14 éves korom óta mindig van párkapcsolatom. Folyamatosan volt mellettem valaki. Egyik kapcsolatból úgy léptem ki, ha jött egy újabb kapcsolat, ami kihúzott belőle. Egyedül soha nem hagytam el senkit. Képtelen voltam rá, nem tudom az okát, csak nem tudtam megtenni. Megvártam, míg felbukkan egy újabb kapcsolat lehetősége és miután biztos voltam benne, hogy az újabb kapcsolat tényleg sokkal jobbnak ígérkezik, mint a régi, akkor kiléptem a meglévő kapcsolatból és azonnal beléptem az újabb kapcsolatba. Ilyen voltam, így működtem.

Tegnap meglátogattam Sanyiékat. Már nagyon vártam a találkozást, egyrészt mert régen láttuk egymást, másrészt mert - a megelőző este történt telefonbeszélgetésnek köszönhetően - érzelmileg nagyon feltöltött állapotban voltam. Azt éreztem, hogy egy régóta kötődésem egyik sarkalatos szálát sikerült megtalálnom, hogy miért is nem vállalom fel a párkapcsolatot?!

Maradt itthon egy csomag túró és három banán, javasoltam hát Krisztinek, hogy együnk banán csatnit! Ő ugyan nem is hallott még erről az indiai ételről, de támogatta az ötletemet.
Igazán párolt rizzsel finom ez a különleges ízű, édesség - főétel, ezért bár fáradt és éhes voltam már, mégis rávett hogy csináljak azt is hozzá.

Miközben elkészítettem az ételt, elmeséltem, hogy legénykoromban micsoda lakomákat csaptunk a barátaimmal, tanítványaimmal Debrecenben. 2-3 hetente összehívtuk a csapatot és főztem, sütöttem

Vallásgyakorló családból az önismeret hullámain átcsordogáltam az ezotéria világába. Azóta nem járok templomba, nem érzem hitelesnek az ottlétemet. Tegnap mégis úgy alakult, hogy kétszer is voltam. :D

Legutóbbi templomlátogatásomat mélységes kudarcnak éltem meg. Megmondtam a nagyszüleimnek, hogy mennyire képmutató lenne, ha egész évben nem megyek, húsvétkor mégis mennék, úgyhogy menjenek nélkülem, de mintha nem is hallották volna, míg végül nem akartam veszekedni, meg az ő prédikálásukat hallgatni egész nap, meghallgattam hát a papét.