Idő...mint egy test. Egyszer lüktet, majd halkan múlik, mint ahogy egy kéz végigsimítja válltól a könyökig a testem. Egyszer gyors, ahogy a kulcscsont környékére, a nyakhoz ér, ahol látja a nyaki ütőér domborulatát. Egy másodperc ahogy a vállamról elsöpri a hajam, majd az idő ismét megtréfálva örökíti meg a percet, mikor csókot ad hajszálaim régi helyére. Ekkor hirtelen az apró pihék a nyakamon és a kezemen vigyázzba állva jelzik, hogy készen állnak a többi csókra, felkészültek a jövőre. Beleveszek ebbe a várakozásba.

Sokszor elakadunk a gondjaink és problémáink közt és nem jutunk előre. Mert megoldhatatlannak tűnik minden. Régi mintáink jönnek elő újra és újra… Aztán történik valami, és egyszer csak sikerül. Mert nem kétség, mindig sikerül, még ha úgy is tűnik, hogy az örökkévalóságig is vagyunk ezekben a gondokban… De a problémán azért léteznek, hogy megoldhassuk őket. De valójában valóban gondok és problémák ezek, vagy valami más? Nézzük más szemszögből, egy példával: Bemész a munkahelyedre, és kapsz valami feladatot. Megcsinálod nem? Problémának éled meg, vagy feladatnak?