Anno olvastam egy történetet, ami a mai napig nagy hatással van rám:

"ősi római birodalomban minősített halálbüntetés: az elítéltet berakták egy zsákba, egy kutyával, egy kakassal, egy kígyóval, és egy majommal együtt. Összevarrták a zsák száját, és vízbe dobták a zsákot."

Mit jelent ez? 

Azt veszem észre, hogy a Tisztelet valahol elvakít. Ez egy rögzült társadalmi norma, aminek megvan az a hátulütője, - amellett, hogy a másik fél egóját csak feleslegesen hízlalja - hogy kialakul egy kép a szemünk előtt, aminek nem merünk "mögénézni" semmi esetre sem.

- „Indulj már!” – üvöltenek rám. Megpróbálom mozdítani a jobb lábam, nem megy. A balt, de az se sikerül. Lepillantok a lábamra, hát látom, hogy térdig be van betonozva.
- „Szeress, ölelj meg!” - kérik kedvesen. Mozdítanám a kezem, de ólmos súlyok húzzák lefelé.
- „Nyugodj meg!” – mosolyognak rám.
- „Jó.” – egyezem bele, de eközben kalapáló szívem majd kiugrik a helyéből.

- „Nem is hallod, amit mondunk!” – szűrődik a szemrehányás valahonnan a távolból.
- „Dehogynem!” – kiabálom, hogy túlharsogjam szívem zakatolását, de senki nem figyel rám.

Csoda az egész élet, a kezdettől a végéig. Ilyen csodákat rejt az önismereti út is.

Mert lássuk be ez egy folyamat, a kezdettől a végig. Ahogy a csecsemő tapasztalja, tanulja a világot, úgy tapasztal az önismereti úton járó ember. Elég, ha csak szembe néz feladataival és lelke szerint cselekszik. Persze ahhoz ismerni kell a lelkét és figyelni rá. Valljuk be a lelki ismeretünk szerint cselekedni nem mindig könnyű, de a tiszta út.

Hogy a szerelem milyen csodákat rejt, nem kell mondani, de van egy mondás a szerelem sötét verem.