szellemi szinten formálódik ? Üdvözlettel : felacso
a leszületés előtt álló lelket és az ide leszületett lelket, mert magamban azt találtam, hogy a kettő korántsem azonos tudatszinten leledzik. (Vagy lehet, hogy az egyiket nem léleknek hívják?:-)) Az a valaki - bármi is a neve - amikor eldönti, hogy leszületik a Föld bolygóra, nem feltétlenül a megvilágosodás szándékával teszi ezt. Valakinek hozzátartozik a jelenlegi élettervéhez a megvilágosodás, de szerintem a legtöbb embernek nem. Sőt - kifejezetten azt találtam, hogy van egy életterve, de igazából ő még halál lazán veszi: ugyanolyan jónak, tapasztalásnak, rendben levőnek tartja, ha elsiklik az élettervtől, mint ha bevégzi azt. Aztán az a lélek, aki lekerül ide a három dimenziós világba, már teljesen máshogy gondolkozik, elveszíti azt a magas tudatosságát. Igen, ő talán vágyhat a megvilágosodásra - de ez vajon mennyire menekülés inkább a részéről a földi tapasztalások egy részétől, a szenvedéstől?
Igen: azt hiszem akkor kezdtem el járni az utam, a belső utam, amikor elengedtem a külső dolgokat és mégis, egyúttal rádöbbentem, hogy elfogadván azokat, fogom tudni csak élni az életem. Még ha okozatok is. Még ha a problémáim okozója is. Még ha a múltbeli gondolkodásom s teremtésem, tudatlan teremtésem eredménye is. Még ha most is teremtem még tudatlanul, és ezt időnként végre észreveszem. Még ha a családom "karmái" is. Még ha rádöbbentem, hogy valójában nem is akarom az életemben.
Ezt tettem a műtét előtt: elhatároztam, hogy akárhogy lesz is, és bármennyire lehetetlennek tűnt is számomra, a magam útját fogom járni, és ha bele kell halni, akkor legalább tiszta lélekkel teszem. És elfogadva azokat a dolgokat, amik jelen vannak az életemben éppen, úgy, ahogy jelen vannak. Elengedtem a dolgokat és elfogadtam - egyszerre.
Szerintem az ego dolgaival ezt lehet tenni, hogy megszelídüljön. Elengedni, vagyis felismerni, és meglátni, hogy valójában nem azt akarjuk élni, mert az valami nem valóságos, hamis dolog, tévedés, illúzió, és elfogadni, hogy jelen van a hatása és mindaz, amit teremt és elfogadni a teremtéseit, szeretettel, tudván, Mi, nem függünk tőle. Biztonsággal elfogadhatjuk annak, ami, mint ahogy minden mást is a világunkban.
megengedem a világnak hogy olyan legyen amilyen, és nem teszem ettől függővé a boldogságom.
Ez egy hatalmas felszabadulás.
Szerintem az a megvilágosodás, amikor minden pillanatban ebben a felszabadult állapotban tudunk lenni. :) Bármi történik.
Mindent látunk, és mégsem nyúlunk utána, semmilyen OKBÓL.
Az ego szerintem nem felesleges szűrő, mert ennek a szűrőnek a meglátása, és megszelídítése, elfogadása, és felolvasztása tanít meg minket tudatosan olyanná lenni, amilyenek valójában, belül, tiszta lélekkel vagyunk.
A lélek szerintem nem vágyik az egótlanságra, mert csak az egó vágyik bármire. A lélek természetes alapállapota a tisztaság, egy olyan állapot, amiben ha vannak is töltések (hiszen attól színes az élet, az áltélésektől), ezek nem akadályok, nem azonosulások többé, hanem tudatosan megélt, használt és hasznosított energiák. és akik azt mondják szükség van ez egóra az élethez (több "irányzat" képviseli ezt, azok szerintem ezt értik alatta.
Állítólag van a tudatosságnak egy (nagyon magas) szintje, amiben a lélektest tiszta, az aura tiszta, mert a gondolatok és érzések, amik átsuhannak rajta, csak addig maradnak és csak azok, amikre éppen szükség van. De az illető alapban , bármikor a gondolattalanság és teljes tisztaság állapotába képes visszatérni, az egótlanság állapotába. Ugyanakkor tudatosan használja és "gyártja" az érzéseket, töltéseket, mert amíg testben van és esetleg feladata is van (akár tudatosan választott), akkor átél, és valószínűleg át is akar élni. De már máshogy, azonosulások nélkül.
Namaszte
Tényleg az lenne a megvilágosodott, akit etetni, itatni, mosdatni kell? Akkor én nem szeretnék megvilágosodni….. Nem egyszerűen arról van szó, hogy ők megtapasztalva a Teljességet, az Egységet, már tudják, hogy az egő csak egy eszköz az evilági megnyilvánulásukhoz, szabadságukban áll azt használni, ha szükséges, de bármikor képesek felülemelkedni rajta. Minket viszont még többnyire az egónk használ, és minél jobban hajtjuk a megvilágosodást, annál spirituálisabb köntösben tetszeleg, elhitetve velünk, hogy jó úton járunk…..
Ha elolvasod ezeknek az embereknek az életrajzát,akkor bizonyos fázisban ezt tetten lehet érni.
Amíg az Önvalóban tartózkodnak,főleg ha hosszú távon,mint például Maharshi vagy 20 évig. De ,hogy ne mindig rá hivatkozzak,Tolle hol találta magát másnap reggel? Egy padon a parkban és nem tudott semmit sem magáról. Vitték is a kórházba...
Ez nagyon úgy néz ki,hogy először az Önvalóra ébrednek,aztán ha vissza jönnek , akkor meg újra erre a világra./Ezt egyébként le is írják/
A különbség az lehet ,hogy aki az önvalóra ébredt,az még más ember volt,mint aki már aztán az Önvalóból vissza ébredt újra erre a világra.
És ebben lehetnek a fokozatok,hogy ki hogy jön vissza? Önvalóstól,vagy csak részlegesen:)
Igazán nem várhatod el, hogy mindenki megértsen. Mindenkitől csak annyit várjunk el, amire ténylegesen képes (vagyis a saját egyéni világban), hiszen annál többet nem tudhat, max. tapasztalhat.
