Tegnap reggel frissítettem a Sirály - Önértékelés csomagjának a leírását és abban szó esett az alázatról. Most röviden annyit róla, hogy a tapasztalataim szerint az alázat egy olyan tudatállapot, amikor az önmagunkról alkotott kép pontosan megegyezik a valódi énünkkel. Az énképünk általában többet vagy kevesebbet mutat, vagyis alul, vagy túl értékeljük magunkat a valódi értékeinkhez képest, de ha rendszeresen értékeljük magunkat az önértékelés gyakorlatával, akkor ez a különbség eltűnik.

Utána jártam az elmúlt héten az érzelmeimnek is. Sanyi találkozásunkkor megkérdezte, miért dohányzom, a kérdés egyszerű, világos volt, én meg (hozzám nem igazán illően) gondolkozás nélkül rávágtam: mert a kommunikációm nem őszinte, sokszor mondanám ki a szavakat, ehelyett benyelem őket. Félek másokat megbántani. Azóta járkál a fejemben a kérdés és a válaszom. Gondoltam, itt az idő, járjunk utána. Úgy is mindig a gondolataimmal vagyok megáldva. :)

2011. január 27.

Minden csak átmenet!

Este elmentem az első "spirituális" előadásomra. Érdekelt a téma, egy fizikus beszélt a tudomány és a spiritualitás kapcsolatáról. Az előadást Andreas K. Freund tartotta, aki Grenoble-ban dolgozik egy kutatóintézetben. Elmesélte, hogy több nemzet dolgozik itt együtt, és hogy ez mennyire és mennyire érdekes. Igen, szép is ez a világ. Amikor összefogunk és együtt szeretnénk felfedezni, azt ami van.... Az előadás szlogenje megszólított.... "hinni kell a láthatatlanba, hogy meglássuk a hihetetlent".....

Régebben, amikor elkezdtem ébredezni, akkor nem egyszer megkaptam, hogy nagyképű, vagy öntelt vagyok! És nem egyszer nagyképűztem le én is olyanokat, akik "előttem" jártak már!

Egyik adatlapon olvastam iwiw-en, hogy: nagyképűnek tünök ha benned kevés az önbizalom!

Valóban ilyen tüneteket produkálna az, hogy kialakulnak lépcsők, távolságok emberek között? Miért érzékelik rólunk, hogy nagyképűk vagyunk vagy miért mondjuk másikról, hogy nagyképű?