Anyagi gondjai évek óta jelen voltak, valahogy mindig megoldódtak , most is ebben bízott.
Nem vágyott nagy dolgokra, világ körüli utazásra, jobban érezte magát ha kiült a Balaton partjára vizet bámulni, nem érdekelte a luxus. De szeretett könnyen élni, spórolni végképp nem tudott, időnként végletes volt anyagi dolgaiban, hol behúzta a nadrágszíjat, majd nagyon kiengedte, legalábbis a lehetőségeihez képest.

Sokszor,sokat gondolkodtam már ezen az érzésen,ami gyermekkorom óta velem van,bennem él. Tudtam,hogy magánynak nevezik,nem egyedüllétnek. Mégis,egy nap hallottam valakitől ezt a kifejezést: "társas magány" és akkor döbbentem rá,ez az én útitársam. Csak néha rossz. Általában megpróbálom saját javamra fordítani. Ilyenkor írok... imádkozom,meditálok,relaxálok. Többnyire az emberek megijednek,amikor magányossá válnak,még nem is tudják mi az,mégis kimondják,hangosan:-Magányos vagyok. De mi is ez pontosan? Nem egyszerű "majd elmúlik érzés".

Megfàzàsom végét jàrta.... màr csak köhögtem.... ez viszont nagyon mélyről tudott jönni.... a repülőgépen voltam éppen, amikor rámtört a köhögés..... becsuktam a szemem....és köhögtem, azt vettem észre, ha becsukom a szemem és befelé figyelek, akkor a köhögési roham abbamarad.... ez a módszer többször is bevàlt....amikor becsukom a szemem és megpróbàlom kizàrni a külvilàgot valahogy megnyugszom....

Kiskorunkban első ellenkezéseinkkel kezdjük el határainkat kialakítani. „A kisgyerek még egynek érzi magát az édesanyjával, ám eljön a pillanat, amikor már nem azt mondja, hogy a Palkó labdája, hanem azt, hogy az ÉN labdám. Ebben a pillanatban megjelenik a ’szembefordulás’, a leszakadás, a dac, az akarás az akarásért. Nem tudom még befűzni a cipőmet, de ÉN akarom befűzni! Vagy éppenséggel be tudom fűzni, de NEM akarom!”1 Természetes jellemfejlődésünk része, hogy megtanulunk nem-et mondani. Belső világunk kibontakozására viszont nem mindenki reagál egyformán környezetünkben.