Ez most egy megsértődés, játszma vagy egy megvilágosodott tanítása volt?
Egyébként hiába írtok Attilának, most kérte a regisztrációja törlését. : o
Én részemről nem töröltem volna magamat, Ezt az utolsó bejegyzést sem írtam volna.
Viszont felteszem ide most amit Attila mindezek után mondott nekem,mert ezt figyelemre méltónak tartom!
,,Hiszem, hogy tudok valamit és át is tudom adni.
De most már nem fontos, hogy át adjam bárkinek.''
Azt hiszem így teljes ez a történet:)
vágyik arra hogy tanuljon akkor odatalál ahhoz aki tanítani tudja. A Mester megjelenik az életében.
Ha a lélek vágya az, hogy átadja a tudást, akkor teljesen mindegy, hogy akinek átadja az egy ember vagy egy tömeg. A lényeg az, hogy akinek arra szüksége van, ahhoz eljusson és abban a formában, ahogy szükséges.
Ehhez az kell, hogy az egós vágyakat lehámozva eljussunk oda, azt tegyem ami helyes.
Szép ez az idézet Attilától. Csupán egy dologra hívnám fel a figyelmeteket. Ha valamiben hiszek, hinnem kell, akkor az nem tudatos. Nagy különbség. Ezért érzem sajnáltatós játszmának a megnyilvánulásait.
Senki sem tökéletes,csak Isten. Bár ezt sem tudhatjuk,csak szeretnénk azt hinni:)
Ha mondjuk történetesen valaki ráébred az Önvalóra,az már ,,hatalmas'' dolog,de még korántsem minden. Egészen addig amíg ő maga nem lesz teljesen az Önvaló.
Nem gondoljátok ,hogy túl sokat várunk el Attilától?
Először talán meg kéne csinálni ,amit ő,és abból az alapállásból beszélgetni arról,hogy hogyan is tovább.
Ez most azért kicsit furcsa ,hogy olyan embertől várjuk el a tökéletességet,aki egy bizonyos dologban legalábbis már előttünk jár. És milyen alapon kérjük mi ezt számon rajta?
Mi talán annyira tökéletesek vagyunk?
De jól tudjuk,hogy másnak milyennek kéne lenni?:)
sem mástól a tökéletességet. Sőt, igyekszem az életemet könnyebbé tenni azáltal, hogy lépésről lépésre felszámolom a saját magammal és másokkal támasztott elvárásokat.
Egyszerűen arról van szó, ha valaki megnyilvánul ezen az önismereti oldalon, ahol az egyik legalapvetőbb tanítás az őszinteség, az ne csodálkozzon, ha visszajelzik neki, többet állítasz magadról, mint amennyi vagy.
Több embert is ismerek, akik belegabalyodtak a saját különlegességükbe. Megnyíltak új képességek, csúcsélmények történtek. Aztán, amikor olyan életvezetési kérdésekben kellene döntést hozni, ahol a józan paraszti észre hallgatva tudná azt választani ami helyes, helyette pajzsként maga elé próbálja rántani a spirituális dolgait. Aztán meg lehet futamodni, tökéletes megoldás.
Nem kell megcsinálnom azt amit ő, ahhoz hogy eldönthessem ehető-e vagy sem :-) Dobostortát sem tudok készíteni, mégis tudom, milyen minőségű amit megkóstoltam.
Ha már cukrászat, akkor még egy hasonlat. Ha én nem szeretem a Rigó Jancsit a másik fogadja ezt el, és ne akarja agresszíven lenyomni a torkomon.
Mondjuk az egész onnan indult, hogy Attila azt állította magáról, hogy megvilágosodott, nekünk meg más elképzelésünk van arról, hogy milyen egy megvilágosodott.
Attila csak egy ütközési felülete a megvilágosodottakról levő homályos elképzelésinknek.
Felőlem Attila bármilyen lehet, de azt nem tartom igaznak, hogy ilyen lenne egy megvilágosodott. Én nem Attilától várok tökéletességet, hanem egy megvilágosodottról gondolok mást.
Persze ahogy egyikőnk sem tudja bizonyítani, milyen is pontosan egy megvilágosodott, úgy csak találgatni, közelíteni tudunk az igazsághoz.
Viszont azt elég jó érzékkel felismerjük, hogy milyen egy ego, melyek egy ego megnyilvánulásai és ezt bizony többször is tetten értük.
Gúnyosan azt is megjegyezhetnénk, hogy ha ilyen játszmákkal él, működik egy megvilágosodott, akkor ugyan miben különbözik tőlünk?
Én is ott voltam a veszprémi szatszangon és utána találkozhattam Attilával Lakitelken is az önmegvalósulás táborban.
Számomra Attila nagyon is hitelesnek tűnt.
Soha nem találtam ellentmondást abban amit mondott.
Sajnálom, hogy a veszprémi szatszang második felét beárnyékolta Huszti Sándor okoskodása. Bocsánat, de jó páran így éltük meg.
Lakitelken viszont olyan mély megtapasztalásban volt részünk Attila jóvoltából, ami után egyszerűen senkiben nem merült föl több kérdés.
Órákon keresztül meg tudtam maradni abban a mély nyugalomban, amibe bevitt minket.
Én azóta is levelezek vele, mert minden kérdésemre úgy válaszol, hogy sorba pukkadnak szét a hiedelmeim és a korábbi tévedéseim.
Zoltán
Attila idejött az Önmegvalósításra okoskodni, megtapasztalhatta hát, milyen ez, ha fordítva történik.
Mi azt az utat választottuk, hogy nem az emelkedés, a mély nyugalomba helyezkedés az amit gyakorlunk, hanem azokat a okokat, tudattartalmakat tárjuk fel és oldjuk meg amik ebből az állapotból úgyis visszarántanak a mélybe.
Nem menekülünk a problémák elől, hanem meditációban megéljük, feloldjuk és befogadjuk a tanítást belőlük.
