Hazatérés
2012. március 1., 13:12 ·

Sok sötét nappal, örök éjszakába fordulva,
Bent láttam magam egy kalitkába zárva,
Kitépték tollaim, felsértették szárnyam, vissza az odúba, már csak erre, csak erre vágytam.
Szomorú szívvel, és végtelen gyáván, bentről dobáltam bárkit, aki szeretettel nézett rám.
Gyűlöltem a napot, gyűlöltem a holdat, gyűlöltem mindenkit, és önmagamat téptem.
Mindenki kismadár, kinek dalol még a lelke, kinek nem halt meg még teljesen minden apró sejtje.
Kismadár, kismadár, álmodj velem kérlek, elviszlek én valahová, hol utazás az élet.

Jó három hete anyukám felhívott, hogy szörnyű rémálma volt.

Azt álmodta , hogy rettenetes tornádó söpört végig az utcájukon , ami a ház előtt álló
hatalmas nyírfánkat kicsavarta , és a kettétört fa rázuhant a házra, összetörte a tetőt
és a ház falának egy részét is lerombolta.
Ő kétségbeesetten sikoltva rohant ki a házból.

Azt mondta, az álom olyan valóságos volt , hogy még hosszú ideig remegett ébredés után is.
Az álomban szerepelt rég halott apám is, aki korholóan mondta :

"Ha isten egy pillanatra elfelejtené,hogy csak egy rongybábu vagyok,és még egy kis élettel ajándékozna meg,azt alaposan kihasználnám.

Talán nem mondanék ki mindent,amit gondolok,de meggondolnám azt,amit kimondok...

Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel töltött perccel, 60 másodperc fényt veszítünk....

Egyszerű ruhába öltöznék, hanyatt feküdnék a napon,fedetlenül hagyva nemcsak testemet, hanem a lelkemet is.

A férfiaknak bebizonyítanám,hogy tévednek,amikor azt hiszik,az öregedés okozza a szerelem hiányát.