Paradoxonnak tűnik,de sokszor, amikor bátran őszinte voltam és felvállaltam az ezzel járó konfliktusokat és az összes felelősséget, a tetteimért, a kimondott szavaimért, az attitűdömért és ezek következményeiért, nagyon sebezhetővé váltam.
Akkor egy csöppet sem éreztem magam erősnek.

Viszont hosszútávon az ilyen megmozdulások egyre több önbecsülést-önértékelést adtak, valamint erőt ahhoz, hogy legközelebb ismét őszinte legyek.
Az erő nem volt velem, amikor őszinte voltam, de képződött azáltal, hogy megtettem egy-egy őszinte lépést.

Ha vki - úgymond - gyenge, akkor az ne várja, hogy előbb erős legyen.........és majd csak akkor lesz őszinte. Nem.
A hazudozást befejezni csak úgy lehet, ha az ember elkezd őszinte lenni "gyengén" is.

Amit Karmatörlő irt itt a blogban, az telitalálat.A hazudozást befejezni úgy lehet, hogy vesszük magunkat és kelletlenül bár, de belenézünk a saját önámitásainkba, illúzióinkba és megbarátkozunk az ott talált VALÓSÁGGAL.

Az elvárások, a megfelelések elképesztően sok rétegben vesznek körül minket és sokáig nem is vagyunk ezeknek a tudatában, igy hát nem is teszünk ellenük semmit.
Nemcsak a külső elvárások és megfelelések befejezésével kell megbirkóznunk, hanem a kacifántos-rejtőzködő, saját magunk felé támasztott,belsőkkel is!
Mindig újabb és újabb rétegeket kellett felismernem és lehántanom ahhoz, hogy - a mindenkori valódi önmagam lehessek.Mindig olyan réteget sikerül eltávolitanom, amellyel már képes vagyok szembenézni és nem azonosulni.
Ez szakaszonként megy időben.Van olyan szakasz, ami több hónapig, évekig is tartott és van olyan, ami sokkal rövidebb volt.

Nagy megkönnyebbülés az, amikor valódi önmagam vagyok - amikor a mindenkori tudatosságommal mért -legvalódibb vagyok.

Ugyanakkor meg, ezzel párhuzamosan, félelem, kétely érzés is előfordult, közvetlenül utána, hogy vajon "megérte-e" megint önmagamat adni?
Mert önmagamnak lenni, mindig egy "lemeztelenedés", egy kitárulkozása a belsőmnek, ami persze nem kivánt, kellemetlen helyzeteket is teremthet következményként.

Példának az anyámat hozom.
Ha önmagam vagyok, akkor nem vagyok hajlandó megfelelni az ő elvárásainak.Erre az anyám általában dühvel, háritással és "nem szeretlek"-kel válaszol. Veszekedik, kritizál és sérteget.
Ezek nagyon kellemetlen dolgok, időnként nagy fájdalmat okoznak,de a folyamattal járnak.

Mindig, belém hasit ilyenkor a gondolat: megéri???

Bár a pillanatban nem kellemes, de megéri.
Sokkal jobban érzem magam belül közép-és hosszútávon és a kapcsolatunk is változik.Több év távlatából nézve kapcsolatunk ennek következtében, igazabb kapcsolattá alakult.

A Koboldnak irt válaszról lemaradt a nevem :-)

..............apropó Szabox IDÉZETÉHEZ hozzászólva, ez és ez és ez jutott eszembe.

Én igy küldttem be a hozzászólásomat.Semmi személyes. Bocs, ha másként jött le :-)