Ilyenkor az emelkedés automatikus és természetes, mint a léghajónál, ahonnan a ballasztot kidobálják.
Attila úgy döntött hogy az okok feltárása helyett kivonul a "csöndbe", ez is egy út. Ha ő tiszteletben tartja a másik ember választását, akkor senki nem fogja őt "zaklatni" a szatszangjain.
Nekem is egy játszmának tűnik Attila végjátéka. Jézus jutott eszembe róla, amikor ki volt akadva azon, hogy az embereknek miért nem kell az Isteni tanítás, a szeretet?? Igaz, hogy volt pár tucat érdeklődő és néhány nagyon elszánt tanítványa, de Ő máris, az egész világot akarta megváltani, minden embert felébreszteni az igazságra.
Igen, ez volt az Ő szándéka, de egos szűklátókörűségében nem látta, hogy akiket fel akar ébreszteni, azok még nem tartanak ott, hogy vágyják, akarják ezt az utat, attól még sokkal tudatlanabbak, lelkileg fejletlenebbek.
Mindezt láthatta volna, ha megvilágosodott lett volna, de így csak azt látta, amivel neki is dolga volt, hogy megértse és elfogadja egy alacsonyabb tudatosság működését és létjogosultságát. Így viszont csak a mások hibáztatása, a felelősség hárítása, sértődés és játszma hegyek maradtak, sok misztikus lepelbe becsomagolva.
A "majdnem megvilágosodottak" hiába látják a fényt, ha attól annyira elvakulnak, hogy nem látnak minket, mi hol tartunk, mitől félünk, mi az utunk. Ha nem látják a mi utunkat, akkor hiába akarják ránk erőltetni a maguk szuper módszerét, senki sem fog kérni belőle, akinek nem éppen az a következő lépése.
Egy igazi megvilágosodott látná a részleteket, nem csak a maga fényességét, tudatosságát. Látná, hogy egy gyereknek sok nap, sok érés és fejlődés kell, mire felnő, mire felnőtté válik. Azt nem lehet és nem is kell rákényszeríteni senkire sem, hogy egyik napról a másikra akarja a felébredést, miközben még nincs arra vágya, megértése!
Az kevés, hogy elmagyarázzuk neki, hogy ettől - meg ettől lesz neked jobb, ha ezt a spirituális utat választod. Egy ilyen döntés nem a gondolataidban születik meg, nem a megértésed hiányzik hozzá, hanem a belső érettség, mert ez a spirituális vágy sokkal de sokkal mélyebb szinten születik meg, mint a gondolatok szintje. Valahol a lelkünk közelében alakul ki a vágy, hogy itt az ideje a felébredésnek, mert letettünk már annyi terhet, látunk már elég tisztán, hogy képesek vagyunk meglépni ezt az átváltozást is.
Ahogy Kati is írja, ha kész a tanítvány, megjön a Mester! Én meg azt mondom erre:
Ha kész a Mester, megjönnek a tanítványok!
Én szeretném, ha egyszer elérném azt a létállapotot, amikor már nincs szükségem hitre. :)
"Az élet tele van kétségekkel,
meglepetésekkel - ebben rejlik a szépsége!
Sosem érkezel el egy olyan pillanathoz,
amikor azt mondhatod:
"Immár nincs bennem bizonytalanság."
Mert ha ezt mondod, azzal a halálodat jelented be;
elpusztítottad önmagadat. Az élet szüntelenül áramlik,
ezer és egy kétség között. Ebben rejlik a szabadsága.
Ne nevezd ezt bizonytalanságnak, se félelemnek."
Én ezzel nem értek egyet. Hiszem és olykor tudom is, hogy van olyan tiszta tudatállapot, amelyikben nincs bennem bizonytalanság.
Persze esendő emberi szinten igaz az idézet, hiszen ha elhitetnénk magunkkal, hogy minden biztos, akkor azzal a kételkedésünket, a hiba keresésünket és így a tökéletesedésre való törekvésünket altatnánk el.
Vajon ha ismernék igazi megvilágosodottat, tanulnék-e tőle?
Tudna-e katalizátor lenni az életemben?
Mert ugyan elindíthat egy folyamatot, rávezethet valamire, de a lényeg rajtam múlik.
(dolgozom-e rajta, vagy sem, szembe merek-e nézni a problémáimmal, ellenállásaimmal vagy sem/ befogadom-e vagy sem.)
Jó rátalálni, aztán jó elhagyni! Ez minden tanítás végső lényege is.
Mindenki más úton tud fejlődni, előrehaladni.
jelenlétében elfog az az érzés , hogy na ez aztán egy megvilágosodott; számomra az a megvilágosodott .
Ha nincsen fíling , akkor mondhatja az egész világ ; Számomra nem az , noha nem vonom kétségbe az élményeit , az útját , a belső megvilágosodottságát . Üdvözlettel : felacso
egy megvilágosodott szerintem folyamatosan nyitott az újra, folyamatosan rugalmas tud lenni, törekszik is rá és minden pillanatban hajlandó felülbírálnia egy "dologról" alkotott addigi "elképzelését". ez automatikus tudattágulással is jár. emlékszem egyszer Hermess-nek egy mondata megcsapta a fülemet, nem emlékszem a szövegkörnyezetre, de a mondat második fele ez volt: "...tehát végülis semmi más dolgunk nincs, mint folyamatosan tágítani a tudatunkat."
Akit leírsz, az inkább egy nagyon nyitott, tudatos, fejlődni képes lény, nem?
Egy megvilágosodott számomra azt jelenti, hogy eljutott a tudat teljességéhez, így nem kell azt tovább tágítania. Nincs benne gátlás, elutasítás, félelem, így a rugalmasságra sem kell törekednie. Mindent annak lát, amilyen az valójában, így nem kell a korábbi elképzeléseket felülbírálja.
Nem azt mondom, hogy minden rugalmas ember megvilágosodott. Viszont tényleg felületes volt a megfogalmazásom, törekvés nem kell hogy legyen benne. Csak szerettem volna egy szerintem fontos nézőponttal is kiegészíteni a róluk való találgatások listáját.
