Téli, csendes, vasárnap reggel volt. Jó volt csak úgy lenni, nem sietni, bár az unokabátyához ígérkezett, de úgy gondolta ebben a nagy hóesésben nem utazik.
Lánya lebeszélte, kitudja milyen hófúvás jöhet, maradjon otthon. Szót fogadott neki, az igazság az volt, hogy semmi kedve nem volt utazni.
Így maradt otthon. Megbeszélte a testvérével, együtt ebédelnek, a lány, a kutya, a teso, meg ő.
Az öccse jó szakács volt, a város másik szélén lakott, de örült, hogy legalább jót sétálnak a hóesésben.

A téma előző két írásában odáig jutottunk, hogy a TÉL, mint az öngyilkossági statisztikák is mutatják - igen rossz hatással van sokak lekiállapotára, a depresszív befordulásokra, az ünnepek utáni hirtelen váltás, az ingerszegénynek megélt, (elsőre) nagy kontrasztot mutató közege táptalaja a magányosság, elhagyatottság, szeretetlenség érzeteinek.

Amikor még hivatalosan is gyerek voltam, sokat fantáziáltam azon, hogy milyen módon lehetne kiküszöbölni a múltban elkövetett hibáinkat. A tudatom intenzív teremtő hatalmáról árulkodik, hogy a világ egy távoli pontján változásokat indukáltam az érintettek tudatában.
Úgy érzem, hogy ártatlannak és tökéletesen értelmetlennek gondolt álmodozásaimra

Éppen akkor, amikor már elhatalmasodott a kétség, és hiábavalóságom tudata rátelepedett a jelenemre,