Mióta a lányaim élnek és beszélnek, sok-sok apró boldog pillanattal gazdagodott az életem. Olyan felemelő élmény megfigyelni a kis világlátásukat, szembesülni véleményeikkel, meglátásaikkal.

Imádom a kis "gyerekszájakat", amikkel kifejezik önmagunkat. Különösen nagylányom tud kreatív lenni e téren.

Íme néhány példa a meglátásaiból:

Sétáltunk hazafelé, be volt borulva az ég. Felkiáltott: "Piszkos a felhő!"

Azt tapasztalom, hogy időről időre önmagunk csapdájába esünk, amiatt, hogy nem megnyilatkozni hagyjuk a dolgokat, hanem előítélettel vagy előfeltevéseket használva közeledünk hozzájuk.

Ha hagyom, hogy a dolog hasson rám, akkor az önmaga valóságában nyilvánul meg a számomra. Ez a tipusú megismerés visz közelebb a valósághoz, a dolgok eredetéhez, gyökeréhez. Ahhoz, hogy hagyjam hatni rám, úgy gondolom lelki rugalmasság szükségeltetik. Ami vagy megvan elsőre, vagy csak később sikerül valahogy ráéreznem.

Nyugodtan eszem délben a juhtúrós kiflimet, amikor azon kapom magam, hogy nem a testem vagyok. Hirtelen, a semmiből jön a felismerés, és hozzá a tiszta, félremagyarázhatatlan tapasztalat, hogy nem vagyok azonos a testemmel, hanem csak használom azt, lakok benne, benne élek és mozgatom, amikor arra van szükségem.
Elméletben persze már „tudtam" korábban is, sőt hirdettem, tanítottam, hogy gondolkodjunk így a testünkről, de élő tapasztalatom eddig még nem volt.

Fény dereng a világok felett, százezer dalt dúdol a szél, s messzire viszi a kósza álmokat. Érezd mennyi minden van még elrejtve benned, de te megtalálod önmagad. Sápadt reggelek után, ha felszívódik a köd, beköszönt a remény, s az őszi fák átölelik vágyaidat. A szürke ősziségben halkan hívogatnak a kopott kék felhők, s egy cseppnyi nem remélt napsütés. Szemerkél az eső a dombok fölött, könnyedén hull le a vízfüggöny, s a fagyöngyök fürdenek az alvó fák ágain, az őszi aranyban.