Viszont akkor az és csak az számít megvilágosodottnak aki elért az út legvégére? De akkor mi célja van tovább az életben, mivégre van még itt?.. Nem úgy van, hogy egy ember csak addig éli egy életét, amíg van esélye hogy tovább fejlessze a lelkét? Onnantól jutalomjáték és csak henyél, nem csinál semmit további életében? :) Hát nem sok ilyen ember lehet akkor a Földön amúgy, szerintem ez egy kicsit szigorú kritérium.
Azért fogalmaztam többször is úgy, hogy "számomra" és "szerintem", mert ez az én kritériumom, és nincs általánosan elfogadott szabály, hogy a magyar "megvilágosodott" szót kire használhatjuk és kire nem!
Javasoltam korábban, hogy ha valakinek van ideje és tudása hozzá, szedje össze és másolja be ide a hindu-szanszkrit samadhi állapotok elnevezéseit és azok értelmezését, mert azok sokkal részletesebben írják le a megvilágosodás fokozatait, pontosabbak és általánosan is elfogadottak.
"De akkor mi célja van tovább az életben, mivégre van még itt?"
A fejlődés kényszere itt tartja a lelkeket, míg akinek már nincs hova fejlődnie, az önszántából marad, ha úgy döntött. Lásd a bódhiszattva fogadalmat tevőket, akik másokat is segíteni akarnak a megvilágosodás felé vezető úton.
"A szenvedő lények számtalanok, fogadom, hogy mindnek segítségére leszek.
A szenvedélyek kötelékei sokfélék, fogadom, hogy mindtől megszabadulok.
A tanítások sokrétűek, fogadom, hogy mindet megismerem.
A Út a teljesség elérése, fogadom, hogy végigjárom."
(Dobosy Antal fordítása)
Aditi blogjában nagyon szépen leírta a különböző fokozatokat. Érdemes ezt elolvasni, mert a három állapotból,csak az utolsó,a szahadzsa szamádhi lenne az igazi metafizikai megvalósítás /felébredés,megvilágosodás/,de a köztudatban már az első kettőre is azt gondolják,hogy az. Pontosan azért,mert a szahadzsa szamadhit alig pár létező volt képes eddig elérni.
Viszont pl. Tolle,meg még páran,a nirvikalpa szamádhit érték el ?,/a legvégső előtti fokozat/,és a többség leginkább a szaviakalpa szamadhit./szerintem persze:)/
Ha valaki tiszta képet akar a felébredésről, ,,megvilágosodásról'',és utána jár a témának,az szépen el tudja különíteni ezeket az állapotokat,az ,,úgynevezett megvilágosodottak'', tapasztalatai, leírásai, tanításai alapján,hogy hova is tartoznak,meddig jutottak a megvalósításban.
,,Ha valaki elérte a szahadzsa szamádhit, és ebben a szamádhiban marad, akkor minden másodpercben, tudatosan és tökéletesen, Istent manifesztálja. Ezért a transzcendentális Legfelsőbb büszkeségévé válik.''.../vagyis Istenné/
Ezt idáig /az utóbbi időkben/,egyedül Ramanana Maharshiról állítják,ahol ezt meg is tapasztalták./a környezet (több 100 ezren:) /.
A többiek max. a nirvikalpa szamadhiig juthattak ,de ez is olyan magasrendű állapot,amit mi el sem tudunk képzelni,hiszen akik megélték,azok sem tudják szavakkal átadni.
Ugye ,ha az ember tanulmányozná a különbségeket,akkor nem is lenne ilyen kérdés,hogy ki is csapkodja az asztalt?:),valamint semmiféle ellentmondás sem.
Az az érdekes ezen az oldalon,hogy mindenkit mennyire érdekel a,,megvilágosodás''.
Akinek nem célja a felébredés,azokat is,hiszen a legtöbb blog erről a témáról szól,és majd minden blogot úgyszintén elviszünk ezzel.
Ennek ellenére csak megy a fantáziálgatás,hogy szerintem ,,így meg úgy'',de senki nem nézne utána mi is az a megvilágosodás.
Ahányan vagyunk,annyiféle elképzelés:) /Elképzelés!/
Mi az ,hogy megvilágosodás?...,már ez is egy felületes meghatározás. Minek a megvilágosodása? Van egy nagy felismerésem,vagy mi?,mert ezt az ezoterikában számtalan dologra használják,aminek még köze sincs ahhoz,amiről itt időről időre szeretnénk dűlőre jutni.
Ez a megvilágosodás ugyanis: Metafizikai Megvilágosodás,Felébredés és nem más.
A metafizika pedig a fizikai,,valóságon '' túli dolog,amit még véletlenül sem vennénk figyelembe!/ És nem csak hogy a ,,természeten'',hanem a létesültségen túli dolog is /
Vagyis hogy nem véletlenül nyílnak egyre másra erről a blogok,mert mindaddig nem fogunk zöld ágra vergődni ebben a témában,amíg akik részt vesznek ebben a társalgásban ,nem hajlandók némiképp -valamelyest- tájékozódni arról ,amiről véleményt szeretnének alkotni.
Akiknek ,,maradi dolog'' az eredetiihez,a Hindu- Buddhista tanokhoz nyúlni,azoknak vannak modern irányzatok is tájékozódásként.
A metafizikai tradicionalitás,...a szolipszizmus...,ezek 20-adik századi modern irányzatok.
Mivel ez a felébredés,megvilágosodás metafizikai fogalmak,amik a természeten, létesülésen túli dolgok,ezért hát be kéne látni ,hogy ennek ismeretéhez, megértéséhez, főként a megítéléséhez pusztán ,,kútfőből '' vajmi kevés és meddő dolog is meríteni.
Persze ,ha továbbra is értelmetlen ,meddő vitákat akarunk folytatni,akkor tekintsétek tárgytalannak a véleményemet.
Aditi blogjában ott vannak a megvilágosodás fokozatai.
