Egyre inkább úgy látom/érzem/gondolom, hogy a legtöbb (ha ugyan nem az összes) gondot, problémát mi gyártjuk magunknak a gondolatainkkal, a hozzáállásunkkal, az elzárkózásunkkal, az elmenekülésünkkel, az érzelmeinkkel, az előítéleteinkkel.

S mindezeket tesszük a helyett, hogy kielemeznénk, hogy ki gondolja ezt, ki áll így hozzá, ki az aki el akar zárkózni, menekülni? Ki érzi a "nemszeretem" érzelmet? S vajon mi és miért késztet arra, hogy bármit is ne szeressünk? Ki az bennem aki az előítéletére akar hallgatni a bátran felvállalt érzékelés, tapasztalás helyett?

Kit vonzunk be az életünkbe?
Szal. arról van szó, hogy a társam vonzza magához azokat a nőket, akiknek segítségre van szüksége, pátyolgatásra, megerősítésre, tanácsra. De miért mindig ilyeneket? Még véletlen sem egy normális és kiegyensúlyozott nő az ismerőse, hanem törött szárnyú madárkák. Persze nem marad el a hölgyek részéről a segítségért az örök hála, persze csak szavakban.

Lehet hogy nem kellene engem ennek zavarni, de zavar. Zavar ha más nők a jó tanácsokért a társamat félistennek nézik, nem embernek..

Azt hiszem innen gyökerezik a probléma. A várakozást vágyakozással töltöm meg, ahelyett hogy elfogadnám hogy oké, még nem, és a jelenre koncentrálnék... Tisztára mint a kislány, aki felveszi anyuci kopogós cipőjét és hasra esik benne párszor, míg a nagy tükör elé ér... de akkor is megcsinálja újra meg újra...