Egy ideje visszatérő kép meditációban az, hogy meghal a gyerekem, és én nem tudok segíteni neki. Hétvégén a Pénztudatosság tanfolyamon, amikor belemerültem abba a félelmembe, hogy elfogy a pénz, és nincs, akkor újra beugrott ez a kép, ahogy fekszem a földön, a gyerek haldoklik, nyújtja a kezét felém, és én nem tudok segíteni. A pénz elfogyása igazából azt a félelmet erősíti fel bennem, hogy nem tudok megfelelni a szeretteim elvárásainak, nem tudom megvenni neki, amire szüksége lenne, nem tudok örömet okozni neki, szomorú lesz, örömtelen az élete, csalódik bennem, és boldogtalan.

Elnézegettem itt a neveket, tagokat, hozzászólókat. Alig van köztük rendes kiírt magyar név. Enyém sem az. Miért? Honnan jönnek a bece illetve álnevek? Miért választjuk vagy kapjuk? Hatnak? Vagy tükröznek a már amúgy is meglévőt? Vagy csak azt jelzik, mivé szeretnénk lenni? Vagy egy menekülés? Nem árt? Vagy egyszerűen kinek hogy tetszik? Néha zavarnak, főleg amikor még az írásuk is bonyolult... :-)

Szeretetre ébredés. Ez a szó jut eszembe visszatérően mostanában.
Hogy nekem jutott-e eszembe először ez a szó, vagy sokan éltek már vele, nem tudom, de ez nem is számít. Amit a Szeretetre ébredés jelent, az számít.
Szerintem ismered az érzést, amit az Élet egy felemelő pillanata, egy inspiráló könyvrészlet, egy megható filmjelenet vagy például a szívedet megérintő zene képes kiváltani, azt a

Hallgattam valakinek a történetét az élethelyzetéről, és magam is kilátástalannak láttam. Nem csak az ő tehetetlenségét éreztem, hanem a sajátomat is. Ezt fájdalmas volt megélni, és elszomorított. Újra erősödött bennem az a meggyőződés, hogy van, akin nem lehet segíteni, vannak emberek, akik nem tudnak változni, és vannak helyzetek, amiből éppen nem lehet kimászni. A legnagyobb jóindulatunk ellenére sem. Gyakorlatilag egyetlen megoldás van ilyenkor, az pedig az elfogadás.