Hosszú a blog ,ezért ami abból a lényeg, kiemeltem ide:
Szamádhi: az isteni Tudat csúcsa
A szamádhi a tudat spirituális állapota. A szamádhinak különbözõ fajtái vannak. Az egyszerûbb szamádhik közül a szavikalpa a legmagasabb. A szavikalpa szamádhi után jön a nirvikalpa szamádhi, de a kettõ között mély szakadék tátong. Ez két, gyökeresen különbözõ szamádhi. Van azonban még valami, ami a nirvikalpa szamádhin is túlmegy; ezt szahadzsa szamádhinak nevezzük.
Szavikalpa szamádhi
A szavikalpa szamádhiban rövid idõre elvész az egész emberi tudat. Ebben az állapotban egészen más lesz a tér és az idõ érzékelése. Emberi idõnkkel és térfelfogásunkkal semmit sem kezdhetünk. Ebben a szamádhiban az ember egy-két órára teljesen más világban van. Lehet látni, hogy ott szinte már minden készen van, mindent megtettek. Itt, ebben a világban még rengeteg teljesületlen vágy él bennünk és másokban. A vágyak milliói beteljesületlenek és millió dolgot meg kell még tennünk. De ha az ember a szavikalpa szamádhiban van, látja, hogy valójában minden készen van már, semmit sem kell tenni. Az ember csak egy eszköz. Ha az emberre szükség van, az szép és jó, de különben minden „megtevõdik”. De a szavikalpa szamádhiból mindenkinek vissza kell térnie a mindennapi tudathoz.
A szavikalpa szamádhiban is különbözõ fokok vannak. Ahogy az iskolában vannak egy osztályban jó és rossz tanulók, ugyanúgy bizonyos törekvõk magasabb szintet érnek el a szavikalpa szamádhiban, mint mások, akiknek kevesebb a törekvésük. Õk alacsonyabb vagy közepes fokot érnek el a létrán, ahol nem minden olyan tiszta és jó, mint a legmagasabb fokon.
A szavikalpa szamádhiban különbözõ helyekrõl jönnek gondolatok és ideák, de ez nem számít. Az ember meditáció közben zavartalanul érzi magát, és a belsõ élet dinamikusan és bizalommal telten mûködik.
Nirvikalpa szamádhi
De ha az ember egy kicsit feljebb megy, és a nirvikalpa szamádhiban eggyé válik a lélekkel, ott már egyáltalán nem létezik sem gondolat, sem idea. Én most itt megkísérlek valamit szavakkal kifejezni, de a nirvikalpa szamádhi tudatát igazából soha nem lehet megmagyarázni vagy szavakkal kifejezni. Megpróbálok a legpontosabban beszélni egy nagyon magas tudatról, de ez még mindig az én értelmem, amely elég finom módon próbál kifejezõdni. A nirvikalpa szamádhiban azonban egyáltalán nincsen értelem. Ott csak végtelen béke és üdvösség van. Itt vége a természet táncának, a tudó és a tudott eggyé válik. Itt az ember egy nagyon magas isteni, mindent átható, önszeretõ eksztázisnak örül. Az ember az elragadtatás tárgyává válik; azzá válik, ami elragadtatódik, és az ember lesz maga az elragadtatás.
Amikor az ember belép a nirvikalpa szamádhiba, elõször azt érzi, hogy a szíve tágasabb, mint az egész Univerzum. Ha most megnézzük magunk körül a világot, akkor az Univerzum végtelenül nagyobbnak tûnik, mint mi. De ez csak azért van így, mert a világot és az Univerzumot korlátozott értelmünkön keresztül érzékeljük. Ha az ember a nirvikalpa szamádhiban van, akkor az Univerzumot egy kis pontnak látja tágas szívében.
A nirvikalpa szamádhiban végtelen üdvösség van. Az üdvösség a legtöbb ember számára csak üres szó. Annyit tudnak, hogy van valami, amit üdvösségnek hívnak, és vannak néhányan, akik azt mondják, õk már érezték, de a legtöbb ember maga soha nem tapasztalta. Amikor az ember belép a nirvikalpa szamádhiba, akkor nemcsak érzi az üdvösséget, de õ maga növekszik az üdvösségé.
A harmadik dolog, amit a nirvikalpa szamádhiban érzünk, az az erõ. Az összes okkultista összes ereje és hatalma együttvéve is semmi ahhoz az erõhöz képest, amit a nirvikalpa szamádhiban birtoklunk. De az az erõ, amit a nirvikalpa szamádhiból elvehetünk, hogy itt a földön használjuk, csak töredéke az egésznek.
A nirvikalpa szamádhi a legmagasabb szamádhi, amelyet a megvalósult mesterek legtöbbje el tud érni. Ez tart néhány óráig vagy pár napig, azután az embernek le kell jönnie. És mi történik, ha lejön az ember? Nagyon gyakran elfelejti a saját nevét, saját korát. Nem képes még rendesen beszélni sem. De aztán folytonos gyakorlás után képes lesz az ember a nirvikalpa szamádhiból lejönni, és rögtön utána teljesen normális módon cselekedni a földön.
A múltban voltak spirituális mesterek, akik elérték a nirvikalpa szamádhit, és nem jöttek többet le. Megtartották a legmagasabb szamádhijukat, és egyszerûen lehetetlennek tartották, hogy ismét belépjenek a föld atmoszférájába, s emberként cselekedjenek. Ebben a tudatállapotban lehetetlen a világban cselekedni. Egyszerûen lehetetlen. Ha az ember belép a nirvikalpa szamádhiba, akkor normális körülmények között nem akar többé visszatérni a világba. Ha az ember tizennyolc vagy huszonegy napig ebben a tudatállapotban marad, akkor könnyen lehet, hogy elhagyja a testét. De létezik egy isteni rendelkezés is. Ha a Legfelsőbb azt akarja, hogy egy bizonyos lélek itt a földön dolgozzék, akkor Õ ezt az embert még huszonegy vagy huszonkét nap után is vissza tudja hozni egy másik, isteni tudattal és dinamikával telt csatornán keresztül.
Szahadzsa szamádhi
A szahadzsa szamádhi a szamádhik legmagasabb fajtája. Ebben a szamádhiban az ember a legmagasabb tudatállapotban van, és ugyanakkor a durva anyagi világban dolgozik. Fenntartja a nirvikalpa szamádhi tapasztalatát, és ugyanakkor beveti magát a földi tevékenységekbe. Az ember lélekké vált, és ugyanakkor használja a testét mint tökéletes eszközt. A szahadzsa szamádhiban az ember, mint bárki más, járkál, eszik, mindennapi dolgokat tesz. Szíve belsejében azonban isteni megvilágosítással van elárasztva. Ha az ember eléri a szahadzsa szamádhit, akkor a valóság urává és mesterévé válik. Kénye-kedve szerint felmehet a legmagasabb Tudatba, s aztán visszatérhet a földi tudathoz, hogy a Legmagasabbat kinyilvánítsa.
Még ha a megvalósulás legmagasabb fokát éri is el valaki, nagyon ritkán történik meg, hogy a szahadzsa szamádhi áldásában részesüljön. Nagyon kevés spirituális mester érte el ezt a szintet, csupán egy-kettõ. A szahadzsa szamádhi eléréséhez a Legfelsőbb végtelen kegyelmére van szükség, vagy igazán hatalmasnak és szerencsésnek kell lenni. A szahadzsa szamádhi csak akkor jön, ha a Legfelsőbbel valaki már elválaszthatatlanul eggyé vált, vagy pedig azon ritka alkalmakkor, amikor az ember meg akarja mutatni, hogy õ maga a Legfelsőbb. Ha valaki elérte a szahadzsa szamádhit, és ebben a szamádhiban marad, akkor minden másodpercben, tudatosan és tökéletesen, Istent manifesztálja. Ezért a transzcendentális Legfelsőbb büszkeségévé válik.
Minő ,,véletlen'':) Itt van egy cikk,ahol a bódhiszattvaságról és az egóról is részletesen szó van.
/Egyébként a bódhiszattvának nem egyforma a megítélése,mert a mahajana buddhizmusban ő már egy megvilágosodott lény,aki azért nem ,,foglalja el'' /bár megtehetné/ a Nirvánát,
mert mindaddig visszajön segíteni,amíg az utolsó lény is meg nem világosodott./
És akkor a cikk, ami ugyan nem erről szól, de érdemes elolvasni, már csak az ego miatt is! Idemásoltam, mert ott olvashatatlanul csíkos a háttér:
Az ego zűrzavara és a felébredettség megtapasztalása
A buddhista hagyomány szerint a szellemi út a zavarodottságon való áttörést és a felébredett tudatállapot felszínre hozását jelenti... A gyakorlás során nem arra törekszünk, hogy létrehozzuk a megvilágosodott tudatállapotot, hanem fokozatosan megtisztulunk a megvilágosodás megjelenését akadályozó zűrzavartól. Ha megszabadulunk a zavarodottságtól, akkor spontán módon felfedezzük önmagunkban a megvilágosodást... A megvilágosodás nem múlik el, mivel nem mi hoztuk létre, csupán felfedeztük. A buddhista hagyomány a megvilágosodás szemléltetésére gyakran használja a felhők mögül előbukkanó nap példáját. A meditációs gyakorlat során megtisztítjuk magunkat az ego zűrzavarától, hogy megpillanthassuk a felébredés állapotát. A nem-tudás, a homály és a paranoia eloszlásával nagyszerű kép tárul fel előttünk az életről. Ezáltal a létezés újfajta módját fedezzük fel.
A zavarodottság a folytonos és szilárd önvaló érzetében gyökerezik. Amikor megjelenik egy gondolat, egy érzelem, vagy történik valami, akkor úgy érezzük, hogy van valaki, aki tudatában van ezeknek az eseményeknek. Az olvasó úgy érzi, hogy ő az, aki ezeket a szavakat olvassa. Ez az én-érzet valójában egy átmeneti, szakaszos jelenség, amit zavarodottságunkban szilárdnak és folyamatosnak érzékelünk.
Zavarodott látásmódunkat megbízhatónak véljük, ezért minden erőnkkel megpróbáljuk ezt a szilárd ént fenntartani és erősíteni. Élvezetekkel tápláljuk, és arra törekszünk, hogy megóvjuk a szenvedéstől. Mivel a tapasztalataink átmenetiségünk valódiságát igazolják, szüntelenül megpróbálunk szemet hunyni valódi helyzetünk felismerésének lehetőségei fölött. Felmerülhet bennünk a következő kérdés: „Ha tényleg a megvilágosodott állapot a valódi helyzetünk, akkor vajon miért akarjuk minden áron elkerülni ennek felismerését?” Olyan mélyen elmerültünk zavarodott világszemléletünkben, hogy ezt a zavaros képet valósnak, az egyedül lehetséges világnak tekintjük. A szilárd és állandó önvaló érzetének fenntartására irányuló törekvés alkotja az ego tevékenységét.
Az ego azonban csupán részben képes megóvni bennünket a fájdalomtól. Az ego törekvését kísérő elégedetlenség érzés tetteink felülvizsgálatára ösztönöz bennünket...
Az ego mesterkedései, a „szellemi materializmus”
Az ego képes bármit a saját hasznára fordítani, és ez alól a különféle szellemi irányzatok sem képeznek kivételt. Amikor megismerkedünk egy különösen hatékony meditációs módszerrel, az ego először elragadtatással viszonyul hozzá, majd megvizsgálja. De mivel az ego szilárdnak tűnik, nem tud magába olvasztani semmit, és ezért csak az utánzásra képes. Az ego tehát megpróbálja utánozni a meditációt és a meditatív életmódot. Amikor már kezünkben van a spirituális játszma összes fortélya és válasza, akkor automatikusan megpróbáljuk utánozni a szellemi gyakorlást. De ez nem több puszta imitációnál, hiszen a valódi szellemi gyakorláshoz az ego teljes feladására irányuló törekvésre van szükség, és ez az, amire a legkevésbé vagyunk hajlandóak. Az utánzással viszont nem tapasztalhatjuk meg, hogy valójában mi az, amit utánozunk, csupán egy olyan, valódinak tűnő területet fedezhetünk fel, amely az ego határain belül található. Az ego mindent lefordít a saját nyelvére, mert a saját jólétét és a benne rejlő tulajdonságait helyezi a középpontba. Az ego számára óriási, izgalmas élményt jelent, hogy végre sikerült ilyen sablont létrehoznia. Végre egy kézzelfogható eredményt ért el, mivel sikeresen igazolta saját létét és azonosságát.
Ha a spirituális módszereket az én-tudatunk fenntartására használjuk, akkor nagyon kevés esélyünk van a valódi szellemi fejlődésre. Ha nem tiszta irányvétellel gyakorolunk, mentális szokásaink erősek és áthatolhatatlanok lesznek. Akár odáig is eljuthatunk, hogy elérjük az egoval való teljes eggyéválás ördögi állapotát.
A bódhiszattva ösvény
Miután megbarátkoztál magaddal, ezt a barátságot képtelen vagy önmagadban tartani. Szükséged van egy kivezetésre, és ez a kivezetés a külvilággal való kapcsolat. Az együttérzés lesz az a híd, ami a külvilághoz kapcsol. Az önmagad iránti bizalom és együttérzés arra ösztönöz, hogy táncolj az élettel, kommunikálj a világ energiáival...
Az együttérzésnek semmi köze az eredményekhez. Az együttérzést teresség és nagylelkűség jellemzi. Amikor az emberben kifejlődik a valódi együttérzés, nem tudja biztosan, hogy másokhoz vagy önmagához nagylelkű, mivel az együttérzés nem más, mint egyetemes nagylelkűség. Nem agy adott „célra” irányul, mentes a „nekem” és a „nekik” fogalmától. Az együttérzést a bizalom, a bőség, a gazdagság élményén alapuló, spontán megszülető öröm hatja át.
Úgy is mondhatnánk, hogy az együttérzés a gazdagság legmagasabb szintű mentalitása... Szorosan kapcsolódik hozzá a széles látókörű gondolkodás, amelynek segítségével sokkal szabadabban és átfogóbban viszonyulunk önmagunkhoz és a világhoz. ezért nevezik a második jánát Mahajánának, vagyis Nagy Ösvénynek. Abból a meggondolásból indulunk ki, hogy a benső gazdagság alapvetően velünk született tulajdonságunk, és nem kell külön erőfeszítéseket tennünk a megszerzésére. Csakis ezzel a szilárd meggyőződéssel tudjuk a meditációt mindennapi tevékenységeink részévé tenni.
Az együttérzés automatikusan arra ösztönöz bennünket, hogy kapcsolatot teremtsünk az emberekkel, hiszen többé már nem tehernek tekintjük őket a hátunkon, akik elszívják az energiáinkat. Éppen ellenkezőleg: feltöltenek minket energiával, mert a velük való kapcsolat során felismerjük saját bőségünket és gazdagságunkat. Ezért sohasem érezzük úgy, hogy fogytán az erőnk, még akkor sem, ha nehéz feladatok előtt állunk és nehezen kezelhető emberekkel vagy szituációkkal kell szembenéznünk. Akárhányszor nehéz helyzetekkel kerülünk szembe, ezek örömteli lehetőséget jelentenek számunkra benső gazdagságunk és bőségünk bemutatására. Ez a létszemlélet teljesen mentes a szegénység érzetétől.
Az együttérzés a nyílt ösvény, a mahajána kulcsa. Ez élteti a bódhiszatva transzcendentális tevékenységét. a bódhiszattva ösvény kezdete a nagylelkűség, az adás és a nyitottság. Ez az önátadás folyamata. A nyitottság nem szükségszerűen arra vonatkozik, hogy valamit odaadunk valakinek. inkább azt jelenti, hogy feladjuk a követeléseinket, és a követelések alapvető ismérveit. Ez a dána paramita, vagyis a nagylelkűség paramitája. Megtanulunk bízni abban a tényben, hogy nincs szükségünk biztosítani a talajt önmagunk számára. Megtanulunk bízni benső gazdagságunkban, és megértjük, hogy nyugodtan megnyílhatunk. Ez a nyílt ösvény. Ha feladjuk a követelőző magatartásunkat, akkor megnyilvánul alapvetően egészséges állapotunk, ami elvezet a következő bódhiszattva tevékenységhez, a síla paramitához. Ez az erkölcs és az önfegyelem paramitája.
Miután az „én ezt csinálom, én azt csinálom” alapgondolatát mellőzve megnyíltunk és feladtunk mindent, anélkül, hogy önmagunkat helyeztük volna a középpontba, az ego fenntartásával és a gyűjtögetéssel kapcsolatos szituációk elvesztik jelentőségüket. Ez az erkölcs legmagasabb szintje, ami erősíti a nyitottság és a bátorság állapotát: már nem félünk attól, hogy kárt okozhatunk önmagunknak vagy másoknak, hiszen teljesen nyitottak vagyunk. Egyetlen szituáció sem képes elvenni a kedvünket és ezáltal megszületik a türelem a ksánti paramita. A türelemből energia fakad, és ebből származik a vírja, az öröm. A részvétel óriási örömének energiája elvezet a nyitott meditáció átfogó látásmódjához, a dhjána élményéhez, ami nem más, mint a nyitottság. Teljesen belemerülünk az élet játékos táncába, így a különböző szituációkat többé már nem rajtunk kívülálló dolgoknak tekintjük.
Ezután egyre jobban megnyílunk. Nem utasítunk el, és nem fogadunk el semmit. egyszerűen együtt haladunk a felmerülő helyzetetekkel. Nem harcolunk többé, nem akarunk legyőzni senkit, és különféle célok megvalósítására sem törekszünk. Nem foglalkozunk sem a gyűjtögetéssel, sem az adással. Megszűnik minden remény és félelem. Így fejlődik ki a pradzsnyá, a transzcendens tudás, vagyis az a képesség, hogy a szituációkat olyannak lássuk, amilyenek.
Forrás: http://ursuslibris.hu/content.php?content=477
Azt, hogy ki a Felszabadult (Felébredett) és ki a fel-nem-szabadult (fel-nem-ébredett) - teljes bizonyossággal - nem lehet eldönteni. E tekintetben csak valószínűsíthetőségekről lehet beszélni. Egy Felszabadultról csak egy Felszabadult tudná tévedhetetlenül megállapítani felszabadultságát, de egy további másik Felszabadult kellene ahhoz, hogy ezen utóbbi felszabadultságának valóságát konstatálja, s ennek így kellene folytatódnia "ad infinitum". Legfeljebb azt lehetne mondani: "ha én felszabadultam, önmagam számára minden felszabadultságot felismernék".
Bhagaván Srí Ramana Maharsi összehasonlíthatatlanul sokkal nagyobb mérvű valószínűsíthetőséggel tekinthető Felszabadultnak-Felébredettnek, mint a XIX. és a XX. században bárki más, nyilvánvalóan azok közül, akikről egyáltalán tudunk. Ezt élete, személyiségfelettiséget reprezentáló személyisége és útmutató tanításának mélysége-magassága, e tanítások specificitása és egyetemessége sokszorosan és kétségbevonhatatlanul megerősíti.
A Maharsi életszentséget sugárzó élete, ennek az életnek minden ismert mozzanata, biztos útmutatásainak, legfelsőbbrendű tanításainak mélysége és magassága, személyekhez szóló különállósága és egyetemes érvénye még a szintén kimagasló Srí Ramakrsna tanítói életét és élet-opusát is messze meghaladja-felülmúlja.
Ramana Maharsi nem Világtanítóként lépett fel, nem ment az emberek közé tanítani, nem is hívott magához senkit, hogy tanítvány lehessen. Lassan, fokozatosan, bár a későbbi időkben már nagyobb ütemben gyűltek köréje egyre többen és többen, bár soha nem nagyon sokan. A köréje gyűlők között voltak olyanok is, akik a megvalósításfeletti megvalósítás vonatkozásában más utakon már magasra jutottak, s olyanok is, akik a spiritualitás vonalán a kezdőknél is kezdőbbek voltak. (terebess e-tár)
tessék gondolkodni.
Ezek Dr. László András szavai. Ki lehetett volna írni a nevét. Amellett örülök,hogy ezek a gondolatok ide kerültek:)
Már bocsánat, épp ez a baj, hogy erről gondolkodunk. Persze, amikor először találkozik valaki a témával, teljesen érthető, h az elme rendet akar rakni, valójában azonban ez az egész "ki a megvilágosodott és ki nem", ha jól megfigyeljük félelemből feltett kérdés. És mint ilyen, nem valós.
Ha valaki olyan szinten és minőségben van a tudatosságában, hogy csak egy "nem hiteles" guru (valójában csak számára nem megfelelő - de ez másik blog-téma)tudja onnan kirángatni, az összes melléfogásával együtt, akkor az az ember úgysem tudna mit kezdeni egy "megvilágosodottal". Nem biztos, hogy a "kezére kell adni" a szexbotrányokkal fűszerezett mesternek az ilyen embert, ha ott van valaki, aki érett erre, és hatékony, akkor éppenséggel, LEHET hogy segíthet, hogy ne kerüljön akkora csapdába, amekkorába magától kerülne. De van, hogy ez elkerülhetetlen, mert a lélek arra megtapasztalásra vágyik.
Hogy ki a megvilágosodott, meg az igazán megvilágosodott, meg a kicsit megvilágosodott, valójában tök mindegy, mert mindenki olyan embereket vonz maga köré, akikkel dolga van. Ezeket nem írhatja le magában, nem húzhatja ki a listáról, mert ő "tudja, hogy Maharsi, na az aztán az igazi megvilágosodott" , rohanhat hozzá, mert lépésről lépésre haladunk, Maharsihoz meg valószínűleg el sem jut addig, amíg nincs ott a helye, nem értené, érezné amit kell a tanításai által.
Amúgy sikerült már embereknek megvilágosodnia Maharsi segítsége nélkül is, sőt.
Mindenkinek egyéni a története, és az Isten szerelmére, legalább mi ne istenítsük már ezeket az embereke..... ezek CSAK EMBEREK, éppúgy, mint mi.
Sokszínűségünkben egyikünk többet tud, mint a másik, egyiknek szebb a lelke (tisztább), mint a másiké, egyikünk soha nem is érintődik a világ által (mert olyan a leszületése), a másikat viszont lehúzza a világ és így jó, mert meg akar tanulni úszni a víz alatt...... :)
értsük már meg, hogy mindenkinek más a tanulása, ne aggassunk szerepeket egymásra, mindenki viselje ami neki jó, de ne higgyük, hogy bárki több a másiknál, ne misztifikáljunk, és ne hasonlítsunk össze, nem csak másokat, magunkat sem másokkal.
Különben soha nem leljük meg a gyémántot, ami bennünk van, miközben a másik emberben látni véljük............
U.I. :Épp az ilyen okos emberektől kell óvakodni (hagyni hadd hintsék az igét, de nem külön9sebben foglalkozni vele), mint ez az iromány is itt, ezek az okos emberek, okos férfiak, akik állandóan az elmével akarják megfejteni a világot, a bölcsességet elmével és elmén keresztül akarják közvetíteni. Megérthető, hogy itt tart, még szüksége van fontolódni, mielőtt élne, de az isten szerelmére, legalább ne terjessze az agymenéseit. persze azért dühít, mert én is agymenős voltam, nyilván vannak hajlamaim erre vonatkozólag, de már látom, amikor ez történik, és tudom, mennyire félrevezető.
Szerintem inkább hagyjuk magunkat fejlődni, elfogadni, szeretni tanulni, igyekezzünk, adjunk hálát azért, amilyen tükröket kapunk, világosodjunk meg MI, ahelyett, hogy tanulmányokat írnánk a megvilágosodottak megvilágosodottságának mértékéről, milyenségéről, HOGYAN-járól..... és büszkék lennénk a doktori címünkre, amit mindezért ad ez az elméjébe fulladt nyugat-európai városi civilizáció....... !!!! :)
Már bocsánat
Namaszte